Új Szó, 2001. december (54. évfolyam, 276-298. szám)

2001-12-22 / 294. szám, szombat

22 Karácsony ÚJ SZÓ 2001. DECEMBER 22. Ott, arra van a labdarúgás jövője, az offenzív játék (Somogyi Tibor felvétele) Pecze Károly futballedző nem lett mohamedán, de elismeri a törökök vallását A félholdat is az égről Amikor felhívtam, így kö­szöntöttem: Allah akbar! Ne­vetve válaszolt: Allah akbar! Megismert. Persze csak azért, mert korábban meg­egyeztünk, hogy ottani idő szerint este pontban kilenc­kor jelentkeztem. Az 56 éves Pecze Károly a négy külföldi tréner (Lucescu, Daum, Briegel) egyike a török bajnokságban. TOMI VINCE Van már annyira „török”, hogy a kirakodóvásáron képes lenne minimumra lealkudni a portéka árát? Egyáltalán nem okozna gondot. Már csak azért sem, mert - nem sze­rénytelenségből mondom - ismert ember vagyok a 250 ezer lakosú Rizében, és egyáltalán ebben a ha­talmas kiterjedésű országban. Itt hihetetlen a labdarúgás körüli rek­lám, az újságok óriási terjedelem­ben foglalkoznak vele, például a huszonnégy tévéállomás közül négy csak futballt sugároz. Hogyan került ebbe az egzotikus­nak tartott világba? Annak idején Nagyszombatban járt a Genclerbirligi elnöke, tetszett ne­ki a csapatom játéka. Aztán még egyszer eljött, de már ajánlattal a zsebében: nem lenne-e kedvem hozzájuk menni, s megtanítani nagyszombatiul focizni a játékosa­it. Nemet mondtam, egy évre szólt még a szerződésem. Nem lettünk bajnokok, engem pedig - a vezetők hitegetése ellenére - távollétemben egyszerűen kirúgtak. Bánta a török kontraktusom. De később mégiscsak összejött. Nem egészen két évig volt Anka­rában, szerették a szurkolók, a játékosok, mégis szakításra ke­rült sor... Itt százszorta bizonytalanabb a tré­ner élete, mint másutt. Mindenki türelmeden, a klubtulajdonos, a fa­natikus néző. Kilencvenkilencben például negyvenkét edzócsere volt az I. ligában. Én tulajdonképpen csúcstartó vagyok: a Genclerbirligi soha egyetlen szakvezetővel sem hosszabbított szerződést, csak ve­lem. Talán azért, mert az első év­ben a tizenötödik helyről a hetedik­re hoztam fel a csapatot, s munkám pénzt jelentett a klubnak: ötezer néző helyett húszezer ült a lelátó­kon. De Törökországban ez már úgy járja, hogy ha egyszer-kétszer gyengébben futballozik a csapat, a szurkolók spontánul követelik, mondjon le a vezetőség. Erre elkül­dik az edzőt. Pecze Károly esetében ez hogyan történt? Hét fordulóig vezettük a bajnoksá­got, később elmaradtak az eredmé­nyek, s a tulaj kezdte eladogatni a játékosokat; Geremit például ötmil­lióért a Reálnak... Mit csinált a milliókkal? Építtetett egy ultramodern futball­­komlexumot: három füves és egy műfüves tréningpálya villanyvilágí­tással, tökéletesen berendezett iro­dák, ötcsillagos szálloda, minden játékosnak külön szoba, étkezés tetszés szerint reggeltől este tízig. Azt mondta, ezért nincs pénz erősí­tésre. Volt viszont egyik gazdag részvénytársasági tagnak, de felté­telekhez kötötte az adakozást: ki­szemelt embere legyen az új tréner, így lett. Hazajött, de nem sokáig maradt. Visszahívták. A Rizespor jelent­kezett. Igen. Második éve irányítom a tava­lyi újoncot. Szerződést hosszabbí­tottak velem. Ez nem mindennapi dolog Törökországban. És én ezt nagyra becsülöm, a munkám elis­merése. A nézőknek tetszik a csapat futballozása, hasonló stílusban ját­szatom, mint annak idején a nagyszombatiakat. Mindig telt ház, tizenötezer szurkoló van a stadion­ban. Olyan nagyra becsülte a kontrak­tus-hosszabbítást, hogy nem vál­lalta el a szlovák válogatott edzői posztját? Nem egészen így állnak a dolgok. Már a nyáron megszólítottak, mondván, én vagyok az első számú jelölt. De halogatták a dolgot, ez vi­szont nekem nem kedvezett, nem bonthattam fel egyik napról a má­sikra a szerződésemet. Még a kine­vezés napján is felhívtak. Kompro­misszumot javasoltam: áprilisban, a török bajnokság befejezése után jöhetek. Addig Bubenko, aki a segí­tőm lett volna, látja el vezetőedzői teendőket. Nem találtam meghall­gatásra. Különben örülök, hogy a közvélemény és a szakma sem fe­ledte el, hogy ki vagyok. Csakugyan, kicsoda Pecze Károly T örökországban? Úgy tartanak számon, mint az of­fenzív, játékos labdarúgás megtes­tesítőjét, aki csapataival többször is megverte a nagy isztambuli együt­teseket, a Galatasarayt vagy a Besiktast. Ez itt olyan esemény, mintha valaki a világbajnok ellen nyerne. Amikor legyőztük a Galatát, a szurkolók az égről is le­hozták volna nekem a félholdat; a tulaj össze-vissza csókolt, s azt mondta, tíz évre meghosszabbítja a kontraktusomat. Az élet, persze, nem mese... Milyen hát a Boszporusz partján? Más, mint ahogyan sokan gondol­ják. Ez nem egy elmaradott ország, hanem gyorsan fejlődő, modern irányba haladó. A török ember ba­rátságos, udvarias, előzékeny és nem irigy. Óriási a futballkonjunk­­túra, állandóan telt ház előtt zajla­nak a meccsek, a klubokban szinte ideálisak a feltételek, nincs hiány semmiben. Csak ámultam, mennyi a jól felszerelt labdarúgó-komple­xum, focisuliba tömörítik a tehetsé­ges fiatalokat, tréningtáborokat rendeznek számukra. Hol van itt az elmaradottság? Mi vagyunk elma­radva. Össze sem lehet hasonlítani a körülményeket. Van öt második liga és a harmadik liga is profi stá­tust élvez. Gondolom, jól keresnek a török futballisták. Átlagban háromszor-négyszer annyit, mint nálunk. Van rajtpénz, prémium, fizetés. A szövetség és az egyesületek kitermelik a pénzt. Az előbbi például százhúszmillió dol­lárért adta el a tévéközvetítési jogo­kat, a milliókat szétosztja a klubok között. Sok szponzor, csoportosulás pumpálja a csapatokba az anyagia­kat, de nem a haszon reményében, hanem imázsuk érdekében. A Galata, a Fener, a Besiktas, a Trabzon elnöke a nép szemében a miniszternél is több. Óriási a publi­citásuk ezeknek a gazdag klubok­nak. Ha egy sportlápban nyolc ol­dal szól a fociról, abból a nagy né­gyes visz négyet, a maradék a tizen­­négyé. Egyébként minden klubtu­lajdonos ad a csapatára, büszkesé­ge nem engedi meg, hogy például védencei rosszabb szállodákban lakjanak a riválisoknál. Milyenek a labdarúgók? Annyi mindent beszélnek róluk... Fegyelmezettek, sportszerűen él­nek és nagy az önbizalmuk, büszke­ségük. Mindegyik azt hiszi magá­ról, ő a legjobb, de elismerik egy­mást és nem irigyek. Nem nagyon szeretnek korán kelni, a délelőtti edzések helyett hajlandóak éjjel is tréningezni. A meccseken hajtanak, egy pillantig sem lazsálnak, néha talán túlságosan is hevesek, türel­metlenek. Nemrégen fejeződött be a ramadán, amikor napkeltétől napnyugtáig sem enni, sem inni nem szabad.Ez mennyire jelent gondot a trénernek? Bizonyos mértékig respektálnom kell a vallásukat. Egyszer edzőtá­borba indultunk, előállt a busz, de a huszonnégy játékosból csak nyolc jelent meg. Ä többiek a mecsetbe mentek imádkozni. Rendben. A táplálkozás, más tészta. Elmagya­ráztam nekik, nem elég csak nap­nyugta után teletömnie magát az embernek, ez káros a szervezetre, a kondícióra. Aztán már bátortalanul vétettek Allah ellen: ettek és ittak is valamit a tiltott időszakban. A ramadánnak vége, itt a keresz­ténység legnagyobb ünnepe. Hol tölti a karácsonyt? Remélem otthon. Huszonharmadi­­kán még bajnokit játszunk, de szentestére szeremék Pozsonyban lenni. Nagy Tímea: „Hullámszerűen törnek rám az ötkarikás siker emlékei" Olimpiák közötti gyermekáldás j. MÉSZÁROS KÁROLY Nagy Tímea nagy családot tervez. Ezt már akkor elhatározta, amikor még lány volt, éš nem is titkolta. Párbajtőr egyéniben Sydney olim­piai bajnoka kilencvennyolcban Csenge lányának adott életet, most újra anyai örömök elé néz. Budapesti beszélgetésünk idején még ő sem tudta, hogy terhes. Edzésre készült, mert pástra szere­tett volna lépni az országos baj­nokságon. Aztán mégsem lett be­lőle semmi, hiszen az örömhír egy­szeriben megváltoztatta a helyze­tét. Augusztusra várja második gyermeke megszületését. Korábban évekig járt Pozsony­ba, a VK-viadalokra. Hogyan fo­gadta, hogy végétért a sorozat női vonulata? Magyar szempontból borzasztóan rossz, mert egy közeli, jó kis ver­seny került ki a naptárból. Nekem általában ment is a vívás, így egy kicsit a lelkem is bánja. Atlanta és Sydney furcsa ötvö­zetként élhetnek sportélményei között. A kívülállónak úgy tűnik, amennyire nem sikerült Nagy Tí­meának az amerikai ötkarikás szereplés, legalább olyan jól és váratlanul összejött minden a távoli Ausztráliában. Kétezer­­egyben hogyan fér meg önben egymás mellett Atlanta és Syd­ney emléke? Atlanta a pokol, Sydney a menny­ország megtestesítője. Az amerikai kudarc nélkül aligha tudtam volna annyira örülni tavalyi győzelmem­nek. Újra rádöbbentett arra, hogy nem szabad egy lapra feltenni az életet. Azóta is tartom magamban: ne a vívás legyen napjaim közép­pontjában. Jelenleg is a harmadik­negyedik az egyéni ranglistámon. Ahhoz képest egész jól űzi... Atlanta után rengeteg változás állt be a felkészülésemben. Vura Márta pszichológus a lelki terhek elviselé­sében segit(ett) sokat. Több apró­ság játszott közre abban, hogy cél­tudatosabb lettem. Tudatosítottam, ha nem sikerül, akkor nem ugyanaz a helyzet, mint Atlantában. Ezzel kapcsolatban jut eszembe: Sydneyben állítólag semmilyen lelki terhet nem érzett a verse­nyek előtt... Ha valaki a Világ Kupa-viadal előtti napon fütyörészik, laza versenyző­nek tartom. De amikor ugyanezt megteszi az ember az olimpiai szá­ma előtti estén, amit én tettem az ebédlőben, azt csak úgy élheti át, ha a tudat alattiból is leveszik a terhet. Hogy ez bekövetkezhessen, ah­hoz a vívásnak lejjebb kellett csúsznia az értékrendjében? Biztosan. Visszanézve: rengeteg apróságon múlik, hogy kijöjjön a lépés, és megnyerje valaki az olim­piát, vagy akár a világbajnokságot. Kilencvnenyolcban született Csenge, új színt hozva az életé­be. Mit szorított ki a hétköznap­jaiból? A pihenést, a kikapcsolódást. Már nincs időm moziba járni, sűrűbben találkozni a barátaimmal. Ezt el­vette a kislányom, de ehelyett any­­nyi mindent adott, hogy azt mon­dom: bár lenne még több gyere­kem, s azt a picit is elvennék tő­lem, ami most van. Pályafutása eddigi csúcsa Syd­ney. Egyszer azt nyilatkozta, hogy ott nem aranyérmet nyert, hanem szeretetet. Ma is tapasz­talja Magyarországon ezt a cso­dálatos érzést? Igen. Tegnapelőtt például azért kaptam a piacon egy kiló szőlőt, hogy adhassanak, és azt mondják, hátha ez is egy tust jelent valame­lyik következő versenyem megnye­réséhez. Ilyen apróságok után állí­tom, hogy nem az aranyérmet nyertem meg, hanem a szeretetet. A karácsony is a szeretet ünnepe, meg az egymásra figyelésé. Szo­­kásvüágában miben ápolja a szü­lői házból magával hozottakat? Mindenben. Megpróbálom ugyan­úgy megtartani, ötvözve a féljem családjából átvettekkel. Nálunk már Mikulás napján karácsonyi hangulat van a lakásban, nem csak a tényleges ünnepek alatt. A mé­zeskalácssütéstől kezdve a gyer­tyagyújtásig minden megvan. Kis­lányomat is ennek szellemében próbálom nevelni. Vallásos va­gyok, de szerintem nem csak mi tudjuk tisztelni, érezni, szeretni a karácsonyt. December telített napjaiba ho­gyan fér bele az ünnepek előtti takarítás, sütés, készülődés? Szerencsés helyzetben vagyok: kislányom óvodába jár, így a dél­­előttjeim nagyjából szabadok. Be­fejeztem az angol nyelvtanfolya­mot, s köztes időszakban vagyok. Vissza kéne mennem dolgozni, mert lejárt a gyesem, de nem tu­dom, hogy mit tegyek. Egyelőre ci­vil életemben nagy kérdőjel áll előttem. Talán ez az első karácso­nyi készülődésem, amikor min­denre szépen-nyugodtan jut idő. Mézeskalácssütés lesz, de főzés nem, mert azt nem tudok. Szeren­csére a szülők mindkét részről sze­retettel várnak bennünket. És a ta­karítás? Hiába végzem el, mert másnap reggelre a kislányom szét­szed mindent. Nálam nincs nagy­­takarítás, hanem naponta van ala­pos takarítás. Ha elérkezik a Szenteste, - gon­dolom, Csenge főszereplésével - milyen forgatókönyv szerint zaj­lanak az események? Délelőtt még az utolsó ajándéko­kat vásároljuk. Délután lefekszik a lányom, s ezalatt repül be a Jézus­ka az ablakon. A faállítás általában morcos hangulatot teremt nálunk, mert míg férjem díszíti a fenyőt, én - nő létemre - mindenbe belekö­tök. Aztán apukámat szoktuk át­hívni, és beleveri a tartóba a fát. Mikor fölébred Csenge, megtart­juk hármasban a karácsonyt, majd öt óra után átmegyünk szomszéd­ba, a szüléimhez, ide érkezik a nő­vérem a családjával és a nagyma­mám is. Másnap a férjem szüleit látogatjuk meg. Mi nem hiányozhat a karácso­nyaiból? Nekem akkor igazi a karácsony, ha hull a hó. Talán a régi mesék emlé­két őrzöm magamban. Nagyon szeretném, ha az idén így lenne, és másnap kimehetnénk szánkózni. Budán lakunk, száz méterre tő­lünk már van hol csúszni. Szá­momra az a lényeg, hogy három nap alatt teljesen együtt legyünk. Tavaly elvállaltam karácsony más­napján egy tévéfelvételt, idén biz­tosan sehova nem megyek. Karácsonykor is megéreztetik Nagy Tímeával, hogy olimpiai bajnok? Természetesen. Elég lesz bekap­csolni a tévét, s meglátom benne magam, vers- vagy mesemondás közben, lányommal. Hullámszerű­en törnek rám az ötkarikás siker emlékei. Szenteste is biztosan eszembe fog jutni, hisz ilyenkor megköszöni az ember, amit kapott az életben, és ez nekem egy na­gyon nagy ajándék volt. Hogyan viseli a népszerűség ter­heit? Egyensúlyt próbálok tartani. Nem akarom elveszteni azt az érzést, hogy élvezzem, hogy szeressem, hogy hívnak és részt vehessek kü­lönböző jótékonysági rendezvé­nyeken. De vannak olyan dolgok, amelyeket nem vállalok, mert nincs rá időm és nem akarom. Mit nem vállal el? Ritkán megyek el showműsorokba, jópofáskodni. Nem szeretem, ha cikizés tárgyának vagyok kitéve, vagy nekem kéne bárkit cikiznem. Távol áll tőlem. Bármikor elválla­lom a gyerekekkel kapcsolatos ren­dezvényeken való részvételt. Nemegyszer elmondta, hogy nagy családra, akár három-négy gyerekre is vágyik. Augusztusra várja a másodikat... Csenge is az olimpiai ciklus máso­dik évében született. Előtte sem kérdeztük meg, hogy kisfiú vagy kislány lesz-e, most se akarjuk megtudni. Az a fontos, hogy egész­séges legyen. Szeretettel várjuk. Most semmi más nem érdekel, csak az, hogy nyugalom legyen kö­rülöttem. Athénig két babát nem tervezünk, ha csak ikrek nem jön­nek. Szülés után szeretnék felké­szülni a következő olimpiára is. Két gyermek mellett. „Számomra az a lényeg, hogy három nap alatt teljesen együtt legyünk" (Somogyi Tibor felvétele)

Next

/
Thumbnails
Contents