Új Szó, 2001. december (54. évfolyam, 276-298. szám)

2001-12-29 / 297. szám, szombat

ÚJ SZÓ 2001. DECEMBER 29. Szombati vendég Gálffi László: „Megvan a magam világa, és az egésznapos lótás-futás mellett nincs szükségem másra. Jól érzem magam a bőrömben. Nem várok mások segítségére." Bolygó hollandi, állandó színpadi társakkal „Sajtófelelős” lett. Régmúlt idők újságcikkeiből cseme­géz a Madách Kamara Mi új­ság, múlt század? című elő­adásában. Amúgy pedig: reggel is, este is híreket hall­gat. Naponta kétszer, becsü­lettel. Főleg a kultúra és a politika érdekli. SZABÓ G. LÁSZLÓ Másra nem igazán figyel. „Nem va­gyok adatfeldolgozó” - szól higgad­tan. De a nagy események és az el­­borzasztó bejelentések, a botrá­nyok és a katasztrófák így is eljut­nak hozzá. Gálffi László nyitott a vi­lágra, és a színpadra is nyitott lélek­kel áll. Lényének szenzibilitása minden szerepét átitatja. Tavaly Si­mon Gray magányos hősét játszotta vendégként a Pécsi Nemzeti Szín­házban. Butley, a tanításba, neve­lésbe, az örökös szélmalomharcba belefáradt tanárember érzékeny kezekbe került Gálffinál. A kritiku­sok az évad legjobb alakításaként értékelték játékát. Philoktéteszt, „a talapzatáról leemelt szobrot” Zala­egerszegen formálta meg úgy, hogy minden ízébe-pórusába életet le­helt. Keant, a színészt a Thália Új Stúdiójában játssza revelatív erő­vel. E két alakításáért az idén ősszel a legjobb férfi főszereplő díját ve­hette át a színházi kritikusok céhé­től. A Vígszínházban, ahol huszon­öt évet töltött, már csak vendégként van jelen. Bár a Nóra színlapja nem jelzi a viszony változását. Krogstad- Gálffi neve mögött nem áll, hogy m. v. Tehát nem „mint vendég”-et öleli kebelére a színház, hanem mint „bolygó hollandiját”. Azt mondja, figyeli a világ ese­ményeit. Amerika és Afganisz­tán elmérgesedett kapcsolata, a sok tragédia láttán milyen gon­dolatok forognak a fejében? Mindig így van az életben: ha vala­mi baj történik, akkor jön rá az em­ber, hogy nem él helyesen, hogy mennyi mindent kellene máskép­pen csinálnia. A saját egészségünk­re is általában csak akkor gondo­lunk, ha valaki megbetegszik a kör­nyezetünkben. Lapozzuk föl a Bib­liát, miről szól? Katasztrófákról, drámákról, tragédiákról. Ha nem történt volna ez a szeptember 11-i terrortámadás, akkor előbb-utóbb valami más következik be. Amerika kivívta a maga demokráciáját, és ezt most nem fogja feladni. Ezért tisztelem is őket. Csakhogy szep­tember 11-én ott nemcsak két ha­talmas épület, hanem valami mé­lyebb dolog is összeomlott. Sajnos elgaloppírozták magukat, azt hi­szik, hogy mindig mindenben ók a legjobbak, s ez óhatatlanul ilyen tragédiához vezet. Ennyire nem le­het figyelmen kívül hagyni a vilá­got, más kultúrák, más civilizációk létezését. Kínára, Indiára és Dél- Amerikára is figyelni kell. Előbb­­utóbb valami ott is robbanni fog. Olyan kicsi lett a világ! Ez is döbbe­netes. Lénárt Sándor, a neves or­vos-filozófus, akinek az alakjával hosszabb ideje nagyon sokat fog­lalkozom, már ötven évvel ezelőtt felállított egy elméletet: innen el kell menni, itt mindig baj lesz. És el is ment a brazil őserdőbe. A háború és a civilizáció elől menekült el. Hatórás dolkumentumfilmet készí­tettem róla, és Kórody Ildikóval egy játékfilm forgatókönyvét is megírtuk már. De ugyanígy érde­kel Pakisztán és Afganisztán is. Az ő kultúrájukban még nem hódít sem a Big Mac, sem a Coca-cola. Irigylem őket. Es irigylem az igazi cigányokat is, akik féltík-óyják a hagyományukat, sírnak, örülnek, szenvednek, élvezik az életet. En­gem ez mind mélyen érint. Esztéti­kailag pedig kimondottan vonzó számomra. Edmund Keanben, ebben a gő­gös, öntemető zseniben, aki még a csontvázát is közszemlére ten­né, mit talált vonzónak? Miért ragaszkodott hozzá olyan máni­ákusan? Mániákusan? Először ugyanis a Vígszínháznak kínálta fel a darabot. Igen, először ott akartam eljátsza­ni. De a Vígben nem tudták vagy nem akarták teljesíteni azokat a feltételeket, amelyek elengedhe­tetlenül szükségesek voltak a da­rab színreviteléhez. A padlásszín­padon akarták bemutatni. Komoly vitáink voltak. Aztán hívtak a Tháliába. Elkezdtem a Pasolini­­estet, csak sajnos képtelen voltam megbirkózni vele. Most félretet­tem, de még mindig nem adtam fel. Vannak ilyen évekig tartó har­caim. A cserbenhagyás azonban nem az én műfajom, azért ajánlot­tam fel a Tháliában, hogy csináljuk meg a Keant. Mácsai Pali pedig rá­bólintott, mert éppen akkor ráért. Elővettük a könyvet, egyszer átfu­tottuk, és mindketten megállapí­tottuk, hogy ez bizony nem igazán jó. Csak ágál benne a színész, mo­nológokat mond. Meghúztuk, be­leírtunk, naponta új oldalak szü­lettek. Még az utolsó héten sem volt teljesen kész a könyv, a végén már meg is ijedtem: „Jézusom, mit fognak szólni, hogy én a színészet­ről beszélek?” Ez mindig veszélyes dolog. Kötéltánc. És ebből lett az előadás. Mindig azt kerestük, hogy én mit akarok ezzel elmondani. A fő ötletadó Pali volt. A monológok és az élőbeszéd mindig egymásba folyik. Aki nem ismeri Shakes­­peare-t, nem is tudja, mikor miből mondok részleteket, mert a szerep és az élet, a színház és a valóság összemosódik. Kean pedig, őszin­tén szólva, kellemetlen, aljas em­ber volt - csak éppen zseni. Tönk­retette a feleségét, a gyerekei éle­tét, a kollégáit, mindenkit a porig alázott maga körül. Az ő példája is azt bizonyítja, hogy az igazi nagy váteszek mellett nem lehet élni, megmaradni. Olyan hőfokon és olyan világban élnek, amelyben egy normális ember lemarad, kép­telen a tempót tartani, megalázko­dik és belepusztul. S mivel Edmund Kean kétszázötven évvel ezelőtt élt, maivá kellett tenni. Pali szívóssága, tudatossága, koncent­rációja nagyszerűen párosult az én őrületeimmel, szélsőségeimmel, a nézők pedig jól fogadják mindezt. Mivel én sem vagyok már mai gye­rek, sok minden felgyülemlett bennem, amit eddig nem sikerült elmondanom. Kean szerepe erre is lehetőséget ad. Furcsa mód én ma­gam normális, rendes életet pró­bálok élni, mert ilyen a nevelteté­sem és ilyen a személyiségem, de mert bennem is ott a rossz, a kelle­metlen, a visszataszító, most végre kijátszhatom, amit évekig vissza­fojtottam, elnyomtam magamban. És ez olyan nagy öröm? Hatalmas öröm! Közönséges lehe­tek és durva. A másik, amit évek óta hiába magyarázok: bizonyos időszakokban igenis megengedhe­ti magának a színész, hogy jól érezze magát, és azt csinálja, amit akar. Kean által nekem most ez is összejött. Van egy ötször hat méte­res dobogóm, megemelve, gyö­nyörű díszletekkel, és a jelmezem is csodás, alig valami és mégis any­­nyira finom! És kilencven percig enyém a tér.'A nézők pedig úgy fi­gyelnek, hogy szinte meg sem mozdulnak. Iszonyú munkát fejtek ki, a gatyám is leizzadom, olyan intenzíven csinálom. Pályája első éveiben az Equusról beszélt ilyen lelkesen. Az is új irányba terelte az életét? A Kean most nem hozott olyan nagy változást. Inkább egyfajta nyugalmat, kiegyensúlyozottságot és bátorságot ad a további munká­hoz. Mert nagyon nagy feladatok előtt állok. Mint mindig. De most igazán! Egyik az Oidipusz király, a másik Oidipusz Kolónoszban. Egy este két görög dráma. Mintha egymás után két­szerjátszanám el a Keant, körülbe­lül annyi energia. Szellemileg is, fizikailag is. Ruszt József rendezi, nagyszínpadon. Szophoklész da­rabja mindkettő. Az egyiket ereje teljében, a másikat öregkorában ír­ta, amikor azzal vádolták meg, hogy gyengeelméjű. Nyolcvanéve­sen aztán bebizonyította, hogy még minden rendben van nála. Megírta ezt a nehéz darabot. Feb­ruárban mutatjuk be Veszprém­ben, de majd Budapesten is játsza­ni fogjuk. Most éjjel-nappal ezt ta­nulom. A következő szerepem pe­dig a Borisz Godunov lesz. Királyok után... ... jönnek a nagy öregek. Oidipusz is öreg lesz. Az elején huszonöt éves, a végén nyolcvan. Melyik okoz majd több gondot? A fiatal. Rengeteg energia kell hozzá. Nyolcvanéves könnyebben leszek. Amit nem éltem meg, ab­ban segít a fantázia, az intuíció. Amit megéltem, azt azért nehéz megmutatni, mert már nem va­gyok olyan. Egy huszonöt éves em­ber indulatát, tempóját eljátszani sokkal bonyolultabb, mint egy ag­gastyán magartását. Kean, a romantika angol szí­nészóriása, a talajt vesztett, le­épülőben lévő művész többek között azt is elmondja: Lear sze­repében közel járt a tökéletes­hez. Ön ezt melyik alakítása kapcsán érezte? Nem tudom. Tényleg nem. Keannel a harmincadik előadásnál tartok, és szeretnék végre kipró­bálni valamit, amit eddig nem mertem, mert vitt a szerep. Annyi­ra nehéz volt technikailag, hogy premier után tíz előadásnak kellett eltelnie, hogy élvezzem is, amit csinálok. Addig csak a mérhetetlen munka és a koncentráció volt. Né­ha úgy éreztem, hogy egy személy­ben kell kiállítanom egy egész szimfonikus zenekart. Most tartok ott, hogy szeretném lehántani a kész figuráról azt a fajta „gálffiz­­must”, amely szükséges volt a sze­rep beindításához. Bár mondják, hogy Kean más, mint én vagyok. Hogy nem ilyennek ismernek. De még mindig van, ami ráragadt be­lőlem, én úgy érzem. A kritikusok díja után újra átvettük a darabot., és tovább dolgoztunk rajta. Újabb zenéket raktunk bele, és igyek­szem még jobban lecsupaszítani, egyszerűbben játszani. Nagyon nehéz ugyanis megmutatni, hogy mitől volt zseniális egy kétszázöt­ven évvel ezelőtt élt színész, hogy mivel tudott kiragyogni a többi szí­nész közül. Közvetlennek és köze­linek kell lennem, úgy kell beszél­nem a színpadon, mintha egy ba­ráti társaságban beszélnék, ez a trükkje az egésznek. Az érzelmek őszinte viharzásával kell elcsábíta­nom a közönséget. Mintha vona­ton ülve társalognánk, és anélkül, hogy észrevennénk az idő múlá­sát, egyszer csak megérkezünk. A tökéletes azonban - és nem azért, mert álszerény vagyok, hiszen tu­dom, hogy mit tudok -, még nem történt meg. Pillanatok voltak csu­pán, amelyekkel elégedett lehetek. A Tony Palmer rendezte Wag­nerben II. Lajos bajor királyt ala­kította annak idején Richard Burton és Sir John Gielgud mel­lett. Nem fogom megtagadni soha, de az hitvány munka volt. Rimbaud a Pesti Színházban? Abban az erőm, a hitem, a fiatalsá­gom vitt előre. De csak a közelé­ben jártam annak, amit szerettem volna. Butley? Ott is csak pillanatok voltak. Na­gyon rövid pillanatok. Othello és m. Richárd mellett Kean a Lear királyt is eljátszotta. Értem a célzást. Ha sikerül meg­fogni az öreg Oidipuszt, akkor Lear a következő lépés lehet. Ruszt József azt mondta, hogy amikor Philoktétészként az utolsó mono­lóggal elbúcsúztam a szigettől, ez adta neki az ötletet ahhoz, hogy csináljuk meg az idős Oidipuszról szóló darabot. Azután pedig Lear vagy akár Prospero is jöhet. Pasoliniban mi fékezi? Az agya. Annyira hideg! Hideg? Igen. Annyira logikus, vüágos a gondolkozása! Amit a hatvanas évek végén írt Olaszországban, az még most is időszerű Magyaror­szágon. Még a globalizáció is ben­ne van. Azonnal meg kellene csi­nálni, csak még mindig nem jöttem rá a módjára, hogy miképpen köz­vetítsem. Nem vagyok olyan szikár és kemény önmagámmal szemben, mint amilyen ő volt. Hiányzik belő­lem az ő kegyetlen őszintesége is. Nem tudom, hogyan kell ezt a szín­padon megmutatni. Ezt meg kell fejteni. Ötvenkét éves volt, amikor meghalt. Meg van egy kis időm a felkészülésre. Ő is őrjöngött, ami­kor a Salót rendezte, és a fasizmus megfogalmazásán dolgozott. Szí­­nészileg nekem olyan formát kelle­ne megtalálnom az esthez,’hogy aki majd nézi, annak az életre szó­ló élmény maradjon. Lehet, hogy még gyáva vagyok ehhez. Talán egy fiatal rendező tudna segíteni a munkában, csak nem biztos, hogy ugyanazt gondolná Pasoliniról, mint én. Ma már mindent lehet a színpadon. Még maszturbálni is. Nincsenek határok. De a sokkolás mint színpadi formanyelv nem olyan érdekes, nem annyira izgal­mas számomra. A kegyetlenségnek sincs meg a megfelelő formanyel­ve. Művér van, amit én szeretnék kihagyni. Lehet, hogy az lenne jó, ha a színpadon a valóságot, vá­szonra vetítve pedig csak az arco­mat, a szememet, a ráncaimat lát­ná a közönség. Nagyon nehéz ez az anyag. A költészete is nehézzé te­szi. Több éve dolgozom már rajta. Két rendezővel dolgozik az utóbbi években. Ruszt Józseffel olyan előadásokat hoztak létre, mint a II. Edward, az Othello, az Állhatatos herceg, a Bölcs Náthán, Mácsai Pálhoz pedig a Szerelmes levelek, a Kean és a Mi újság, múlt század? köti. Palival tavasszal dolgozom legkö­zelebb a Jelenetek egy kivégzésből című darabban, amely a reneszánsz idején játszódik. A hatalom és a művészek közötti viszonyról szól, én leszek benne a velencei dózse. Hogyan hangolódtak egymásra Mácsaival? Mint a tojás és a húsvéti sonka. 11- lüitfc egymáshoz. Igaz a történet, mely szerint gimnáziumi „növendéke” volt? Most, hogy igazgató lett a Madách Kamarában, nem akaija hallani, pedig tényleg tanítottam. A Kengu­ru után, reggelenként rendhagyó irodalmi órákat tartottam. Rim­­baud-órákat. Palira pontosan em­lékszem. Ott ült egy kék szemű fia­talember, és majd kiesett a pádból, úgy figyelt. Négy-öt évvel később, amikor II. Richárdot játszottam egy vizsgaelóadásban, már ott statisz­tált mellettem. És odabökte, hogy „Maga volt nálunk a gimnázium­ban.” Mintha elfelejtettem volna! Van valami speciális próbamód­szerük? Én mindig provokálom ót, amit nem akar tudomásul venni. Eddig két­szer sikerült összeveszni vele. Ez volt a célom. Minden túl harmoni­kusnak tűnt, ami nem tett jót a munkának. Kellett egy kis konflik­tus. Igen, néha erre is szükség van. Nem árt. Egyébként pedig megért­jük és kedveljük egymást. Rendező­nek inkább Ruszt Józsefet nevezem, Pali színész, kolléga, barát, akivel színházban gondolkozunk. Vele produkciókat csinálok, Ruszt új utakra, új szigetre visz, s amit nála tanulok, azt kamatoztatom Pali elő­adásaiban. Ruszt a mesterem, Pali­val pedig házat építünk a szigeten. Közvetlen kollégái szerint mos­tanában inkább hazavonul egy­­egy előadás után, mintha kerül­né a társaságot, inkább elhúz a színházból, mint hogy egy órát még felszabadultan csevegjen. Annyi munkám van, hogy ki sem látszom belőle. Bulizni meg inkább otthon szoktam, és azokkal, akiket fenntartás nélkül szeretek. A belter­jes dolgok fárasztanak. Megvan a magam vüága, és az egész napos ló­tás-futás mellett nincs szükségem másra. De nem vagyok sértett. Na­gyon is jól érzem magam a bőröm­ben. Nem várok mások biztató sza­vára, netán segítségére. Jövő októ­berig úgy be vagyok fogva, mint az igásló. Szép év elé nézek. Most tény­leg elmondhatom: jó nekem.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents