Új Szó, 2001. december (54. évfolyam, 276-298. szám)
2001-12-28 / 296. szám, péntek
16 Kitekintő ÚJ SZÓ 2001. DECEMBER 28. Tíz esztendő alatt sikerült végleg megszabadulni az illúzióktól - Megszűnt egy nagyhatalom és egy másik született, amely még erőtlen, de nem várt gyorsasággal fejlődik Oroszország már túl van a nehezén M—Bmar g bbm...............m wammm Putyin, Jelcin, Gorbacsov, Brezsnyev és Hruscsov matrjoskababaként (Fotó: Reuters) Gorbacsov este nyolckor tévébeszédet tartott. Egyenes adásban köszönt le a Szovjetunió elnöki tisztéről. A Kremlről levonták a sarló-kalapácsos vörös lobogót, helyébe a fehér-kék-vörös orosz zászló került. 1991. december 25-én - öt nappal létrehozásának 69. évfordulója előtt - a Szovjetunió végleg megszűnt létezni. A birodalom bukása, miként annak idején a születése is, az egész világon éreztette hatását. HORVÁTH GÁBOR Előzmények, ha voltak is, olyan viharosan gyorsan játszódtak le, hogy az ember jóformán föl sem foghatta, mi történik. Néha még a történet főszereplői sem tudták, mit csinálnak. December 22-én, a köztársasági vezetők Alma Ata-i csúcstalálkozóján Karimov üzbég elnök például még a megállapodás aláírása után is azt hitte, szerepel benne a kettős állampolgárság intézménye. A sajtótájékoztatón ukrán kollégájának, Kravcsuknak kellett kiigazítania: a végső változat szerint a Független Államok Közösségének - mivel jogilag nem számított államnak - már nem volt saját állampolgársága. Az öt évszázados hódítás, gyarmati, polgár- és világháborúk nyomán létrejött orosz birodalom jelentős területeket veszített. Ami az oroszoknak megmaradt, az a több mint 22 millió négyzetkilométerből 17 millió, a 273 millió lakosból 142 millió. Tetézte a tömeglélektani katasztrófát, hogy több tízmillió orosz maradt a határokon kívül. Mi, magyarok Trianon óta pontosan tudjuk, milyen érzés sajátnak hitt területeket elveszíteni, honfitársakat (sokszor közvetlen családtagokat) egyik napról a másikra más ország állampolgárainak tudni. Mások csak ebbe belerokkantak volna, az oroszoknak azonban - északi módra szívós, a történelemben alaposan megedződött néphez méltón - ehhez több kellett. Két héttel később jött Jegor Gajdar - a Pravda gazdasági rovatának korábbi vezetője, Arkagyij Gajdar író unokája, a Timur és csapatából a címszereplő fia -, aki rászabadította az országra a sokkterápiát és a vaucseres privatizációt. A Bibliában alighanem rá vonatkozott a megbocsátó szentencia: ne bántsátok, nem tudja, mit cselekszik. Az árak azonnal az égbe szöktek, az állam adós maradt a nyugdíjakkal és fizetésekkel, az infláció és a többszöri pénzcsere elemésztette a régebbi megtakarításokat. A tízezer rubeles privatizációs bon elvben egy Volga személygépkocsi árával volt egyenértékű. Aki gyorsan túladott rajtuk, talán tudott venni az árukból egy televíziót. Aki hitt a privatizációt bonyolító Anatolij Csubajsznak - aki a nyugati szaktanácsadók tanítását követte -, és értékállóságában bízva tartogatta, netán alapok vagy az első részvénytársasággá alakuló cégek papírjaira cserélte a vaucsert, az még ennyit sem kapott. A tűz közelében lévő apparatcsikok, meg a tőlük aligha független bűnszövetkezetek a volt Szovjetunió gyakorlatilag teljes vagyonát „lenyúlták”, a tömegeknek morzsák sem jutottak. Ekkoriban zajlottak a legnagyobb kommunista tüntetések. 1993. május elsején Moszkvában halálos áldozata is volt a megmozdulásoknak, szeptemberre Jelcin végleg összeveszett a dumával, feloszlatta a törvényhozást, mire a képviselők zöme - no meg Ruckoj alelnök - bevette magát a törvényhozás épületébe, és zászlajára a Szovjetunió viszszaállításának követelését kitűzve hadat üzeht az államfőnek. A mozgósított tömeg tarka képet mutatott: a Sztálin képét magasra tartó kommunisták mellett például ott masíroztak föl-alá az Orosz Nemzeti Egység nevű fasiszta szervezet fekete inges, vörös karszalagos szkinhedjei. Csak abban értettek egyet, hogy mindenről Csubajsz és a zsidók tehernek. A Fehér Ház köré vont rendőrkordon néhány nap alatt turistalátványosság lett. Az események három hét alatt jutottak el a végső összecsapásig. Fotóriporter kollégámmal a Gorkij Park bejárata melletti híd traverzén álltunk, amikor a tüntetők husángokkal felszerelt élcsapata elsöpörte a plexipajzsos rendőrök vékonyka sorfalát. A parkban, közvetlenül a híd lábánál amerikai típusú, „átfordulós” hullámvasút üzemelt. Amíg az utcán maga a történelem zajlott, a hullámvasút utasai kéjesen sikongattak. Aznap éjjel fegyveresek támadtak a tévéközpontra, de a rendőrök tűzharcban visszaverték őket. A hadsereg másnap reggel bevonult a városba, és tankokból addig lőtte a Fehér Házat, míg a védők megadták magukat. A halottak egy részét éppen a magyar kereskedelmi képviselet mögötti utcában terítették ki. Egy ember a harcoktól háromszáz méterre békésen pecázott a Moszkva folyóban, a külső kerületekben az élet az ágyúdörgés alatt is zavartalanul folytatódott. Az oroszok zöme úgy érezte, nem kell beleszólnia a „politikába”, így volt ez 1995-ben is, amikor Jelcin háborút indított a banditák kezébe került Csecsenföld ellen. Nem azért, mert banditák kezére került, hanem mert ki akart válni Oroszországból. Aztán 1999-ben a Csubajszék leningrádi csoportjából indult Putyin is háborút indított - már miniszterelnökként. Nem azért, mert Csecsenföld ki akart válni Oroszországból, hanem mert így válhatott könnyen, gyorsan népszerűvé. Az idő sürgetett: Jelcin 2000- re már nem volt elnök. Lemondott, személyes garanciákért cserébe a hatalmat egy németül tudó, szürke kis embernek tetsző, egykori KGB- ügynökre ruházta. Tehette. Az oroszok addigra elveszítették minden illúziójukat, rájöttek, hogy a demokrácia nem feltétlenüljelent valódi beleszólást a dolgok menetébe. Másrészt, ha lassan és ellentmondásosan is, az ország mégis elkezdett átalakulni. Az 1998-as rubelválság megdrágította az importot - ez jó volt a hazai termékeket előállító élelmiszer- és könnyűipari cégeknek. A kőolaj ára felszökött - ez előnyös volt az energiahordozók exportján alapuló gazdaságnak. Az egyesített energiahálózat - élén Csuhajsszal - végre működni kezdett. Előbb Moszkvában, aztán szép lassan olyan valószínűtlen helyeken is, mint Jekatyerinburg, Nyizsnij Novgorod vagy Krasznojarszk, megjelent a középosztály. Kicsi, gyenge és kiszolgáltatott, de már viselkedési mintát, mi több, távlatot ad: mégiscsak érdemes nyelveket, jogot, közgazdaságtant tanulni, nyugati mintájú MBA-kurzust végezni, internet-előfizetést ajándékozni a gyereknek új évre. A duma tízévi ellenállás után végre elfogadta a föld magántulajdonba adásáról szóló törvényt, megjelentek az első, nyugati értelemben vett családi farmergazdaságok. A maffia - amely mint a talajt porhanyóssá tevő a földigiliszta, felgyorsította a régi gazdaság lebontását és az új felépítését - gyorsított ütemben járta be a szervezett bűnözés amerikai útját. Eleinte verőlegények hajtották be a védelmi pénzeket, bankot raboltak, szeszes italt, cigarettát csempésztek, géppisztollyal, pokolgéppel irtották egymást. Xztán bankot alapítottak, megszerezték a benzinkút-hálózatot, és üzleti klubokat szerveztek. Megritkultak a látványos bérgyilkosságok. A bűnözőket ma már alig lehet megkülönböztetni a tisztességes vállalkozóktól - igaz, ez nem csak ezért van, mert a maffiózók némileg megszelídültek és megtanulták az új játékszabályokat, hanem azért is, mert az üzleti élethez Oroszországban még mindig hozzátartozik a testőr és a súlyos vodkázás. A National Geographic Felemelkedő Oroszország című, tízéves „születésnapi” riportja Dmitrij Trenyint, a moszkvai Camegie Központ igazgatóhelyettesét idézi: - A földkerekség legnagyobb országának civil demokráciává és piacgazdasággá alakításához legalább három nemzedékre lesz szükség, az első közepén járunk, még hátra van két és fél emberöltő. Pesszimistának tűnik, alighanem a már maguk mögött hagyott évtized volt az átalakulás legnehezebb szakasza. Legfeljebb húsz, de lehet, hogy már tíz év múlva Oroszország képes lesz európai mércével mérve is emberi életet nyújtani polgárai túlnyomó többségének. „Megszűnt egy nagyhatalom és egy másik született” - írtuk 1991 decemberében. Most megállapítható: még mindig erőtlen, de nem várt gyorsasággal fejlődik. A szovjet bomlás valódi és fantomfájdalmait, emberek, pénzek, vállalkozások, projektek kelet-nyugati mozgását mi inkább csak a színpad széléről figyelhettük cserepek - a szovjet zárósztori :sv Ukrán üzletember egy székesegyház ikonja előtt (Fotó: Reuters) Birodalmi TAMÁS PÁĽ A birodalmak végéről különféle történetek keringenek. A szovjet zárósztori meglehetősen egyszerű. Három öregedő férfi (Jelcin, a fehérorosz és az ukrán főnök) leutazik egy fehérorosz vadászkastélyba. Leisszák magukat, és azután aláírnak egy papírt, aminek a részleteire maguk sem figyelnek nagyon. Feldarabolnak egy nagyhatalmat. Vége a Szovjetuniónak. „Nem így volt” - olvasom az akciót szervező egykori fehérorosz vezető visszaemlékezéseiben. „Minden recsegett. A bomlás már annyira előrehaladt, hogy biztosak voltunk abban, képtelenek vagyunk megállítani. Az egyedüli, amire vállalkozhattunk, hogy szabályozhatóvá teszszük” - úja. És különben sem voltak részegek. Persze, Jelcin később sokat megengedett magának, s ezért rájuk ragadt, hogy már akkor sem voltak beszámíthatóak. De ők - így a tanú - nem ittak, vagy legalább is „nem olyan mértékben, hogy az döntéseikre hatott volna”. Könnyebb volt, mint a Balkánon, mereng az emlékező. A szabad tér felpuhította, megtisztította a történeteket... Akkor és később sokan azt mondták, hogy csoda, hogy ilyen békésen le lehetett egy birodalommal szemben a csődeljárást folytatni. Hogy ez csak 2-3 millió menekülttel és néhány tízezer halottal járt. Hogy az összecsapásokat sikerült a hatalmas térség néhány pontján lokalizálni. Hogy tulajdonképpen a régi-új vezetők - legalább is a potenciális fő hadszíntereken - végül is megegyeztek. Az Apokalipszis tulajdonképpen elmaradt. De a korhadás, bomlás, rothadás illatát néhány év után talán már ki lehetett szellőztetni. De a vadászházban láthatóan senki sem tart ennyire előre. Az ukrán és fehérorosz vezetők (bár ott ezt ki nem ejtik a szájukon) a függetlenségre gondolnak, és arra, hogy akkor végre majd igazi államfők lehetnek. Jelcint más foglalkoztatja. Egyszerűen Gorbi helyére akar ülni. S valószínűleg azt hiszi, hogy a többi szovjet tagállam önmagában meszszire úgysem jut, legfeljebb fut néhány kört önállóan, s később visszajön. Hová is mehetnének? A szereplők szerint - 1991 decemberében vagyunk - a már feladott Közép-Európáról nem esik szó. Tíz év alatt a változások forgatókönyvei az egykori szovjet tagköztársaságokat négy csoportba rendezték. Az elsőbe régóta kialakult nemzettudatú, már középkori államisággal, hosszú önálló történeti emlékezettel, autonóm magaskultúrákkal rendelkező új államok tartoznak (főleg a Kaukázusban). Az állami és etnikai határok azonban errefele drámaian különbözőek. így beköszöntött a valódi háborúk kora: menekültek százezreivel, megbénult gazdaságokkal, senki által nem elismert szakadárterületekkel, s végül a nemzeti középosztályok igen nagy részének külföldre menekülésével. így az egyébként a függetlenségi programokkal rokonszenvező grúz és örmény szakértelmiség nagy része e friss nemzetállamokat (ideiglenesen, örökre?) elhagyja. Közép-Ázsiából az utolsó száz-százötven évben betelepült orosz, vagy oroszul beszélő európai városlakók egyre gyorsuló tömeges elvándorlása észlelhető. Ki fog bennünket gyógyítani - hallottam-egyszer egy szemináriumon a taskenti referenstől, ha minden doktor Izraelbe megy? De magam is emlékszem egy külföldi szociológiakurzus Tádzsikisztánból érkezett orosz, hihetetlenül szorgalmas hallgatójára. Nincs hova visszamennem, valahol külföldön kell megkapaszkodnom - magyarázta. A nemzeti-bolsevik elitek korábbi uralma - most mozlim-autokrata formákban errefele töretlen. A lázadók velük szemben nem a külföldi rádióadásokon felnőtt liberálisok, hanem többnyire iszlám fundamentalisták. De a tálib rendszer bukása déli határaikon az ellenzéki mozgalmak logisztikáját egyelőre komolyan legyengítette. A két európai szláv (ukrán, fehérorosz) köztársaságban először nemzetépítéssel kezdtek. 1991-ben ezekben az országokban a lakosság többsége külön államot akart, mert azt hitte, hogy a nehezebben megmozgatható, óriás Oroszország nélkül könnyebben modernizálódhat, egyszerűbben kapcsolódhat a világhoz. De egyébként igen nagy hányadában orosz anyanyelvű, vagy magát orosznak valló tömegek kulturálisan egyáltalán nem akartak a fehérorosz, vagy ukrán nemzet részévé válni. Az eredmény - elhúzódó kulturális polgárháború (ami Ukrajnában még Galícia és az ország többi részének valamilyen területi-politikai szembenállásában is jelentkezik). Ebben, legalábbis a forgalmazott kulturális tartalmak szintjén kellő muníció híján a nemzetiek mostanában vesztem látszanak. Az állami oktatásban, akár erőszakosan is, szereztek, illetve tartottak meg állasokat. De az orosz nyelv meghatározó pozíciói a könyv-, sajtó- és médiapiac a 90-es évek végére lényegében visszaálltak. Nézem az ukrán tévé riportműsorait. A riporter, a kommentátor ukránul beszél (így kötelező), de a megszólaltatott városlakók kétharmada-négyötöde oroszul válaszol. A balti köztársaságok végérvényesen szakítani látszanak Kelettel. Független állami intézményeik helyreállításában, különösen Lett- és Észtországban, skandináv patrónusok voltak meghatározóak. A lakosság felét, egyharmadát kitevő oroszokkal szembeni lényegi jogi korlátozásokat - európai nyomásra - az évtized végére valamelyest felpuhították. Az mienkével nagyjából egy időben várt EU-felvétel idejére, pedig az oroszokkal szemben még ma is létező megkülönböztetések valószínűség szerint megszűnnek. Közép-Európára a '91-es bomlás tulajdonképpen csak áttételesen hatott. A régió iránt, szerencsére, a moszkvai elitek már a 80-as évek végén, Gorbi alatt elvesztették érdeklődésüket. Érthető - túl sok babra munka, túl kevés haszon. Növekvő problémák a térség ellenőrzésével, miközben az „másodosztályú Európa” maradt és nem tudott (akart?) a szovjet világ komolyan veendő modernizációs forrásává válni. Akkor - gondolták a késő szovjet reformerek - próbáljuk meg őket „valódi” európai - vagyis nyugati - kapcsolatokkal kiváltani. A szovjet bomlás valódi és fantomfájdalmait, emberek, pénzek, vállalkozások, projektek kelet-nyugati mozgását mi inkább csak a színpad széléről figyelhettük. Az első időkben működött, persze, itt is néhány pénzmosoda, meghúzta magát néhány elsőosztályú gengszter és szép számmal futtattak lányokat. De a főcsapás másfele húzódik. Azonban ezen az oldalon nem váltak valóra a „keleti piacok” megtartásához kapcsolódó ábrándok. Az egykori szovjet fogyasztó emlékszik még az Ikarusokra és a Globus zöldborsóra, az értelmiségi talán régi filmjeinkre is. De a kelet-nyugati kapcsolatokbéli személyes közvetítésből - talán Baskírra, Tatárföld és bizonyos ukrán területek kivételével - kiszorultunk. Vannak még sikeres magyarok, lengyelek, esetleg volt keletnémetek, akik multikat képviselnek Keleten. De a meghatározó közvetítői szerepeket izraeli, amerikai állampolgárságú kivándorolt orosz zsidók, vagy orosz németek vették át. Az új orosz-amerikai stratégiai szövetség - ha valamilyen formában hosszabb időre megmarad - valószínűleg ismét megnöveli Oroszország mozgási lehetőségét az egykori leszakadt szovjet területeken. A birodalmat a moszkvai el it nem tudja és nem is akarja restaurálni. S nemcsak azért, mert nincs ereje hozzá. Hanem mert túl drága lenne, s ugyanakkor keveset hozna. De a megerősödő orosz nagyvállalatok, bankok, s persze a média, máris visszatért és nagy erővel nyomul ezekbe az új államokba. Más beruházás és hírforrás híján az új államok vezetése számára az alternatíva a tiltás, s az azzal járó gazdasági és informális elszigetelődés. A birodalom kiszenvedett. Az érdekek a térségen belül is új kapcsolódási pontokat, kifejezési formákat keresnek. S egyre gyakrabban sikerrel.
