Új Szó, 2002. február (55. évfolyam, 27-50. szám)
2002-02-08 / 33. szám, péntek
8 IZVILÁG ÚJ SZÓ 2002. FEBRUÁR 8. ■i■■■■■■■■■■■■■■■I Konzervfarsang HIZSNYAI ZOLTÁN Az alkalomra való tekintettel ma egy igazi farsangi történetet mondok el. Már most leszögezem: nemcsak a farsang igazi benne, hanem a történet is, amely egyik szavahihetőségéről elhí- resült barátom kávéházi repertoárjának központi darabja. Szóval, amolyan konzervsztori ez: nem éppen friss, de legalább jól összeértek benne az ízek. Általában hangulatfestéssel kezdi:- Aki még Csehszlovákia fennállásának idején töltötte le kötelező sorkatonai szolgálatát, és a szocialista haza védelmében egészen a cseh végekig nyomult a Hadak útján, egészen biztosan emlékszik a doupovi katonai gyakorlótérre. A Doupovi járás a szudétanémetek kitelepítése utáni időben vált a csehszlovák harcászati képzés Mekkájává. Talán a kémelhárítás agyafúrtnak képzelt álcázási eljárásának volt köszönhető, hogy a térképeken még szerepeltek az egykori települések nevei, sót a településneveket hirdető táblák a valóságban is állottak, noha a házak helyét már csak néhány falmaradvány, üszkös gerendacsonk jelezte. Tankcsapdák, szögesdrótmaradványok, félbe lőtt fenyők, lövészárkok, aknatölcsérek tarkították a különben is nehezen járható, hegyes terepet. Korábban azt hittem, a figyelmes szemlélő még a legkietlenebb helyen is talál egy kevéske szépséget. No, de itt annyi se volt belőle, mint papsajtban a malaszt. - Itt egy hosszú korty bort folyat végig rövid torkán. - Nem tudom, tudod-e, hogy a farsang szavunk egy „mesélni, pajkosságot űzni” jelentésű német kifejezésből ered. Hát, ami azt illeti, az 1981-es doupovi farsangom már csak a félméteres hó miatt is tréfásnak ígérkezett, de hogy a sors egy szinte mesébe illő pajkosságot is tartogat számomra, azzal nem számoltam - jegyzi meg sejtelmesen, és cigarettára gyújt.- Az egész úgy kezdődött - tér rá végre a lényegre egy újabb hosszú kortyot követően -, hogy kineveztek egy páncélautó parancsnokának, ami azzal járt, hogy mintegy száz kilométeren keresztül a lőtoronyban kellett állnom. Ráadásul a tankista sapka legalább két számmal kisebb volt a kelleténél, nem tudtam egészen behúzni a fejembe, és a fagyos szél a pofacsontomhoz csapkodta az állszíjat. Egyedül az kecsegtetett némi helyzeti előnnyel, hogy az én járgányomhoz kapcsolták az egyik gulyáságyút, és két szakács is velünk utazott. No hiszen! Megérkezésünk után a fáradságos sátorverésben és álcázásban persze még részt vettem, csak akkor intett magához a századparancsnok, amikor a gulyáságyúk már csőre voltak töltve. Szavam ne felejtsem, híradós altiszt voltam, nem holmi gépesített gyalogkakukk, én tartottam a kapcsolatot a hadosztály-parancsnoksággal. Most is ez ügyben szólítottak el. A százados jobbnak látta, ha próbaképpen még az ebéd előtt megteremtjük az összeköttetést, hogy amikor élesben megy a dolog, ne kelljen vele sokat vacakolni. Dzsipre szálltunk hát, és elindultunk. Az elképzelés az volt, hogy három különböző magaslaton próbálkozunk egyszerre, aztán visszafelé sorban összeszednek bennünket. Rangidősként utolsónak is maradhattam volna, de amikor felértünk az első dombtetőre, lekaptam a raktárból egy adó-vevőt, és beintettem. Azok meg elhúztak egy tovakanyargó tanknyomon. - Ez hagyományosan egy közepesen hosszú korty helye.- Felállítottam az antennát, és a kapcsolatot, csodák csodája, szinte azonnal sikerült megteremtenem. Leültem hát a vercajgok közé, és vártam, hogy a dzsip kibontakozzon a ködből. Pár óra elteltével aztán kezdett gyanús lenni a dolog. A gyomrom már nagyokat röfögött, a szél is feltámadt, és hamarosan beesteledett. Nem is voltam igazán az alkalomhoz öltözve, úgy dideregtem, hogy a csontvelőm is remegett. Már szívesen otthagytam volna az egész hóbelevancot, de sötétben nem indulhattam úrnak. Reggelre meg a hó betemette a nyomokat, esztelenség lett volna elindulni. Közben ráadásul az összeköttetés fontos láncszeme lettem, mindenféle tábornokok fecsegtek rajtam keresztül. Én persze nem sérthettem meg a katonai kommunikáció szigorú szabályait, de később szerencsére eszembe jutott egy kód (a vályú szó szerepelt benne, és egy háromjegyű szám), ami az éhségre utalt. Úgy látszik, sikerült bemérniük, mert a második nap délutánján megjelent fölöttem egy harci helikopter, és lepottyantott egy kenyeret meg egy műanyag borítású konzervhengert, ami egynapi fejadagnak felelt meg. A hadimannát valahogy kikapartam ugyan a hóból, de nem volt se konzervnyitóm, se más megfelelő alkalmatosságom. így hát tovább ástam, és végül találtam is egy éles kődarabot, mellyel sikerült kilyukasztanom mind a négy dobozt. A húskonzervből csak a kocsonyát tudtam kicuclizni, a kompótból is be kellett érnem a levével. Egy kis szopizás után mindig kimartam egy darabot az egyre fagyosabb kenyérből. Időnként havat ettem rá. Ez lett a farsangi menüm. A harmadik nap reggelén aztán megérkezett a felmentő sereg valami lánctalpas járművön. Mit mondjak, amikor benyomultam a mackósán felöltözött honvédek közé a jéghideg acélkabinba, szinte megcsapott a meleg...- No és mi lett a többiekkel? - teszik fel ilyenkor barátomnak a kérdést.- Én láttam őket utoljára élve... Később tudtam meg, hogy becsúsztak valami kőbányába. Otven métert zuhantak - zárja le a történetet lakonikusan, de a szemében várakozást Iámi. Talán további kérdésekre vár, és pillanatnyi elhallgatása csupán hatásszünet. De az is könnyen meglehet, hogy számos kimondadan kérdésére várja valakitől a választ. BOLONDOS RECEPTEK Mátyus Jóska kiskonyhája Kínai füstölt kolbászos, uborkás-ananászos tojás citromosán Hozzávalók 1/2 személvre: 2 kg só, 1 m füstölt kolbász (kínai), 1 db ananászfalevél, 1 gombóc citromos fagylalt, 1 láda uborka, 1 db tyúk, 1 db szakácsnő. . , Elkészítése: Hagyjuk a szakácsnőre, hogy darálja csak le az ananászfalevelet, majd szórja bele a sóba. Innentől már mi is tudjuk csinálni. A citromos fagylaltot metéljük karikákra, majd süssük kb. 5 percig forró zsírban. Mikor ez is megvan, keverjük össze a sós ananásszal, majd az uborkából csináljunk pépet, zöld színűt. Ezt kissé lefagyasztva keverjük a citromos-sós ananászporhoz. Ezután már csak egy a teendő: a tyúknak tojást kell tojnia. Ha nincs gyomorfekélye, nagyjából 20 órán belül tojik. Csináljunk tükörtojást, s helyezzük a citromos-sós ananászporos pépre. Kész is az „ebéd”! (A füstölt kolbászt meg is spóroltuk!) Jó tanács: Evés közben takarjuk le szalvétával, nehogy a fogyasztónak fölforduljon tőle a gyomra! E receptet február 30-ára, április 1- jére s hasonló nagy ünnepekre ajánljuk. (CS. M.) Hajtman Béla Gyermekkorom ízvilága olyan kemények voltak, hogy még a talpunk alatt sem roppant össze, ha földre tévedt valamelyikőjük. Aztán ráfanyalodtam az NDK-ból érkezett ismerőseink „traubenzuk- kerjeire” (szőlőcukor). Korong alakú molyirtó formájuk volt. De az ízük! Fenséges. C-vitaminos. Bátyám figyelmeztetgetett, hogy napjában csak kettőt-hármat ildomos elszopogatni. A túladagolás veszélyétől tartva egy kakaóst korongként használtam fel a karácsonyra kapott hoki-társasjátékomhoz. Igaz, nagyobb átmérőjű lévén, kevesebb gól esett, de azért a gólveszélyes Jakusev csatárom betalált Jifí Holecek hálójába, ínséges időkben, cukorka híján, a vitrinfiókok reményvesztett kiforgatása után végső mentsvárként a spájz polcain díszelgő befőttek mögötti rejtekhelyeket kutattam át vizsla tekintetemmel, matató uj- jaimmal. Egy ilyen alkalommal akadtam rá egy csokitábla formájú, delikatesznek hitt különlegességre. Igencsak „keménykötésű” volt ez is. Az íze sem volt hirtelené- ben meghatározható, de ha édeset kíván a száj, akkor a parancs szavát minél eíőbb teljesíteni kell. A bekebelezés után nem tudtam, honnan kezdjem el a csomagra írt megnevezés kisilabizálását, egyetlen betűt sem ismertem fel, pedig hát akkortájt már folyamatosan olvastam. Aztán kiderült, az orosz vendégeinktől kapott krumplicukrot pusztítottam el, majdhogynem a fogam is beletört. Persze, a vasárnapi asztal süteményekben sem szűkölködött. A habos ribizlist még ma is érzem a számban. Vasárnapokon kívül a tésztanapokat: a szerdákat és péntekeket szerettem. Mákos, diós, kakaós tészta. Étrendemben a smór vitte el a pálmát. Csak hosszú évekkel később tudtam meg, hogy ez a császármorzsa. Még ma is oly idegenül hangzik fülemnek. Péntekekre lekvárral bélelt, csokikrémmel leöntött kelt gombócot rendeltem. És hol vannak a darakásák, madártejek, pampuskák és a palacsinták! Apám a túrósat, bátyám a lekvárosat falta, én a kakaósba és porcukrosba feledkeztem bele. Vasárnap délutánonként alig vártam, hogy kihűljön az üvegtálakba öntött forró puding. Várd meg, míg megalszik! - mondogatta Mama. A vékony bőrréteget a végére hagytam, hogy az önfeledt kana- lazgatások izgalmával fokozzam az ízek élvezetét. Mikor kórházba kerültem, a töpörödött termetű Mama pudingot hozott egy lábasban. Sírva fakadtam örömömben, hogy ezt mind nekem főzte. Már csak az otthoni, a fogalommá vált „nánai víz” hiányzott mellé. Siheder, pelyhedző állú koromban nagyobb mennyiséget fogadott be szervezetem ételből is, italból is. A jégen való hokizgatások harmadok közti szünetében a fahéjjal és szegfűszeggel ízesített forralt bor nemcsak a belsőnket járta át, hanem a kezünket is átmelegítette... Nyaranta a hegyezett botra szúrt „gyenge kukoricát” forgattuk meg a tisztáson rakott tűzön. Harsogtak'fogaink alatt a barnára sült, megperzselődött kukoricaszemek. A kertekben, a határban terméssé érett ízek szülőfalumhoz, játszótársaimhoz, a falumbeliekhez kötnek. Külön ízzel, zamattal a múltból. S emlékezetemben feldereng a gyermekkor. Mama, barátok és társak. Velük én, egy ízvilágban. NYELVELŐ Az „ételek kiszélesítése"? ír Az egyik levelező ezt írja egy vendéglő dolgozóiról szólva: „...figyelmüket az ételek kiszélesítésére fogják fordítani.” Vannak olyan ételek, amelyeket ki lehet szélesíteni; például a hússzeleteket, ha húsverővel jól kiverik őket, hogy nagyobbnak látsszanak; de ez nemkívánatos művelet. S nyilván nem is erre gondolt a levelező, hanem arra, hogy a megrendelhető ételfajták számát fogják szaporítani. De akkor ezt így kellett volna megfogalmazni: „....figyelmüket az ételek választékának bővítésére fogják fordítani.” Igen, a magyar bővíti a választékot, nem kiszélesíti. A szlovák rozsírif, rozsirovaf igéknek megfelelőik a szerkesztettség szempontjából őket tükröző szélesít, kiszélesít igék is, de ezek használati köre egyrészt egy kicsit szűkebb, mint az említett szlovák igéké, másrészt stilisztikai kérdés, mit szélesíthetünk és mit bővíthetünk a magyarban. Az utat szélesíthetjük, a ruhát - ha szűk- bóvíthetjük; a tudásunkat szélesíthetjük is, bővíthetjük is; a mondatot mondatrészekkel csak bővíthetjük. A választékot is bővíteni szokás, nem szélesítem, hiszen ha jelzővel látjuk el a választék főnevet, nem széles, hanem bő, nagy, gazdag választékról szoktunk beszélni. Jakab István: Nyelvi vétségek és kétségek, Madách, 1987 lék egy fajtájáról: a cukorrépáról. Kora ősszel a tanítás után gyalogszerrel vágtam neki osztálytársammal a Párkányból Nánára vezető útnak. Cukorrépával megrakott teherautók zúgtak el mellettünk le-lepottyantva egy-egy termést. Kóstoljuk meg, biztatgatott falubéli osztály- s játszótársam. Addig győzködtük egymást, hogy fölvettünk egyet, kevésbé sárosát az úttestről, s kézből kézbe, szájról szájra járt a cukorgyártás nélkülözhetetlen nyersanyaga. Délutánra olyan fejfájással kísért gyomorémelygés kerített hatalmába, hogy le kellett mondanom a leckeírásról is. Azt hittük, ízletesebb lehet a sárgának nevezett névrokonánál, rá kellett jönnünk, nem tartozik a nyersen elfogyasztható zöldségtársai közé. Ä krumpli viszont egész jó volt nyersen is. Hadakoztak emiatt velem épp eleget - bezzeg a főttet nem eszi! -, hiába magyaráztam, hogy azt olvastam, a nyersen, hámozadanul, de azért jól megmosva elfogyasztott burgonya erősíti és tisztítja a fogakat. Kellett is ám azokat erősíteni! A nyári konyha fiókjában mindig egy-egy szelet nápolyira, stollverk- re s egyéb szopogatható, különböző ízesítésű és keménységű töltött cukortársaira. Sosem felejtem el Csizmár Manci néni kőkemény szaloncukorkáit. Volt közöttük kávés, csokis, puncsos és mentolos, sót még kámforos is (vagy sósborszeszes?). Ezeket a tálcára, pontos had-, szín- és ízrendbe felsorakoztatott, fogakat nem kímélő cukorkákat ropogtattuk el. A karácsonyfára aggatott, jobb sorsra érdemesült, csillogó ezüstbe és aranyba csomagolt cukorkák később estek áldozatul. De mondom, annyit tudok róla racionálisan elmondani, hogy inkább „szaftos” volt, mint száraz, hogy a cukor és a tejfel speciális arányában kell megjelennie (természetesen édesen, tepertő és szalonna nélkül!), a többi már szavakkal kifejezheteden, megboldogult anyám örök titka! A legundorítóbb étel számomra a kanáriszigeteki sült banán volt, amelyet sült krumplival volt alkalmam megkóstolni. Lapulevél íze volt, valami förtelmes. Azért tudom ilyen egyértelműen behatárolni ezt az ízt, mert egyszer tévedésből spenót helyett megkóstoltam a lapulevelet is. Soha többet nem kérek se lapulevelet, se sült banánt! Vannak emlékezetes evészetek, ételek. Nagyon-nagyon jók, és borzalmasan rosszak. Rovatunkban ismert személyiségeket kérdezünk arról, mely ízekre emlékeznek a legszívesebben, s mi az, amit nagyon gyorsan elfelejtenének..., ha tudnák. Papp Sándor, a Pátria Rádió főszerkesztője A legeslegfinomabb a túrós csusza, amely gyermekkorom ízeit hozza vissza. Senki sem tudja olyan jól készíteni, mint anyám. Három vagy négy éve ettem utoljára, de az íze ma is itt van a számban. Sajnos, elfelejtettem megkérdezni a receptjének titkát, most pedig már késő... Csak ÍZLIK - NEM ÍZLIK N em is annyira az asztalra került főételek tették ízessé gyer- ___ mekkorom hétköz- napjait, tegyem hozzá gyorsan: a Mama fóztjét senki sem tudta se ízben, se színben lepipálni - hogy stüszerű legyek -, lefőzni. Én az asztalnál amolyan mihaszna, válogatós, fin- torgó nyámnyila gyerek voltam. Azért csak-csak sikerült a paradicsomlevest belém diktálniuk a tányért s engem megigéző családtagoknak. Hófehérkén s a többi ügyeletes mesehősön kívül jutott Mézga Gézáéknak, sőt Máris szomszédnak is egy-egy kanállal. Pedig finomakat főzött a Mama, csak hát én akkor hol zsírosnak, hol sűrűnek, de legfőképp módfelett soknak találtam az elém rakott étkeket. Aztán jött az egyezkedés. Egyszer Winnetouként, másszor Csingacsgukként vagy Ulza- naként csak-csak bekanalaztam a főzeléket is. Mit nekem sültek meg főttek! Hiába mosolyogtak rám a kedvemért bőrétől megfosztott, mélyvörösre sült kacsacombok, évekkel később kötélnek álltam, de csak a melle jöhetett számításba. így hát kialakult a családtagok szája ízének megfelelő toplista, a sajátos étrend: nekem a mája, bátyámnak a zúzája, neki a combja, nekem a melle. S így ment ez hétről hétre, míg mindenevő nem lettem. Azóta már a tökfőzeléket is megeszem Mézgáék segítsége nélkül. Az igazi ízek számomra azonban nem a megterített ünnepi asztalál keresendők, hanem kinn a szabad ég alatt, a focimeccsek szünetében elrágott sóskákban és szotyolák- ban, a Garam-parti tűzrakások parazsában. A hideg téli estéken hazabandukolván a szomszédos utcabéliektől kapott ropogós, barnára sült tökmaggal megtömött zsebemben melengettem kezem. Apró, filléres nyalánkságok, illatos, koronáért kapható kókuszrudak, „indiánkekszek”, a forró tejbe szórható burizs, Lina néni sütötte szójababok tették boldoggá gyomromat. Ezek a percnyi örömök, a marékből behabzsolt „burizón”, az ültetvényen hagyott, egymásnak koccantott dinnyék rekkenő hőségben megivott hűsítő leve, ki bánta, hogy Lőrinc belepisált-e vagy sem, csak oltsa a szomjat! Van-e élvezetesebb dolog a reggeli előtt vagy helyett elfogyasztott friss gyümölcsöloiél! Ott a helyszínen, a kertben cuppantottam be az epret, szemezgettem a málnából, a fogaim közé tett szárról sodortam számba a ribizlit, ha nem értem el, felmásztam a fára egy hamvas barackért, a bordóra égett egresért is harcba szálltam a túlerőt jelentő, hosszú, cérnavékony tüskék ellenében. Aztán a gyümölcshadat követték a hüvelyesek. Mikor a Mama fejtette a tátikába, bele-bele- markoltam egyszer-kétszer, de a madárdalos kertaljában tagadha- tadanul jobbanestek a friss borsószemek, mint a levesben. Egyetíenegy kellemetlen élmény maradt meg bennem a zöldségfé
