Új Szó, 2002. január (55. évfolyam, 1-26. szám)

2002-01-12 / 10. szám, szombat

„Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre. Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya, Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja. Benn a háziasszony elszúri a tejet, Kérő kisfiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa.” (Arany János) HÉTVÉGI MAGAZIN „A gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörli porlepett ingével: Mélyre van az szántva az élet-ekéveL De amint körülnéz a víg csemetéken, Sötét arcredői elsimulnak szépen; Gondüző pipáját a tűzbe meríti; Nyájas szavú nője mosolyra deríti ” (Arany János) 2002. január 12., szombat 6. évfolyam, 2. szám A Pro Gaudio egyéves programja arra is jó volt, hogy bebizonyosodjék: van érdeklődés a kézműves-foglalkozások iránt, ezért ezt a jövőben is szeretnék folytatni Teltházas játszóház KÓSIK ANDREA erencsére a Po- kémonok és Nathalia Orei- rók világában is vannak gyere­kek, akiket ma­gával ragad a csuhézás, gyékénye- zés, nemezelés, szalmafonás vagy gyöngyfűzés, akik csillogó szemek­kel éneklik a gyermekdalokat, s magyar népzenére táncolnak. Ám mindezt nem élhetnék át, ha nem lennének lelkes emberek, akik be­vezetik őket a hagyományok egy­szerű, tiszta és gazdag világába. suk óta. A Daxner utcai óvoda pe­dagógusai és a szülők 2000-ben hozták létre a szervezetet. Tevé­kenységükről Gyetvai Zsuzsanna, a projektum irányítója beszélt:- Igyekeztünk sokrétű, színes fog­lalkozásokat tartani, hogy nép­szerűsítsük a népi hagyományokat a magyar, a szlovák és a roma gyer­mekek körében. A meghívott kézművesek között is voltak példá­ul szlovákok, főleg Gyetváról és Rátkáról, akik jellegzetesen szlo­vák bőrművességgel, fémmegmun­kálással, gyetvai hímzéssel, fafara­gással, drótozással ismertették meg a kicsiket, nagyokat egyaránt. tizenkét hónap alatt. Volt fazekas­ság - a gyerekek agyagedényeket készíthettek. A szövést egy csá­kányházi nénitől leshették el, de megtanulták a madzagszövést, a pókfonást is. Húsvét előtt a tojás­festés fortélyaival ismerkedtek meg. Kékfestést is tanultak, kék­festőt készítettek „fordított” techni­kával. Eszkábáltak népi hangszere­ket, tökdudát, sámándobot, fűzfa­sípot. Megtudták, mi az a kasíro- zás. Tanultak népdalokat, játszot­tak népi játékokat, népszokásokkal ismerkedtek meg, s a táncházban elsajátították egy-egy tájegység né­hány tánclépését. Szalmafonással Szaimafonás György Henrietta vezetésével Füleken a Pro Gaudio Polgári Tár­sulás az elmúlt évben havi rendsze­rességgel tartott játszóházat Gyere velünk játszani címmel. A nagy ér­deklődésnek örvendő kézműves­foglalkozásokat, játszóházakat a ci­vil szervezet az NPOA (polgári kez­deményezéseket támogató alapít­vány), a Pro Slovakia, a helyi városi művelődési központ és helyi vállal­kozók támogatásával valósította meg. A sikeres rendezvénysorozat azért is jelentős a Pro Gaudio életé­ben, mert ez az első önálló, nagy­szabású programjuk rövid fennállá­A hagyományőrzők mellett főleg pedagógusok foglalkoztak a gyere­kekkel, olyanok, akik már „meste­rei” egy-egy mesterségnek. Benko Tünde tojásfestést, gyöngyfűzést, csuhébaba-készítést és mézeska­lács-díszítést, Benko Pál gyékénye- zést és nemezelést, György Henri­etta szalmafonást, kosárfonást, só- gyurmázást, kékfestést, Varga Lia és Norbert gyermekjátékokat, nép­dalokat, néptáncokat oktatott, hogy csak azokat említsük, akik több foglalkozást is vezettek. Nézzük csak, mit is lehetett tanulni és gyékényezéssel gyönyörű kis tárgyakat alkottak, s csodás dolgok születtek a gyöngyfűzés tanulása­kor is. Megtudták, milyen a gyetvai hímzés görbe tűvel, a nemezelés alkalmával pedig rájöhettek: a tü­relem rózsát terem. Jó játék volt a csuhébabák és a termésbábok ké­szítése, s szép dolgokat lehetett ta­nulni a gyetvai bőrművestől is. A foglalkozásokra egy-egy alka­lommal körülbelül ötven gyerek jött össze, hároméves kortól az alapiskolák felső tagozatos tanulói­ig. A foglalkozások vezetői elége­Ezúttal angyalkák készülnek gyékényből Benko Pál irányításával dettek voltak velük, mint Gyetvai Zsuzsanna mondta, dolgosak vol­tak. Például húsvéti tojást még a fi­úk is festettek. Zárásként decemberben nem egy, hanem két nagyszabású rendez­vény is zajlott. Mikulási ajándék­ként december 5-én a Magyar Kö­zösségi Házban megnyílt a Gyer­mek kézművesek háza című kiállí­tás, mely bemutatta az egész év­ben zajló kézműves-foglalkozások terméseit, a gyerekek alkotásait, kibővítve a környékbeli iskolák ta­nulóinak munkáival. A kiállításon a füleki Daxner utcai és Stúr utcai, valamint a csákányházi és ragyolci óvoda kis ovisai, a füleki papréti, Ifjúság utcai, a csákányházi, a ra­gyolci, a losonci és a sídi alapisko­la tanulói mutatkoztak be. A gyö­nyörűen megrendezett kiállításon a Magyar Közösségi Ház megtelt csodás kis művekkel, melyekre nézve az ember hitetlenkedve kér­dezte hol azt, hogy: „Ezeket a gyerkek készítették?”, hol azt: „Ebből ilyen szépet is lehet?”. Min­denütt természetes alapanyagok­ból (csuhéból, szalmából, gyé­kényből, fűzfából, tökből és egyéb termésekből) készített tárgyak, s különböző, sokunk számára isme­retien technikák (batikolás, szö­vés, kékfestés, nemezelés) által életre keltett csodák. A két hétig tartó kiállítás után de­cember 14-én következett az utolsó rendezvény. A Csemadok helyi alapszervezete által rendezett Ör­vendezzünk című karácsonyi mű­sor részeként a füleki Vigadóban a helyi csoportok, az erdélyi vendég tánccsoport, valamint Szvorák Kati népdalénekes és a Kőfaragók egy­üttes műsora után a Pro Gaudio játszó- és táncháza várta a gyerme­keket. Varga Norbert és Lia dunán­túli, somogyi és széki táncokat ta­nított, a kicsikkel pedig gyermekjá­tékokat játszottak és énekeltek. Közben az egyik asztalnál méhvi­aszból lehetett gyertyát készíteni karácsonyra, a másik asztalnál mé­zeskalácsokat díszítettek, a harma­diknál a szalmafonással ismerked­tek. A sok gyereket még este tízkor is alig lehetett hazavemi. A Pro Gaudio Polgári Társulás elé­gedetten zárhatta az évet. A szer­vezet igazgatónője, Végh Éva el­készülnek a karácsonyi gyertyák mondta, jó volt ez az egyéves prog­ram arra, hogy bebizonyosodjék: van érdeklődés a kézműves-foglal­kozások iránt, ezért ezt a jövőben is szeretnék folytami. A havi ren­dezvények arra is jók voltak, hogy pedagógusok és szülők találkoz­tak, elbeszélgettek egymással, új kapcsolatok születtek. A Pro Gau­dio tervei között jelenleg elsősor­ban az szerepel, hogy tevékenysé­gével támogatja a Magyar Közössé­gi Ház udvarán egy játszótér kiala­kítását természetes anyagokból, elsősorban fából. További terve­ikről Végh Éva egyelőre nem árult el többet, csupán annyit, nem csak a Daxner utcai óvoda tevékenysé­gét szeretnék támogatni, hanem' városi szinten szeremének többet termi a gyermekekért. (Gyetvai Zsuzsanna felvételei) Éneklésre alkalmat adó eseményeken a huszonévesek csak ülnek, nem ismerik a tiszta forrásból merített népdalokat, sem a nótákat, csak néznek, csak csodálkoznak Nemzedékek tavaszi széllel, börtön-rock and rollal BODNÁR GYULA V ersírók, akik egy táj­egységen belül élnek, hamar megtalálják egymást. Már ha ko- molyán veszik önma­gukat és a költészetet. Legalábbis a mi időnkben így volt, hatvannyolcban-hatvankilencben, amikor huszadik életévünk körül jártunk, a múlt században persze. Nem emlékszem rá, hol és hogyan futottunk össze Gáborral, aki sző­ke, göndör hajjal jött, és - mint ké­sőbb kiderült, előszeretettel viselt - magas nyakú piros kötött pulóver­ben, de már az első óráink versek­kel teltek, pontosabban verseléssel, ő olvasta az ő költeményeit, én az enyéimet, aztán vitatkoztunk. Meg közben is. Távol Pozsonytól, közel Ungvárhoz, a határon azonban in­nen. Két, majdnem egy méter ki­lencven centiméter magasra nőtt kezdő költócske, költőpalánta, akiknek a termetüknél csak elszánt­ságuk, világmegváltó hitük volt na­gyobb. Ott, a keleti végeken, a pusz­tában, ahol akkoriban már legfel­jebb egy-két tanító jelentette a szel­lemi világítótornyot, pedig koráb­ban, a huszadik század első évtize­deiben viszonylag élénk irodalmi élet zajlott Kassától Ungvárig. Az­óta a szellem emberei csak mene­kültek, menekülnek a Tisza-Lator- ca-Bodrog határolta tájegységből, így eshetett meg velünk is, hogy szakember, kritikus, elismert író, költő híján jószerével egymásnak olvastuk fel verseinket, s a kölcsö­nös felolvasások nyomán - ha jó vers nem is, de - barátság született köztünk. Olyan, amely időnként népdalt is előcsalt belőlünk. Először a Kishegyen. Gabi, aki amúgy lendületes, belevaló fickó volt, hogy ne mondjam, bohém ter­mészet, egyszer azzal állt elő, ren­dezzünk ketten, azaz kettesben iro­dalmi estet a Kishegy akácfái alatt, viszünk magunkkal szalonnát, ke­nyeret, hagymát, bort, és természe­tesen visszük újabb költeményein­ket, melyeket ezúttal tűz mellett mutatunk majd be egymásnak. Rendben, mondtam, és mindjárt másnap, sötétedés után az akácos hegy vendégei voltunk. A ropogva- pattogva égő száraz faágak lángjá­nak rapszodikusan táncoló fényé­ben, a füst, a piruló szalonna, a pa­rázsra csöpögő, de azért a hagyma­karikákkal díszített kenyérszeletek­re is jutó zsír, valamint az erdő, a füvek, bokrok, fák felénk áradó fen­séges illatkeverékében úgy hang­zottak verseink, mint még soha, mintha felajzott előadóművészek vagy sámánok szájából muzsikál­tak volna ki a szavak az akácfák lombjai között elő-elővillanó csilla­gos égbolt alatt, vagy mint amikor Dylan Thomas szavalta a saját köl­teményeit áradó örömmel, fájda­lommal, messzire hangzón zenge- deztetve a verssorokat, vagy ahogy, a legenda szerint, Mécs László pap­költő valamikor régen ugyanazon a mi szóban forgó Kishegyünkön, csak éppen az északi oldalán talál­ható tisztáson, tömegek előtt. Kifogyván a versekből, előkerültek a magyar népdalok páratlanul szép és szívmelengető szóképeikkel, hason­lataikkal, szinesztéziáikkal, hangu­lati elemeikkel, a dallamról, dallam­ívekről nem is beszélve. Hol voltunk mi ezektől a népköltészeti csodák­tól?! Az egyik dal a másikat hívta elő, és hívta volna még tovább, ám amikor a borosüveget már egyre na­gyobb szögben kellett megdönteni, jókedvünk elkezdett teret, ponto­sabban hangot követelni az ízlésem­nek akkor is, ma is kevésbé vagy egyáltalán nem tetsző, de minden­kor tolerált szirupos magyar nóták­nak, operettszámoknak, táncdalok­nak, valamint azoknak a nótáknak, melyeket állítólag tilos volt énekel­ni, mondván, irredenták, bár ezt ve­lünk soha senki hivatalosan nem közölte. Mindent elénekeltünk - mi­ként minden magyar ember, ha ki- sebb-nagyobb közösségbe téved, vagy szólíttatik oda valamilyen al­kalomból, a magyar nyelvterület legeldugottabb sarkában is - azon a kétszemélyes irodalmi, illetve iro­dalmi és népzenei éjszakán. Az erdő madaraihoz hasonlóan, jó hangú Gábor barátomat még áz sem zavar­ta, hogy botfülemnél, következés­képpen alá/mellé/fölé/félre-ének- lésemnél fogva sokszor alig tudott dallamnyomon maradni. Sőt örült, hogy társa vagyok a nótázásbán, egyetlen szöveget sem kellett előénekelnie, ahogy nekem sem. Maradva a kincses műfajnál, hogy hol tanulta meg azt a számtalan népdalt, fogalmam nincs, talán ha­sonló közegben, ahol én, anyám kö­zelében, a szobaajtóban apám bará­ti társaságát lesve, amely időnként nálunk jött össze borkóstolóra, s ilyenkor soha nem hiányozhatott a nóta, akarva-akaratlanul is hallgat­va a rádiót, mely mindig szólt, Szív küldi szívnek szívesen, s ki tudja, még milyen alkalmakkor, források­ból. Lám, gyermekkorom kukorica- fosztásait is említhetném, a disznó­toros vacsorákat, a környező falvak­ban tájoló amatőr színtársulatunk előadásait követő összejöveteleket. Gabival azóta sem találkoztam, bár egyszer, talán - kopik az emlékezet-, de különböző csatornákon azért tudtunk egymásról. Költő egyi­künkből sem lett, viszont, ha nem tévedek, Gabi lányából igen. Szóval, mégiscsak történt valami ott akkor azokon a keleti végeken. Ugyanak­kor valami hiányzik. Valahol elsza­kadt, elszakadni látszik egy fonal, évszázados. Szomorúan tapaszta­lom jó ideje, bálban, lakodalomban, születésnapi találkozón, különböző, éneklésre alkalmat adó eseménye­ken, hogy a fiatalok, a tizen-huszon- évesek csak ülnek és bámulnak, nem ismerik a tiszta forrásból merí­tett népdalokat, sem a kávéházi nó­tákat, de még a barométert sem, mely esőre áll, csak néznek, csak csodálkoznak, hogy tudnak mulatni az „öregek”. Irigyeljük magukat, je­gyezte meg nemrégiben egyikük. Merthogy maguk a népzene mellett a popzenében is otthon vannak. Hát igen, a Tavaszi széltől a Börtön rock and rollig, széles skálán. Azért ne keseregjetek, fiúk, hosszú útról visszatérni csak a nótában nem le­het... Rajtatok múlik.

Next

/
Thumbnails
Contents