Új Szó, 2001. december (54. évfolyam, 276-298. szám)

2001-12-01 / 276. szám, szombat

„Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre. Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya, Küszöbre a lábát, erre állót nyújtja. Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kisfiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa. ” (Arany János) HÉTVÉGI MAGAZIN „A gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörli porlepett ingével: Mélyre van az szántva az életekével De amint körülnéz a víg csemetéken, Sötét arcredői elsimulnak szépen; Gondüzó pipáját a tűsbe meríti; Nyájas szavú nője mosolyra deríti. ” (Arany János) 2001. december 1., szombat 5. évfolyam, 45. szám A történet igazából hét évvel ezelőtt kezdődött, amikor a jókai református iskolát németországi anyagi segítséggel felújították, s a gyülekezethez egy német ajkú lelkész érkezett A nagy család története A Jó pásztor háza Jókán Kérdésemre, vajon mi lesz a gyere­kekkel, amikor kikerülnek, Schmidt tiszteletes felel. „A gyerekek tőlünk nem kerülnek ki. Ha úgy döntenek, hogy velünk maradnak, mi készsé­gesen állunk rendelkezésükre,^ ha problémájuk van, megoldjuk. Ok a család tagjai, és senkit sem kény­szerítünk arra, hogy elhagyjon ben­nünket. Ha úgy döntenek, hogy el­költöznek, az is az ő döntésük, hi­szen idővel valamennyien családot szeretnének alapítani.” Ez azonban még a jövő titka, hiszen a gyerme­lül is néhány sze­mély fáradhatat­lan munkájának eredménye. Min­den este áhítattal végződik a nap, a Missziós központ­ban vasárnapi is­kola folyik min­den héten, ám senkit sem kény­szerítenek hittan­ra. A gyerekek maguk döntik el, hogy etikára vagy hittanra jelent­­keznek-e az isko­lában. Jóllehet a templomlátoga­tás kötelező, nem feltétlenül re­formátus templomba kell járni. Az egyházi nevelés máshol is meg­mutatkozik. „Törekszünk a prob­lémák biblikus megoldására - mondja Gasparecz Ivett. - Létezik sok más pedagógiai módszer, de ha lehet, mi mindig bibliai példák­kal, azok segítségével próbáljuk áthidalni a nehézségeket.” S hogy mennyire nem különbözik ez a család más családoktól, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy Úwe tiszteletes gyer­mekei itt töltik szabadidejük nagy részét. „Más gyermekotthonban bizonyára félnék, vagy legalábbis óvatosabb lennék, itt azonban nem aggódom, hogy gyermekeim rossz társaságban mozognak” - mondja a tiszteletes. kék közül mindössze egy töltötte be a tizennyolc évet. Az otthon pedig egyre bővül, egyre nagyobb, egyre több lakója van. Szívmelengetó érzés ilyen gyer­mekotthont látni. Bizonyítéka ez annak, hogy lehet szépen és oko­san is csinálni, persze olyan embe­rek kellenek hozzá, akik hajlandók a magánéletüket is feláldozni egy nemesebb ügy érdekében. Olyan emberek, mint Uwe tiszteletes, mint az otthon nevelői és dolgo­zói. Tegyük szívünkre a kezünket, és valljuk meg, sokszor előítéletek­kel állunk az árvaházakból kike­rült gyerekekhez. De végtére is mi­ben különbözik az ő életük a mi­énktől? Tehetnek ők talán arról, hogy gyermekotthonban nevel­kedtek? Nem szeretette van-e sok­kal inkább szükségük, mint kikö­zösítésre? Életük nagyon hasonló bármelyikünkéhez - leszámítva persze azt, hogy az igazi édesanya és édesapa azért mégiscsak más. Szerencsére, itt van helyettük - jobb, kedvesebb és odaadóbb. Itt aztán lehet játszani (A szerző felvételei) „Eleinte a Pozsonyi Diagnosztikai Központban kételkedtek benne, hogy egyáltalán működni fog ez a gyermekotthon. Sokáig állami tá­mogatást sem kaptunk, s minden költséget magunknak kellett fedez­nünk. Egy idő után azonban a Nagyszombati Kerületi Hivatal - látván, hogy bizonyítottunk - meg­szavazta a tá­nevelésüket. Ebből kifolyólag az itt nevelkedő gyermekek családi hát­tere és múltja nagyon különböző, és persze bonyolult. Mindenkihez egyéni hozzáállás szükséges, és nagy hangsúlyt kell fektetni a lelki gondozásra. Mi igyekszünk ennek a lehető legjobban megfelelni.” A gyerekek iskolába járnak, ki ma­gyarba, ki szlovákba, ki Jókán, ki pedig másutt. Iskola után tanulás (ha kell, segítenek a nagyobbak vagy a nevelők), játszás, házimun­kák következnek. Az élet hasonlóan zajlik, mint bármelyik családban. Van kimenő és szobafogság, dicsé­ret és büntetés, meglátogathatják a barátaikat, vagy elhívhatják őket, és közös programokat is szervez­hetnek. Időnként nagy kirándulá­sokkal tarkítják a programot: tavaly a Tátrában nyaraltak, idén pedig Újbányára látogattak el. A szünidőt is hasznosan töltötték: közhasznú munkát végeztek. A lányok a kony­hában szorgoskodtak, a fiúk a kert­ben dolgoztak, ha kellett, betonoz­tak, falaztak. Mindezt persze nem ingyen. „Ez is része az életre való felkészítésnek - mondja Gasparecz Tihamér. - Akik itt vannak, azok va­lamennyien olyan családi környe­zetből kerültek ide, ahol a szülők nem tudtak okosan gazdálkodni a pénzzel. Mi megpróbáljuk úgy ne­velni őket, hogy amikor majd önál­lósulnak, ez se jelentsen számukra gondot.” A gyerekek bankszámlán gyűjtik a pénzt, s ha kell, akár ki is vehetnek belőle. Hogy mennyiben egyházi intéz­mény a Jó pásztor háza gyermek­­otthon, az sok mindenben meg­nyilvánul. Kétségtelen, hogy a jó­­kai református egyház, s azon be­mogatást, s ez­zel megkönnyí­tette a helyze­tünket. Külön köszönet jár nekik, amiért mindenben tá­mogattak, és segítettek az oly nehéz kez­detekben.” Az árvaház 2000. január 1-jén kapta meg a műkö­dési engedélyt, négy gyermek­kel kezdték, je­lenleg tizen- A nagy család egyen vannak, és decemberben további hét gyer­mekre számítanak. E nyereség nél­küli intézmény vezető testületé a kuratórium, amely három tagból (presbiterekből és lelkészekből) áll. Magát a gyermekotthont két ember vezeti, az igazgató és az in­tézeti lelkész - a Gasparecz házas­pár személyében. Ezenkívül dol­gozik két nevelő, két szakács, egy házmester és egy háziasszony is. Ez persze nem azt jelenti, hogy a gyermekek nem veszik ki részüket a háztartási munkákból. Beosztás szerint segédkezik mindenki a konyhában, a kertben vagy a mo­sókonyhában. Ha kell, söpörnek, ha kell, füvet nyírnak, ásnak, meg­tanultak fát metszeni és állatokat gondozni. Bár jelenleg mindössze egy háromtagú kutyacsaládról kell gondoskodni, nemsokára baromfi­akkal is bővül majd az udvar. Miként folyik a nevelés az árvaház­ban? Hogyan készítik fel a gyereke­ket a mindennapi életre? Be tud­nak-e illeszkedni az életbe az árva­házi gyermekek, amikor kikerül­nek. Kérdésemre Gasparecz Tiha­mér felel: „A gyerekeket a diag­nosztikai központból küldik ide, ahová különböző okoknál fogva ke­rülnek, majd három hónapos meg­figyelés és diagnosztizálás után el­dől, hogy javítóintézetben, speciális otthonban, árvaházban folytatják-e DECEMBER 1. AZ AIDS ELLENI VILÁGNAP Az Egészségügyi Világszerve­zet (WHO) 1988-ban decem­ber 1-jét az AIDS elleni világ­nappá nyilvánította, hogy ez­zel is felhívja a figyelmet a nemzetközi összefogás szüksé­gességére. A WHO becslése szerint 2001-ben a világon 36 millióan fertőzöttek az AIDS betegséget okozó HIV-vírussal, az ENSZ adatai szerint ebből 25 millióan Afrikában élnek. A betegek közül eddig mintegy 20 millióan haltak meg. A HIV-fertőzöttek kezelése és a járvány terjedésének meggá­tolása a legveszélyeztetettebb fejlődő világban (135 ország tartozik ide) évente 9,2 milli­árd dollárt igényelne. HAMERLIK BARNABÁS Újszövetségben, János evangéliu­mában ez áll: „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét ad­ja a juhokért.” A jókai intézmény ezt választotta mottójának, s így lett a neve Jó pásztor háza. Tulaj­donképpen egy árvaházról van szó, ám a Jó pásztor háza több ennél. Egy igazi nagy család tagjává válik az, aki „ideköltözik”. A szemmel láthatóan nemrég resta­urált épületek előtt üde park emeli a látványt, s a kovácsoltvas kerítés szinte palotává varázsolja az ott­hont. Az első benyomás korántsem kelti intézmény hangulatát, inkább barátságos a légkör. El-elhangzik egy-egy „anyu” és „apu” - a ne­velőket szólítják így a gyerekek -, s ez családiassá varázsolja az amúgy is ünnepi vasárnapot. Érzésemet később alátámasztja megannyi tény. Bejárom az udvart, a kertet, megtekintem a fóliasátrat, az épü­leteket - bizony, volt s van is vele munka! Az árvaház igazgatója, Dr. Gasparecz Ivett bevezetésképpen elmondja, hogy jelenleg 11 gyer­mek van az otthonban, de folyama­tosan további helyeket alakítanak ki az árvák számára. Vannak itt ap­rók és nagyobbak, magyarok és szlovákok, romák is - válogatás nél­kül. Egy azonban közös mindannyi­­ukban: ők az árvaház lakói, és a nagy család tagjai. A történet igazából hét évvel ez­előtt kezdődött, amikor a jókai re­formátus iskolát németországi anyagi segítséggel felújították, és a református gyülekezethez egy né­met ajkú lelkész érkezett Uwe-Mar­tin Schmidt személyében, aki fele­ségével és három gyermekével Jó­kára költözött. Eleinte fordítani kel­lett a prédikációkat. Ma már kitű­nően beszéli a nyelvet, gyermekei­vel pedig rendszeresen kell gyúrnia a németet, nehogy elfelejtsék. Uwe tiszteletes ’szerint a diakónia, az ár­vák megsegítése, lelki gondozása szerves része az egyház tevékenysé­gének. Mi több, a református egy­házaknak Szlovákiában e területen már hagyományuk van. „így csak folytatni kellett a tevékenységet - mondja szerényen, pedig nem ke­vés munka áll az intézmény beindí­tása mögött. - Előbb a telek megvá­sárlásával volt gond. Az egykori kastélyhoz tartozó épületek ugyan­is Katona Móric tulajdonából a fa­luéba kerültek, amely azonban éve­kig habozott, mígnem végül enged­élyezte a telek és a romok megvá­sárlását - adakozásból összegyűlt pénzből. Ezt követték az építkezési munkák, a főépület felújítása, mi­közben igyekeztünk megőrizni az eredeti vonalakat. Nagyon lerob­bant állapotban kapta meg az egy­ház az egykori kastély maradványa­it. A tetőről hiányoztak a cserepek, már-már a gerendáknak is lábuk kelt, a vakolat lepotyogott és hiá­nyoztak az ajtórámák is. Mindent újjá kellett építeni.” Ám a munka nem volt hiábavaló! Gyönyörű, tisz­ta szobák, hófehér falak, könyvtár, modern konyha, tágas imaterem, barátságos, meleg étkezde, tanuló­szoba, melyből nem hiányzik a szá­mítógép sem, két játszószoba - mindez barátságos otthont teremt a gyerekeknek. És hát mi is fontosabb az árváknak, mint egy meleg ott­hon érzete, és az őket körülvevő emberek szeretete? Jogilag sem volt könnyű mindent elintézni, tudtam meg Gasparecz Ivettől, aki egyben nevelőnő is. Ülünk A Lóban, lógatjuk az orrunkat a feketébe - mert ebben az országban talán mindenkit többre becsülnek, mint azt, aki világosságot gyújt a fejekben Döntöttem: gaz leszek, avagy Igaz történet rongyos félmilkóról EÖRY ANDRÁS az ember A Lóban, és lógatja az orrát a feketéjébe. Szo­morú, mert ismét tehetetlen, nem tud segíteni a leg­jobb barátján. Te­hetetlen, mert csak addig képes nyújtózkodni, ameddig a takarója ér, és manapság bizony elég rövid­re szabják a takarókat. Az a nagy helyzet, hogy megnősült az istenadta, s most kitört rajta a fészekrakási láz. Ami különben igen helyénvaló, hiszen a harma­dik iksz felé csak illik megállapod­ni valahol. A gond nem is azzal van, hogy hol, hanem hogy miből építse meg kis családi fészkét. Ere­deti szakmáját, a tanítóságot már évekkel ezelőtt feladta, ráébredve, hogy ebben az országban talán mindenkit többre becsülnek, mint azt, aki világosságot gyújt a fejek­ben. Összecsomagolt hát, megta­karított pénzének felét leszurkolta egy magát munkaközvetítőnek ki­adó egyénnek, a maradékból jó erős bakancsot, hátizsákot és némi élelmet vásárolt, majd elbúcsúzva szebbik felétől, beült egy mikro­buszba, mely az ígéret Földjére, Németországnak valamelyik Raj­na melléki vidékére röpítette őt és néhány társát. Hogy hol járt, mit végzett, azt csak hónapokkal később tudtuk meg, amikor hazatért, útlevelé­ben a „Nemkívánatos személy” bélyegzővel, melyet a németek el­bocsátó szép üzenetnek szántak. Mint kiderült, nem volt sem mun­kavállalási engedély, sem szállás, sót pénz sem. Az egész brigád - kőművesek, ácsok, segédmunká­sok - az építkezés mellett felállí­tott bódékban lakott, s még sze­rencséjük volt, ha a rendőri razzia előtt figyelmeztették őket, hogy csomagolják össze a holmijukat, és rejtőzzenek el az alagsorban. A bujdosással töltött órákért, per­sze, nem járt bér. Később, amikor elérkezett a fizetés napja, az épít­tető hirtelen megbetegedett, majd sürgős ügyben ismeretlen helyre távozott. Az építésvezetőt egyedül az mentette meg a szé­gyenteljes megverettetéstől, hogy valahonnan előkerített egy kisebb összeget, melyen nemzetiségre, fajra és vallási hovatartozásra va­ló tekintet nélkül testvériesen megosztoztak. Ezzel a pénzzel, a bérének egy töredékével tért haza hónapok múltán, minekutána egy hirtelen jött razzia során vala­­mennyiüket lefogták és kitolon­colták az országból. Szebbik fele közben szorgalma­san verte az adatokat olykor napi tizenkét, sőt tizenhat órán keresz­tül a főváros egyik hipermarketjé­­nek pénztárgépébe, szíve csücs­kében a családi fészek melegének illúzióját dédelgetve. Egy-két itthon töltött hónap után barátom ismét útra kelt, s most már nagyobb körültekintéssel a szomszédos Bécsben helyezkedett el. Körültekintésen értsük azt, hogy munkavállalási engedélyt vagy szerződést ugyan ez alka­lommal sem kapott, ám alaposan kioktatták, hogyan tegye magát hülyének, ha gondok adódnak a hatósággal, és hogy a pénzét min­den héten illedelmesen, ám követ­kezetesen kérje el. Ekképpen fel­vértezve a modern kori tudomá­nyok legjavával, kézbesített ki egyetemi végzettséggel Bécs cs. és kir. főváros kerületeiben néhány hónap leforgása alatt több száz­ezer reklámröplapot. Sorsát itt sem kerülhette el. Egy szép napon ismét elcsípték, majd miután több mint huszonnégy órán át élvezte egy bécsi fogda minden kényelmét, ebből az or­szágból is kiutasították. Most ülünk A Lóban, és lógatjuk az orrunkat a feketébe. Szomorúak vagyunk, mert - az azóta fiatal­­asszonnyá lett szebbik fél küszkö­désének anyagiakban mérhető vonzatát is felbecsülve - már majdnem megvan a félmilkó. Az a félmilkó, amelyen megvehetnek egy garzont valahol Pozsony liget­falui részének egy távoli szegleté­ben, ahol a madár is csak akkor jár, ha eltérítik. Csak ötvenezer hiány­zik, hogy megvehessék - de nincs. Sem a bank, sem az uzsorások nem hajlandók pénzt kölcsönözni olyan embernek, akinek nincs leg­alább átmeneti lakhelye az adott városban, nincs állandó munkahe­lye, sem jövedelme, nem rendelke­zik ingatlannal, melyet felértékel­tethetne, és nincs milliomos is­merőse sem, aki kezeskedne érte. Ülünk tehát A Lóban, lógatjuk az orrunkat a feketébe - mert ne­künk mindig a feketeleves jut -, és fogadkozunk, hogy mi is gazem­berek leszünk. És akkor aztán kezdhet velünk az állam, amit tud! ...ha föl nem kopik.

Next

/
Thumbnails
Contents