Új Szó, 2001. december (54. évfolyam, 276-298. szám)

2001-12-22 / 294. szám, szombat

„Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre. Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya, Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja. Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kisfiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa ” (Arany János)

CSALÁDI

KÖK

„A gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörli porlepett ingével: Mélyre van az szántva az életekével De amint körülnéz a víg csemetéken, Sötét arcredői elsimulnak szépen; Gondüző pipáját a tűzbe meríti;

HÉTVÉGI MAGAZIN

Nyájas szavú nője mosolyra deríti. ” (Arany János)

2001. december 22., szombat 5. évfolyam, 48. szám

„Sziklahitű László, ki nem ismersz félelmet / (...) / Ingadozó lelkek, sok csapással vertek / Tőled kérnek védelmet" (Egy két világháború közti énekeskönyvből)

Templomépítő László atya

LISZKA GYÖRGYI

lvasóink közül is biztosan sokan ismerik dr. Lipp Lászlót, egyszerűen csak Lászíó atyát, főleg azok, akik tíz éven át hallgatták a Kossuth rádió Vasárnapi újság című műsorában, no meg azok, akik fogják az mtv2-t és fent bírnak maradni a késő éjszakában, hogy hetente kétszer, hétfőnként és szerdánként figyelemmel kísérjék lelki segélyt nyújtó telefonos műsorát. Ők szinte mindent tudnak róla, hiszen leplezetlenül beszél önmagáról is, a kételyek közt vergődő nézőnek általában a saját életéből vett példákkal próbál utat mutatni, nem teóriákat hangoztat, gyakorlati tanácsokat ad. így tudni róla, hogy 53 éves, repül, buszt vezet, építkezik, focizik, fest, kisgyermekekkel foglalkozik és ifjakkal, időseket látogat, kórházi lelkészi szolgálatot teljesít, egyébként pedig szervezőlelkész a budapesti Gazdagréten. Azon a lakótelepen, ahol a Szomszédok teleregényt forgatták, s mely az elmúlt rendszer egyik utolsó létesítménye, háztömbök háztömbök hátán. Templom, persze, nincs, a szocialista ideológia biztos lehetett a dolgában, úgy ítélhette meg a 80- as évek végén, hogy az ateista nevelést száz százalékra teljesítette. Ám akkor már meg voltak számlálva a népi köztársaság napjai, s mikor László atyát odahelyezték, a közösségi házban kezdett misézni híveinek. Csakhamar nem fértek el. Most, ha jól tudom, vasárnaponként két szentmisét szolgáltat egymás után. No de tavaszra - a remények szerint - elkészül a templom, a Szent Angyalok temploma. László atya a gazdagréti sportpályára invitál bennünket: „Amikor önöknek megfelel - mondja -, legyen akkor szerda, egy óra. Délben van egy temetésem, utána szabad vagyok. És úgy készüljenek, hogy együtt ebédelünk.” Ha sose láttam, hallottam volna őt, már ebből a természetesen könnyed pár mondatából megsejtettem volna, hogy

nem szokványos katolikus pap.

Szerencsére, fotós kollégám sofőrnek is kiváló, egyből megtaláljuk a helyet, messziről látni a hatalmas betonépítményt, tetején az ideiglenes fakereszttel. Csak mikor a lila-sárga-fehér őrbódéhoz érkezünk, bizonytalanodom el kissé, hol lesz itt az atya? Egy igen kedves idős férfi hajol az ablakhoz: „Maguk jöttek Pozsonyból, ugye? Tessenek csak egyenesen tovább, s a vonatban megtalálják az atyát.” A vonatban? Valószínűleg a szám is tátva maradhatott, mert a bácsi megnyugtató mosollyal biztat: „Menjenek csak, menjenek, majd meglátják!” S valóban, a kerítés mögött a fűben egy szerelvény, két vagy három vasúti kocsi. Egy bájos szőke hölgy törölgeti az ablakokat, betessékel a vagonba. Kiderül, ó Ganga, s szabadidejében itt segítkezik. Elmondja, mi munka van az építkezésen. Mélységesen egyetértünk abban, hogy László atya rendkívüli személyiség, amikor megjelenik az ajtóban. De nem ám az a kicsit mackós, atyaian mosolygó László atya, akit a tévéből ismertem, hanem egy szálfatermetű, szép férfi. Komoly képpel lépeget, ám nem hátrafelé nézeget, hanem határozottan a szemembe: „Isten hozta önöket.” Magunk is igyekeztünk, mondom kicsit zavartan jó öreg barátném

kedvelt formuláját, s még mielőtt ellenőrizni tudnám magamat, kicsúszik a számon:

László atya ekkora nagy?

„Mér’ - csöppet sem csodálkozó a hangja, mint aki nem először hallja ezt -, normális férfiméret. Egyébként mondták már mások is, hogy a televízió képernyőjén kisebbnek hatok, hát egyszer majd fölállok. De jöjjenek, megmutatom inkább a templomot.” Átvágunk az építkezési területen, közben megállunk egy faházikónál. „Ez ideiglenesen a kápolnánk.” Bent három hatalmas festmény, az arkangyalok, ő maga festette, ingyen van, mondja, ügyes, gondolom. Bokáig járunk a sárban, hiába, folyik az építkezés. Ez nem is templom, ha elkészül, egy hatalmas lelki, szellemi, egészségügyi és szabadidőközpont lesz. A főhajó magán viseli az európai kultúrák jegyeit, engem leginkább a görög-római amfiteátrumokra emlékeztet. Az oltár elé gördíthető álfallal bármikor hangversenyteremmé alakítható, sőt színházi előadásokra is alkalmas lesz. „Persze, az igazi, shakespeare-i színházat képzelem ide, s csakis fizetett művészekkel. Nem vagyok híve a jótékonysági előadásoknak, abból mindig egy harmadik fél húz hasznot. Hatszáz férőhely, legyen csak ötszáz eladott jegy, abból már meg lehet fizetni az előadókat, s ha ők jótékonykodni akarnak, egyenesen annak adják, akinek csak óhajtják.” Megyünk tovább, oldalt gyermekmegőrző, ahol majd hangfalakból szól a mise. Lesz idősek otthona, kórház, orvosi rendelők, könyvtár, átutazó kispapoknak olcsó szálláshely. Lesz korszerű, hűtött ravatalozó, mert az atya szeremé visszahozni a halottbúcsúztatás kegyeletes módját, virrasztással, tetszés szerint, kinek mennyi időre van szüksége. Mellette büfé kis konyhával, s egy külön helyiség a gyász levezetésére, a torra. „Mert ezekben a lakótelepi lakásokban nem lehet vendégeket fogadni, az éttermet meg az én híveim nem tudják megfizetni. Itt lehetőség lesz rá, hogy leüljenek egy kicsit, hogy oldódjék a feszültség.” De lesz ám itt temetkezési hely is, mégpedig a halottbúcsúztató terem. Alatta 8 méteres üreg, a hamvakat egy süllyesztőn engedik le a mélybe. „Kell ennél szebb síremlék, mint amilyen ez a templom lesz?” Megyünk tovább. Már vagy egy órája bolyongunk a számomra labirintusnak tűnő hatalmas épületben. Jobbra fel, balra le, kimegyünk, átmegyünk, újra be, megint le, s még mindig van néznivaló. „Adja a kezét, angyalka, mert itt nagyon sötét van, s a lépcső még igen meredek.” És én, aki annyira iszonyodom a mélységtől, hogy már kislány koromban a körhintát is le kellett miattam állítani, magamnak is érthetetlen módon, a legcsekélyebb félelem nélkül vakon követem. S mintha angyalszárnyon, földet érünk. „Ez a terem a vidám eseményeknek szolgál majd, itt mutatkozhatnak be az első bálozók...” Bálozók? - kérdezem döbbenten, hisz arra összpontosítottam, hogy templomban vagyunk. „Persze, az nagyon fontos! Minden évben szervezünk tánciskolát. Társadalmi követelmény, kell tudni táncolni. Sok házasság azon bukik el, hogy a fiatalasszony táncolna, a férj meg nem akar. Persze, mert nem tud. Erre van a tánciskola, meg kell tanulni. Igaz, én sem tanultam, a papneveldében nem tanítanak táncot, de elméleti ember vagyok, s az agyam tudja, hogy ez kell. Most is volt egy csoportom, tizennégy évesek, szem nem maradt szárazon. Gyönyörűek voltak. A lányok fehér nagyestélyiben, a szülőkkel fele-fele arányban vállaltuk a ruhák árát. Bemutatták, mit tanultak a tánciskolában. Bécsi keringő, roki, utána felkéri a lány az apját, fiú az anyját. Háromszor kellett inget váltanom, annyit táncoltam. Persze. Mert ha én ülök, akkor a többi is ül. Ha az atya pap létére ott bohóckodik, akkor mindenki táncol.” Ámulva hallgatom, egyre szaporodik a sor, hogy az atya mi mindenhez ért.

Hát táncol is!

„És itt lehet majd megrendezni a lakodalmakat. Az esketés után ide szépen átvonulnak, háromszáz vendég elfér. Itt oldalt, ez a magasított rész a zenekarnak..., s milyen jó a terem akusztikája!” - mondja, s könnyedén felugrik a színpadszerű betonemelvényre. Nem hiába focizik, gondolnám, de hirtelen földbe gyökerezik a lábam. Angyalok serege szállt le, vagy ez már maga a mennyország? De nem, hulló könnyem záporán át az atyát látom, énekli nekem az Ave Mariát.

Szavakkal kifejezheteden, mert hogy László atya énekelni is tud, ez az egyszerű állítás meg sem közelíti a valóságot. Talán gyermekeim megszületésekor, amikor először a kezembe adták őket, éreztem ehhez hasonlót. Lehet, hogy még mindig ott állnék sóbálvánnyá változva, ha meg nem szólal az atya mobilja. És már intézkedik is. Igen, mondja, kiásták az árkokat, fektetik le a csöveket, úgy látom, rendben lesz minden. Aztán az édesanyjáról kérdezem, oly sokat emlegeti a műsorában. “75 éves korában halt meg. És amit az életemben én még meg akarok csinálni, az

a hospice.

Mert hát édesanya ostoba félreértésből halt meg, a tyúkszemvágó belevágott a szemölcsbe a lábán. Az orvos nem vette észre, rosszul diagnosztizálták. Három és fél évet kapott még így, én közöltem vele, hogy rákos. Élete utolsó időszakában, a két és fél hónapban kétágyas szobában feküdt egy klinikán. A másik ágyat nem adták ki, éjjel én

voltam vele, nappal édesapa. így el tudtam búcsúzni tőle, el tudtam mondani neki, hogy kösz, hogy te voltál az anyám. Ézek borzasztó fontos mondatok. Mindig féltem a gyásztól, és semmit nem érzek. Valahol vissza tudtam adni neki abból, amit tőle kaptam. A szeretetnek pedig az a természete, szóval, ha az ember Istentől kap valamit, ha átéli, azt tovább kell adni. Ezért akarok én hospice-t. Már több beteget így ápoltunk, de ha valami jó, akkor azt intézményesíteni kell. Terveim szerint éppen itt lesz” - állunk meg kifele jövet a templom jobboldalánál. Aztán felmegyünk a nyitott erkélyre. „Innen alkalomadtán szabadtéri misét lehet majd celebrálni. Eredetileg gyepesíteni akartam itt ezt a tetőrészt, aztán rájöttem, hogy több mint háromszáz gyerekem van, azoknak tér kell, szaladgálni akarnak. Tiltsuk meg nekik? Fűre lépni tilos? Marhaság' Nem lesz gyep, hadd futkossanak!”

Mikor arról kérdezem, honnan lehet minderre előteremteni az anyagiakat, elmosolyodik: „Ennél a kérdésnél minden újságíró nagyon ideges lesz. Már azt várom, hogy egyszer megvernek. Pedig nem tudok mást mondani, mint ami van.

Először is kell az ötlet.

Aztán a gondolat, hogyan lehetne megvalósítani. Össze kell szedni olyan embereket, akik értenek hozzá, s mikor mindez megvan, nem marad más, minthogy összeteszem a két kezemet, és imádkozom, de minden idegszálammal, sejtemmel ám! Isten nem fog helyettünk megoldani semmit, nekünk kell megcsinálnunk, amit elkezdtünk, viszont ez, amit felsoroltam, így együtt akkora hatalmas erő, hogy a hátralevőt, az anyagiakat magához vonzza. És látja! Kicsit szégyellem is, hogy szinte jobban megvalósult, mint gondoltam. Annak ellenére, hogy 11 éve még csak itt tartunk, azt is mondhatom, hogy már itt tartunk. Hisz a bíboros úrtól kértem engedélyt és áldást, pénzt nem. így, egy szál magam kerültem ide minden nélkül. Most az építkezéshez azért adtak egyházmegyei támogatást, mert különben a kormányzat sem adott volna. Hisz,

ugye, ha az egyház nem érdeklődik, nehogy úgy tűnjön, hogy ő meg akar. A másik dolog meg, hogy az én híveim anyagilag épphogy léteznek. Tehát tőlük nem várhatom el. Viszont itt van Magdi néni, aki főz, s remélem már elkészült a finom ebéddel. Vagy Ganga segít. A doktornő, aki szintén itt lesz, gyerekekkel foglalkozik, a telefont kezeli a tévés műsorban, rengeteget segít. Vagy nézze azt a hölgyet ott, aki festi a kerítést. Senki nem szólt neki. És a portán, akivel találkoztak..., ezek csak azok, akiket most tetszett látni. És ha én ezt összeszámolnám, hát nem tudom, mennyit kellett volna kifizetni.”

A vonatban

folytatjuk a beszélgetést, az étkezőkocsiban szépen megterített asztal vár és Éva, a doktornő fogad. Ugyanaz a természetesség árad mindenkiből. Szokatlan sajnos a mai világi életben, mikor mindenki valamiféle elvárásnak igyekszik megfelelni, s aszerint viselkedünk görcsös pózokban. Itt meg mintha családon belül lennék. Magdi néni csöndesen, szerényen ténykedik a

konyharészben. Jó itt. Azt sem tudják, ki vagyok, mégis érzem, szeretnek. A doktornő tálal, közben megkérdezem az atyát, hogy került a televíziós műsorba. Felkérték? „Engem nem szoktak felkérni. Én szoktam jelentkezni. Persze. Jó néhány évvel ezelőtt egy helyi tévénél üyet már csináltam. Kértem hát az állami televíziót, hogy adjanak lehetőséget, mert tudtam, ez bevált dolog. Először csak másoknak engedték meg, aztán egyszercsak nekem is. Izgultak, hogy van-e az atyánál háttéranyag, lesz-e elég telefonáló, s ha nem lesz, nem fog-e az atya hallgatni, mondjuk két óra hosszat. Jól van, nem ismertek. Egyébként ez olyan műfaj, mely természetes szerves része a szolgálatnak, én nem érzek benne extra dolgot. Hisz gyakorlatilag ugyanígy beszélek a hívekkel is meg akárkivel. Úgy ülök be mindig, hogy abban benne van a leégés lehetősége is. Benne van, hogy bakizok, benne van a rizikó, hogy provokálhatnak. Egy papnak ez azért nem probléma énszerintem, mert hát a főnököt is majd agyonverték, aztán végül keresztre

feszítették..., akkor most mi a gond? Tudom, az egyházaknak az a gyengesége, hogy el akaiják adni magukat a világnak.

És nem kell eladni.

Lehet, hogy ez furcsán hangzik. Jaj, csak baj ne legyen, ugye? En a VIII. kerületben nőttem fel, az a legsötétebb világ, kommunista iskolába jártam, mintaiskolába, zakatoltam, mint hegyek között, völgyek között a vonat, mégis megtanultam nagyon hamar, hogy bennem rend legyen. Az, hogy mások félnek, nem félnek, az az ő dolguk. Nem értem, nem értek vele egyet, de egyébként nem akarok vitatkozni senkivel, mert nem akarok meggyőzni senkit. Bennem az egyházkép olyan, mint egy világítótorony. Akkor is ott a kikötő, ha ár vagy apály van. Sőt akkor is, ha köd van, és nem látszik.”

Éva asszony feláll, megveregeti a hátát: húzza ki magát, atya! „Á, öregember vagyok...“ Nevetünk, de azért elmondom újra, számomra is milyen megdöbbentő volt a szembesülés, egy hatalmas, szálfatermetű férfi fogadott. „Ugye, mondom én - folytatja a témát Éva. - Persze, mert beül oda, meggömyed..., hiába mondja neki az ember.”

„No, jó - enged az atya az asszonybeszédnek -, ma este akkor kihúzom magam. De visszatérve a témára, a lényeg, hogy nem szabad félni, hogy jaj, most mit várhatnak tőlem, mit mondjak. Elmondom, hogy én mit gondolok, pont. Az egyház olyan, mint egy szemafor, jelzi, hogy piros vagy zöld. Biztos, hogy ha valaki letér az útról - lehet menni! -, nehezebb. Mert nem mindegy, hogy az autópályán megyek-e vagy

a rozson át egyedül.

Azért is jó ez a tévéműsor, mert határon túlra is szól, így sok mindent el lehet mondani.” És valóban, László atya soha nem felejti el megemlíteni a határon túl élő magyarokat, minden alkalommal külön köszönt bennünket is. Minek köszönhető ez, kérdezem, mire - mint Rózsa Sándor - összevonja a szemöldökét. „Miféle kérdés ez, angyalka? Hát magyar vagyok, azért. Mikor kispap voltam, az esztergomi bazilikában mindig felmentünk, kinéztem Párkányra, akkor még nem volt meg a híd, és mindig ugyanazt éreztem. Mint akárki más magyar ember. Vagy például van egy barátom Hollandiában - mert ott is vannak magyarok -, aki nem tud fönt lenni éjjel, s azt mondja: megvárom a műsorodat, köszönök neked, aztán megyek aludni.”

Sok mindenről beszélgetünk, míg elfogyasztjuk a királyi ebédet, én észre sem veszem, hogy elszaladt az idő. László atya ugrik föl, szerda van, késő este jelenése a televízióban, addig pedig még egy csomó dolgot el kell intéznie, építőanyagot hajt. Magdi néni majdnem a kocsiig kísér. Elmondja, rengeteg az egy embernek, amit az atya magára vállal. „És mi csak imádkozhatunk érte, hogy tartsa meg őt a jó Isten egészségben - szorongatja a kezem, és olyan szeretettel néz rám, mint az édesanyám. - Jöjjenek el máskor is, bármikor, most már ismerik a járást” - és hosszasan integet utánunk, akárcsak az idős úr a portásfülkéből, míg csak el nem tűnünk a láthatáron. Pozsonyig az autópályán haladunk, közben arra gondolok, milyen egyszerű is minden. Lényegesen könnyebb, mint a rozson át. Egyedül.

„A szeretetnek pedig az a természete, hogy tovább kell adni.” (Somogyi Tibor felvétele)