Új Szó, 2001. december (54. évfolyam, 276-298. szám)

2001-12-15 / 288. szám, szombat

„Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre. Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya, Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja. Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kisfiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa.” (Arany János) HÉTVÉGI MAGAZIN ^gazdapedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörli porlepett ingével: Mélyre van az szántva az élet-ekével De amint körülnéz a víg csemetéken, Sötét arcredői elsimulnak szépen; Gondüző pipáját a tűzbe meríti; Nyájas szavú nője mosolyra deríti. ” (Arany János) 2001. december 15., szombat 5. évfolyam, 47. szám „Bejártam a gyermekotthonba csak azért, hogy beszélgessünk, vagy elvittem egy-egy kisebb csoportot sétálni, s amikor visszautaztam Olaszországba, nagyon hiányoztak!" Gyermekotthonra cserélte a nagyvilágot M. CSEPÉCZ SZILVIA eglehet, a kará­csony közelsége te­szi, hogy el-elmélá­­zom rajta, vajon vannak-e hátizsá­kos, szemüveges angyalok. A dióbarna szemű, hat­éves Zdenko és kis társai szerint ugyanis egy ilyen „angyalka” talál­ta meg őket a párkányi gyermek­­otthonban. És nagyon szeretnék, ha ezután hosszú-hosszú ideig ve­lük is maradna! Andrejka-angyalka amúgy egészen földi jelenség: egy hús-vér fiatal nő, akinek az élete cseppet sem szokványos, pedig nem csinált semmi rendkívülit. Ab­ban viszont különbözik az átlagtól, hogy ha úgy hozta a sors, mindig merészen változtatott az életén. Egy lány útnak indul Amikor először találkoztunk, vagy fél tucat kisebb-nagyobb gyerek vette őt körül. A szőke, rebbenő te­kintetű Vodička Andrea megnyerő egyszerűséggel mondta el, hogy éppen templomba viszi a kicsiket, s mert a miséig még van némi ide­jük, hát megnézik a Duna-parti ál­latkereskedésben a kisállatokat. Az állami gondozott gyerekek per­cenként bújtak oda hozzá, és ő szinte anyáskodó mozdulattal ölelte át valamennyit.- Milánóban megpályáztam egy ápolónői állást - mosolyog később, miközben a zúzmarás délutánon forró teát kortyolgatunk egy cuk­rászdában. - Már a szerződést is aláírtam a kórházzal, de úgy ala­kult, hogy alighanem mégis itthon maradok. A gyermekotthonban fe­lajánlottak egy segédnevelői állást, és idővel valószínűleg lesz lehetősé­gem távúton elvégezni a pedagógiai főiskolát is. Olyan szakon, ahol a mentálisan sérült gyerekekkel való foglalkozást is oktatják. Az eredeti szakmám ugyanis ápolónő. Kisko­rom óta arra készültem, hogy segít­sek a beteg embereknek. Azután 94- ben befejeztem az egészségügyi szakközépiskolát, és itt álltam mun­ka nélkül. Nem akartam tétlenül ül­ni, ezért amikor olvastam egy hirde­tést, hogy Prágában egészségügyi nővéreket keresnek, rögtön jelent­keztem. Fel is vettek az IKEM kór­házba, ahol a veseátültetés után lá­badozó betegeket ellátó osztályra kerültem. Eleinte nehéz volt, de a munkámat nagyon szerettem, és csehül is gyorsan megtanultam. Másfél évig dolgoztam Prágában. Közben felfedeztem egy közvetítő irodát, amely diákoknak kínál kül­földön au pair-munkát nyelvtanu­lással együtt. Úgy gondoltam, meg­próbálom. Angliát választottam, mert a középiskolában ezt a nyelvet tanultam: míg a válaszra vártam, hazajöttem Párkányba, és egy hóna­pig sebészeti magánrendelőben dol­goztam. A doktor urat még a diák­éveimből ismertem, szabadidőm­ben hozzá jártam gyakorlatra. Ez nem volt kötelező, de én szerettem volna minél jobban megismerni az ápolónői munkát... Csakhogy a modem műszerekkel felszerelt prá­gai kórház után nem volt egyszerű visszaszokni az itteni helyzetbe. Mindent kézzel csináltunk, naponta átlagosan nyolcvan beteget kellett ellátni. Esténként olyan fáradt vol­tam, hogy elaludtam a tévé előtt. Szerencsére nagyon hamar találtak nekem Angliában befogadó csalá­dot. Alig két hónappal később már egy Londontól két órányira levő kis faluban voltam. Válóperben, két tűz között Andrea szülei egyáltalán nem örül­tek, hogy lányuk ilyen messzi útra vállalkozott. Féltették a csalódástól, és joggal, hiszen a bébiszitterek éle­te nem fenékig tejfel. Andreát vi­szont nem olyan fából faragták, hogy az első kudarc után feladja!- Az első családnál alig két hétig voltam. Belecsöppentem egy váló­per kellős közepébe, ami ráadásul éppen az elődöm miatt robbant ki. A félj ugyanis beleszeretett a lány­ba. Amikor megérkeztem, még együtt laktak a szülők. Nekem ere­detileg az lett volna a dolgom, hogy a két kisgyerekükre vigyázzak, de az ablakpucolástól kezdve műiden házimunkát rám bíztak. Ráadásul állandóan puskaporos volt a han­gulat, a házaspár egymással is, ve­lem is folyton veszekedett. De meg­ismerkedtem egy kedves idős angol hölggyel, aki befogadott arra az időre, amíg az ügynökség talált má­sik családot. Sajnos az új helyen sem maradhattam sokáig. A férfi el­vált volt, két kiskamasz gyermek­kel. Ott viszont az volt a probléma, hogy az apuka túlságosan is kedves volt... A gyerekekkel jártam aludni, és zuhanyozni is csak akkor men­tem, amikor nem volt otthon senki. El is köszöntem, amint lehetett. A harmadik család azután feledtette minden csalódásomat. A hölgy is ápolónő volt, a félje katonatiszt, aki akkor éppen Boszniában, a béke­­fenntartóknál teljesített szolgála­tot. Úgy éreztem magam náluk, mint egy családtag. Még a repülője­gyemet is oda-vissza kifizették, amikor hazajöttem két hét vakáció­ra. Hetente kétszer jártam egy Ox­ford melletti nyelviskolába, és meg­szereztem a felső fokú angol nyelv­vizsgát. Tőlük csak akkor jöttem el, amikor a családfő hazaérkezett. De a kapcsolatot máig tartjuk. Mozart voltam Prágában Munkalehetőség híján Andrea is­mét Prágába utazott. A kórház­ban örömmel fogadták a régi kol­légák, ám ő már nem érte be az ápolói munkával.- Két műszak között maradt egy csomó szabadidőm, és elkezdtem angolórákat adni, sőt szórólapokat is osztogattam a belvárosban. Sok egyetemista keresi így a zsebpén­zét, de szép számmal akadnak olyanok is, akik a szórólapozásból élnek. Mert van ennek egy érdekes változata is: az egyik ügynökség arra szakosodott, hogy felhívja a komolyzene iránt érdeklődő turis­ták figyelmét az aktuális koncer­tekre. Jópofa dolgot talált ki, az ut­cán Mozart-ruhába öltözött szóró­laposok invitálják hangversenyre a külföldieket. Ezt nagyon jól megfi­zetik, a munkához ugyanis szüksé­ges a nyelvtudás! Én eleinte csak ki akartam próbálni, hogy képes va­­gyok-e rá, de azután olyan jól érez­tem magam a Mozartokkal, hogy vagy két hónapig nem is csináltam mást. Volt egy holland kollégám, aki négy nyelven szólította meg a járókelőket... Én főleg angol, ame­rikai és ausztrál turistákkal ismer­kedtem meg. Egyszer egy fiatal ka­nadai házaspár ezer koronát nyo­mott a kezembe, mert - mint mondták - nagyon tetszett nekik az ismertetőm, de nem tudnak el­menni a koncertre. Nem akartam elfogadni, ám annyira erősködtek, hogy végül megegyeztünk, a pénz fejében minden évben küldök ne­kik egy képeslapot. Akkor még nyilván sem Andrea, sem a kanadai fiatalok nem sej­tették, hogy a legközelebbi ké­peslap majd Rómából indul a ten­gerentúlra... Római vakáció tragédiával- Még Prágában találkoztam egy olasz fiúval. Amikor hazautazott, le­vélben tartottuk a kapcsolatot, an­golul. Mit tagadjam, ez is közreját­szott abban, hogy amikor újra je­lentkeztem nyelvet tanulni az au pa­ri ügynökségnél, Olaszországot vá­lasztottam. Rómában egy egyéves kislányra vigyáztam. A családfő or­vos volt, a felesége egy lengyel szár­mazású hölgy. Ott egyedül keres­tem magamnak iskolát. Viszonylag könnyen megtanultam olaszul, be­barangoltam az Örök Várost, vol­tam a Vatikánban is. Négy hónapja dolgoztam ott, amikor a húgom ki­jött utánam. Veronika négy évvel fi­atalabb, mint én, és a szüléinktől érettségi ajándékba kapta az olasz utat. Sajnos semmi nem úgy sike­rült, ahogyan elterveztük. Az édes­anyánk súlyosan megbetegedett, kórházba került. Nekem először nem is akarták megmondani a diag­nózist, de egy telefonbeszélgetés­ben a nagymama elszólta magát. Nővér vagyok, pontosan tudtam, hogy nagyon nagy a baj, és azonnal szóltam az olasz családnak, hogy haza szeretnék utazni néhány nap­ra. Ők nem hittek nekem, azt mond­ták, csak kitaláltam az egészet. És kijelentették, hogy ha ennyire el akarok menni, akkor csomagoljak végleg, és azonnal! Szó szerint ki­dobtak az utcára. A húgommal együtt hazautaztunk, és még két­szer láthattam anyukámat a szent­mártom kórházban. A halála na­gyon megviselt. (A húgom akkor Bécsben kapott munkát, majd Ka­nadában, és most éppen Svájcban bébiszitter.) Szóval egyedül marad­tunk az apukámmal. Hosszú hóna­pok teltek el, és én még csak orvosi rendelő közelébe sem voltam képes menni, nem hogy kórházba! Hogy elfoglaljam magam, tolmácskodni kezdtem, egy kisvállalkozás üzleti levelezését intéztem magyar-szlo­­vák-olasz-angol nyelven. Majd egy évvel később mentem csak vissza Olaszországba. Firenzéhez közel, egy tanyán találtam rá arra a család­ra, amelynek köszönhetően teljesen megváltozott az életem. Huszonnégy évesen lettem elsőáldozó A tanyán művészházaspár élt két kisgyerekkel. A férfi drámaíró, a fe­lesége pedig balettkoreográfüs. A kisfiúk már óvodába járt, a szülők hozták-vitték, én a kislányukra vi­gyáztam. A környéken csupán né­hány ház volt, hamar összeismer­kedtem mindenkivel. Két nagyon rendes amerikai házaspár, egy olasz férfi és brazil felesége, vala­mint egy olasz hölgy lakott a közel­ben. Neki a kertben volt egy hatal­mas úszómedencéje, oda jártunk mindannyian lubickolni, beszélget­ni. Az én befogadó családom mé­lyen vallásos, és most már inkább jelen időben beszélek róluk, hiszen a mai napig összetartozunk. Elvit­tek az előadásaikra, beutaztam ve­lük az olasz tengerpartot, de jár­tunk egy méregdrága tíroli sípara­dicsomban és Velencében is. Sok érdekes embert megismertem álta­luk, a legfontosabb számomra még­is egy firenzei apáca, akinél elkezd­tem hittant tanulni. Én azelőtt évente csak háromszor mentem templomba, a nagy ünnepeken. Anyukám halála után kezdtem másképp érezni: imádkoztam érte, Velencében és mintha beszélgetnénk, megnyu­godott a lelkem. Firenzében aztán a családdal együtt már rendszeresen eljártam a ferencesek templomába. És megérintett Krisztus gyógyító szeretetének ereje... Azon az ünne­pi vasárnapon én voltam az egyet­len elsőáldozó. A pap személy sze­rint hozzám intézte beszédét a szentmisén. Csodálatos lelki aján­dékokat kaptam! A családfő ünnepi ebédet főzött, minden környékbeli barátom eljött és meglepett valami­vel. Ezután elkezdtem gondolkod­ni, hogy hogyan tovább. Hiszen bé­biszitter nem lehetek az idők vége­zetéig. Akkor jött az ötlet, hogy megpróbálok valamelyik olasz kór­házban állást keresni. De ehhez ha­za kellett jönnöm Párkányba, hogy elintézzem a hivatalos papírokat. Ez eltartott jó néhány hónapig, s közben tavaly karácsony előtt az egyik barátnőm, aki modellügy­nökséget működtet, jótékonysági estet szervezett a helyi gyermekott­honjavára. Engem kért fel, hogy se­gítsek támogatókat keresni. Tulaj­donképpen ekkor ismertem meg az állami gondozott gyerekeket. Na­gyon összebarátkoztunk, és az ün­nepek után elkezdtem a vállalko­zóbb kedvűeket angolul tanítani. Ők kérték, én meg valahogy ottra­gadtam náluk. Bejártam az otthon­ba csak azért, hogy beszélgessünk, vagy elvittem egy-egy kisebb cso­portot sétálni. Amikor összeszed­tem az iratokat, és visszautaztam Olaszországba, nagyon hiányoz­tak! Együtt és külön-külön is mind­egyikük! Már csak egyetlen ok­mányra, a prágai kórház munkavi­szonyt igazoló papírjára vártam, amikor a gyermekotthonban az igazgató úr megkérdezte, nem pró­bálnám-e meg a segédnevelői mun­kát. És én örömmel mondtam rá igent. Mert úgy érzem, most való­ban hazaértem! DECEMBER 21. SZENT PÉTER ÜNNEPE Az 1521-1597 között élt né­met szerzetes volt az első né­metjezsuita közösség meg­szervezője. Gazdag polgári családból származott. Apja tiltakozása ellenére teológiát tanult, majd 1543-ban belé­pett a jezsuita rendbe. Köln­ben, német földön körülötte alakult ki az első jezsuita kö­zösség. Minden erejét és te­hetségét az erkölcseiben és fegyelmében megromlott egyház megreformálásának, valamint a reformáció elleni küzdelemnek szentelte. Már egész fiatalon fontos politi­kai és egyházpolitikai külde­téseket is ellátott. Teológus szakértőként részt vett az 1545-ben kezdődött tridenti zsinaton. Ezután Loyolai (Szent) Ignác Rómába hívta, majd két évre rá Németor­szágba küldte apostoli mun­kára. Életének következő há­rom évtizedét a német kato­likus egyház megerősítésé- ‘ nek szentelte. Ő szervezte meg a jezsuiták német pro­vinciáját, s ő foglalta össze katekizmusaiban a legvilágo­sabban, legolvasmányosab­ban a katolikus egyház taní­tásait. 1925-ben avatták szentté, és egyháztanítóvá nyilvánították. „Olaszországban teljesen megváltozott az életem" Vodička Andrea megnyerő egyszerűséggel mesél (Káposztás Martin felvétele és archívum)

Next

/
Thumbnails
Contents