Új Szó, 2001. december (54. évfolyam, 276-298. szám)
2001-12-14 / 287. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2001. DECEMBER 14. Gondolat Nem szlovákiai magyar jelenségről van szó, hiszen Európa-szerte találkozunk vele, s elsősorban a német nyelvterületen, jóval mélyebb gyökerei és hagyományai vannak Út menti haláljelek L. JUHÁSZ ILONA Fára erősített virágok, koszorúk Ekel közelében Fórum Társadalomtudományi Intézet 1997 őszén létrehozott komáromi székhelyű Etnológiai Központja egyebek között célul tűzte ki a szokásváltozások vizsgálatát is. Mivel erre a területre a kutatók idáig nem fordítottak kellő figyelmet, a néprajzi kutatások alatt a közhiedelem nálunk elsősorban az archaizmusok kutatását értette. Ezenfelül az eddigi kutatásokat általában az etnocentrikus szemléletmód is jellemezte, annak ellenére, hogy a szlovákiai magyar tájakat nem tekinthetjük (s a múltban sem tekinthettük) homogén területnek, amelyet érintetlenül hagyott volna a magyarokkal együtt élő más nemzetiségek kultúrájának hatása és fordítva. A 19. századi gyökerű romantikus szemléletmód miatt számos új keletű néprajzi jelenség kutatása maradt figyelmen kívül. A Fórum Intézet által most megkezdett, a szlovákiai magyarok kultúrájában az elmúlt 15 esztendő alatt bekövetkezett változásokat feltáró nagyszabású kutatási program keretében az Etnológiai Központ többek között a fenti hiányosságok pódását is célul tűzte. Ennek a projektumnak a része egy olyan dokumentáció is, amely nálunk elsősorban a 20. század második felében terjedő szokás, az út menti haláljelek állítását hivatott feltérképezni. A közúti balesetek száma ugyanis a ’90-es években megemelkedett, ami elsősorban annak tudható be, hogy ekkor nagyon sok nyugati márkájú személygépkocsi került az országba, amelyekkel sokkal nagyobb sebességet lehet elérni, mint az addig országsainkon közlekedő gépkocsikkal. A kábítószer fogyasztása a diszkókban szintén hozzájárult a baleseti statisztika romlásához, megszaporodott az ún. diszkóbalesetek száma. Arra is van példa (a Párkány-Érsekújvár útvonal Perbete felé leágazó kereszteződésnél), hogy egy család tragédiáját egy vezetés közben mobilján beszélgető gépkocsivezető okozta. Ezeknek is betudható, hogy a haláljelek száma térségünkben is megnövekedett. Az Etnológiai Központ szóban forgó dokumentációjának alapját az a több tucatnyi fénykép- és dokumentumanyag képezi, amelyet e sorok írója 1997-ig magánemberként gyűjtött össze. Azóta számos dokumentummal bővült az anyag. Az 1998-ban a csehországi Teplán rendezett Nemzetközi Kisemlékkutató Konferencián mutattuk be eddigi kutatásaink eredményeit, tapasztalatait. Mik is valójában a haláljelek? A különböző közlekedési balesetek színhelyén elhelyezett ideiglenes vagy állandó jelek, amelyek formája és jellege változatos. Ezekkel a különfélejelekkel a hozzátartozók, barátok azokat a helyeket jelölik meg, ahol közúti baleset következtében életét vesztette valaki. A Dél-Szlovákia közútjai mellett dokumentált jeleket anyaguk és formájuk alapján több csoportra oszthatjuk. A legegyszerűbbjeinek az minősül, amikor a halálos kimenetelű baleset színhelyét év közben semmi sem jelöli, viszont mindenszentek napján, esetleg a halál évfordulóján mécsest vagy virágot helyeznek ide. A következő fokozatot a fatörzsekre, hidakra, kerítésekre stb. elhelyezett és egész évben ott is maradó koszorúk jelentik. A maradandóbb formákat, az anyaguktól függetlenül (lehet fa, kő vagy fém) az egyszerű oszlopok, táblák, keresztek képezik. Eőfordulnak teljesen atipikus, egyéni alkotások is (ilyen pl. a Pozsonyhoz közeli Csölle határában álló, szív alakú haláljel, vagy egy Losonc melletti, kovácsoltvas csinálmány). Az utóbbi években egyre gyakrabban találkozunk olyan haláljelekkel, amelyek formája és anyaga megegyezik a temetőn állított síremlékekével. Ilyen típus látható például az Érsekújvári járásbeli Szőgyén és Köbölkút közti útszakasz jobb oldalán, amelyet Szőgyén község hívei az itt autóbalesetben elhunyt plébánosuknak állítattak. Olyan esetekkel is találkozunk, hogy egy-egy baleset színhelyén több haláljel is található, arra emlékeztetve, hogy egyszerre több ember vesztette itt életét. Az út menti haláljelek „életében” már ezen, a viszonylag rövid időszakaszon belül is különböző változásokat figyelhetünk meg: a fakeresztet gyakran cserélik ki egy állandóbb, fémből készült keresztre, vagy más jellegű síremlékre, esetleg az ideiglenes kis fakereszt helyett állítanak egy masszívabb, nagyobb méretűt. Az eredeti fakeresztet - mint a temetőkön is szokás - az újonnan állított haláljel mellé vagy mögé teszik, amíg az el nem korhad. Példa erre a Komáromból Érsekújvár felé vezető főút jobb oldalán, Gyulamajor közelében állított kereszt, vagy pedig a Palást melletti kereszteződésnél lévő haláljel. Ez utóbbi helyen állított emlék része volt egy nagyobb méretű fénykép, amely az itt balesetben életét vesztett fiatalembert ábrázolta. Ez a haláljel azonban harmadszor is megváltozott, 2001-ben újra kicserélték, a fénykép helyére egy fekete márványtábla került, amelyre - ahogy az a temetőkben is szokássá vált néhány éve - rákerült az elhunyt ún. maratásos technikával készült portréja. Ez a példa különösen jól szemlélteti, hogy az út menti haláljelek anyaga, formája ugyanúgy változik, mint a temetőben állított állandó síremlékeké. A keresztekre és más állandó haláljelekre általában rákerül a balesetben elhunyt neve, valamint születési és elhalálozási dátuma, de néha csupán a név és az elhalálozás dátuma szerepel. Olykor utal a felirat a baleset okára is. A Komáromi járásbeli Keszegfalváról Megyercs felé vezető út bal oldalán egy fiatalember emlékére a barátok állíttattak kőből készült haláljelet. Az ezen elhelyezett táblára egy Edda-sláger részletét is rávésték. Az út menti haláljelekre korábban inkább az ideiglenesség volt a jellemző, s néhány év múltán eltűntek. Manapság sokkal gyakoribb az állandó haláljelek állítása. Jelképes síroknak tekinthetjük őket, melyeket a hozzátartozók, barátok látogatnak, többnyire mindenszentek napján. Ilyenkor friss virág, koszorú, mécsesek kerülnek mellé, akárcsak a temetői sírokra. Az idő múlásával a haláljelek látogatása is egyre ritkul, arra is van példa, hogy az állandó, kőből készült haláljelet sem látogatják már. A haláljelek tanulságos példái a néprajzi jelenség vándorlásának, teijedésének. Talán mondanom sem kell, hogy nem szlovákiai magyar jelenségről van szó, hiszen Európa-szerte találkozunk vele, s tőlünk nyugatabbra, ismereteim szerint elsősorban a német nyelvterületen, jóval mélyebb gyökerei és hagyományai vannak. Az általunk vizsgált térségben az állítatok nemzetisége is változatos, hiszen több olyan haláljelet sikerült dokumentálni, amelyek állítatói nem csupán magyarok vagy szlovákok, hanem németek, lengyelek, sőt itt élő vietnamiak által állított haláljelet is találtunk. A szóbanforgó emlékek dokumentálása és elemzése két okból is fontos. Egyrészt rögzítjük és az utókor számára megőrizzük a bennünket körülvevő tárgyi világ egy sajátos csoportját, másrészt a népi kultúra általános törvényszerűségeire (a jelenségek vándorlására, az átadás-átvétel kérdéseire stb.) is válaszlehetőségeket kínál. Palást melletti állandó haláljel (A szerző felvételei) Szlovák részről az ezeréves elnyomás katasztrófa-forgatókönyve, magyar részről a vérgőzös nagyhatalmi-szomszédi összeesküvésre egyszerűsített trianoni képlet a kiindulópont A kisebbségi kérdés helye a magyar-szlovák viszony történetében SZARKA LÁSZLÓ elmúlt században a magyar-szlovák kapcsolatrendszer alakulása páratlanul tanulságos és érdekes, de távolról sem egyedülálló jelenség az egymás mellett élő nemzetek kapcsolatai történetében. A svéd-finn, az osztrák-olasz, a szerb-bolgár, az orosz-ukrán, a lengyel-német viszony történeti alakulásában akadnak párhuzamos, rokon jelenségek. A nemzetiségi-kisebbségi kérdés a 20. század végi értelmében tájainkon a nehezen elviselhető aszimmetrikus helyzeteket, a két vagy több egymással együtt élő nemzeti közösség közjogi, államjogi helyzetében megmutatkozó különbségeket, az adott államon belüli alá- és fölérendeltségi viszonyokat jelentett, amikor a többségi nemzet a domináns, a kisebbségi csoport pedig a nem domináns vagy éppen elnyomott pozíciót foglalta el. A magyar-szlovák viták a kisebbségi kérdés kapcsán általában az asszimüáció megítélésével, számbeli kihatásaival, eszközeinek erőszakos és természetes jellegére vonatkozó polémiákkal kezdődnek és a trianoni, párizsi államhatárok kialakulásáról folytatott eleve reménytelen szóváltásokkal folytatódnak, majd a két országban élő kisebbségek számának, helyzetének egyoldalú öszszehasonlításával érnek véget. E vitákban nemigen lehet előre lépni, hiszen mindkét fél eleve biztos abban, hogy a másik fél bűnei és a másik országban élő kisebbségének sérelmei lényegesen nagyobbak. Jól begyakorolt koreográfia alapján a szlovákok részéről az ezeréves elnyomás katasztrófa-forgatókönyve, magyar részről pedig a vérgőzös nagyhatalmak és mohó szomszédok összeesküvésére egyszerűsített trianoni képlet jelenti a kiindulópont. Innen azután tényleg reménytelennek látszik bármilyen tekintetben közös nevezőre jutni. A mai magyarországi kisebbségek identitását alapvetően az immár másfél-kétszáz év óta tartó akkulturációs és asszimilációs folyamat határozza meg: ezeket az erőszakos magyarosítás, illetve a - természetes kétnyelvűségből, vegyes házasságokból, városba költözés stb. következményeiből levezethető - természetes nyelvcsere egymást felerősítő hatásai működtették. Asszimilációs folyamat alatt a kétnyelvűség kialakulásától a nyelvcserén keresztül az etnikai identitásváltásig terjedő többlépcsős folyamatot értjük, amely ugyanazon kisebbségi közösségen belül az egyes nemzedékek, szociális és földrajzi csoportok esetében eltérő gyorsasággal és mélységben történik meg. A magyarországi kisebbségek körében a mára szinte feltartóztathatatlannak tűnő nyelvváltási folyamat történeti hátterét a 19-20. század különböző periódusaiban állami szinten müveit magyarosító politika és a tömeges méretű természetes okokra visszavezethető asszimiláció jelenti. Ma ugyanennek a folyamatnak három kritikus területét figyelhetjük meg: a magyar nyelvűség nemzedékről-nemzedékre való felerősödése, kisebbségi családokon belüli nyelv- és kultúraátöröklődés automatizmusainak megszűnése, valamint a kisebbségi iskolai nyelvhasználati gyakorlat jelenlegi csapdahelyzete. Erről a három területről szeretném a magyarországi kisebbségekre vonatkozó adatokat felsorolni. A magyarországi nemzeti kisebbségek körében az 1949-1990. évi népszámlálások közötti négy évtizedben a szlovák, román, horvát, szerb, szlovén anyanyelvű népesség száma körülbelül a felére csökkent. A német anyanyelvűek száma pedig a nyilvánvalóan a kitelepítés utáni megfélemlítettséget tükröző 1949. évi adatok szintjén stabilizálódott. Az asszimüációs folyamat folytonosságára utalnak az anyanyelvi és nemzetiségi hovatartozás szerinti adatsorok különbözőségei és átfedései, valamint a korcsoport-megoszlás arányszámai. Ez utóbbiak minden magyarországi nemzeti kisebbség esetében az elöregedés aggasztójeleit mutatják, ami kétségkívül szorosan összefügg a legfiatalabb nemzedékek magyar anyanyelvűvé és nemzetiségűvé válásával. A szlovákok anyanyelvűek körében a 14 évnél fiatalabbak aránya mindössze 5, a németeknél 7,3 százalék, a szlovéneknél 7,7 , a horvátoknál 8,9 a szerbeknél pedig 8,3 százalék. A 10,5 százalékos országos átlaghoz, s még inkább a cigányságnál mért 35,7 százalékhoz képest egyedül a román kisebbség 11,3 százalékos adata mutat kedvezőbb tendenciát. A magyarországi kisebbségi iskolákat látogató tanulók létszámának szempontjából az anyanyelv családon belüli átöröklődésének megszakadása jelenti a legnagyobb gondok forrása. E jelenség mögött kétségkívül a vegyes házasságok ma: gas aránya is meghúzódik. E tekintetben ismét a szlovák és a német kisebbség mutatói a legmagasabbak: 1990-ben pl. a szlovák anyanyelvű, illetve szlovák nemzetiségű férjezett nők 49,8, illetve 53,2 százalékának volt magyar anyanyelvű férje. A nem vegyes házasságokban élő gyermekek anyanyelve a legnagyobb mértékben a szlovákok esetében különbözik a szülőkétől: a szlovák anyanyelvű házastársak gyermekeinek 49,1 százalékát magyar anyanyelvűként regisztrálta a népszámlálás. A kisebbségi anyanyelvű, illetve a kisebbségek nyelvét beszélő iskolaköteles népesség számának csökkenése a statisztikai kimutatások szerint továbbra is igen erőteljes. A nemzetiségi iskolákba beiratkozó gyermekeknek közel 90 százaléka nem beszéli az adott kisebbség nyelvét. A kisebbségi iskolák tanulóinak legújabb országos felmérése azt jelzi, hogy a kisebbségek eredeti nyelvét a vizsgálat során a 264 településen megkérdezett 2250 diák közül mindössze 6,8 százalék vallotta anyanyelvének. A megkérdezetteknek mindössze 20 százaléka, 545 tanuló jelezte, hogy valamüyen mértékben nemzetiségi kötődései is vannak, de ennek a csoportnak a nagyobbik fele, közel 60 százaléka szintén magyar nemzetiségűnek vallotta magát. A Magyarországgal szomszédos hét országban élő magyar kisebbségi népcsoportok a magyar közgondolkodásban mindmáig egyfajta kényszerközösségeknek számítanak, holott maguk a kisebbségek ma már meglehetősen tudatosan identifikálják magukat első helyen a kisebbségi csoporttal, azaz ha még nem is vállalt, de tudatos és ilyen értelemben részben akarati közösségként lehet őket meghatározni. Az igazi dilemmát azonban a kisebbségi népcsoportokhoz tartozóknak, így a szlovákiai magyaroknak is az jelenti, hogy a befogadó államok többségi közvéleménye éppen ezt a nemzeti közösségi önszerveződési folyamatot tartja a legveszélyesebbnek, az önkormányzati, kollektív politikai jogoktól a területi autonómián keresztül az elszakadásig vezető etnikai konfliktusforrásnak. Ennek megfelelően Horvátország és Szlovénia kivételével Magyarország többi öt szomszédja meglehetősen mereven elzárkózik a közösségi, kollektív jogok törvénybe iktatásától, mi több, a nyelvi jogok vonatkozásában is igyekeztek az elmúlt tíz évben igen visszafogottan csak az egyéni nyelvhasználati jogok körére korlátozva bővíteni a kisebbségi nyelvi jogokat. A (cseh) szlovákiai magyar kisebbség az elmúlt 83 évben létrejöttének, majd másodszori kisebbséggé válásának kényszerű körülményeit mára részben elfeledte, részben feldolgozta. Kétnyelvű, kettős identitásé közösségként helyet követel magának a szlovákiai társadalomban, politikai, gazdasági, kulturális életben, szívós munkával megpróbálja ledolgozni a nem domináns helyzetből származó hátrányokat. A trianoni békeszerződést közvetlenül követő időszak egynyelvű magyar, monokulturális nemzeti identitását a kényszerközösségként létrejött magyar kisebbségek esetében fokozatosan, de a közösségekhez tartozók többségében csupán az 1960-1970-es években felváltotta a többségi nyelv elsajátítására, a többségi nemzettel való tartós együttélésre, az adott államok iránti lojalitásra épülő kettős kötődés igen változékony és gyakran felületes állapota. Ugyanakkor az említett négy magyar közösség, s mellettük részben a horvátországi és a szlovéniai (Mura-vidéki) magyar kisebbségek csoportidentitásában változatlanul döntő szerepet játszik az egyetemes magyar nyelvi-nemzeti közösséghez való tartozás tudata, akarása. Ez a nyelvhasználat mellett megmutatkozik az iskolaválasztásban éppúgy, mint a Magyarországgal való kapcsolattartásban, a magyar kultúra, irodalom, sport iránti érdeklődésben. Ez azt jelenti, hogy a többségi nemzet megtanult nyelve és elsajátított kultúrája mellett az anyanyelvet és a magyar kultúrát tekintik saját egyéni és közösségi önazonosságuk szempontjából a legfontosabbnak. A kisebbségi magyar közösségi identitásépítés harmadik fontos elemét a csoport önálló regionális és kisebbségi közösségként való önmeghatározása jelenti. A kényszerközösségként létrejött magyar kisebbségekből a 20. század végére fokozatosan önszerveződő tudatos és vállalt közösségek lettek, amelyek az önkormányzatiság térnyerésével belátható időn belül a történeti kényszer motívumait feldolgozva akár akarati közösségekké, a kialakulásuk kényszerű feltételeit maguk javára fordítani képes népcsoportokká is válhatnak. Ennek a jelenleginél nagyobb mértékben önálló közösségi identitástípusnak az akadályait jelzi a kisebbségi magyarok által lakott országgal és régiókkal való azonosulás alacsonyabb szintje, a hazafogalom minden vizsgálat által kimutatott ambivalens jellege, az elvándorlási szándék felerősödése stb. Fontos felismerése az elmúlt évtizednek, hogy a határon túli magyarság számára a szülőföldön maradás csak akkor jelenthet teljes értékű alternatívát, ha szűkebb pátriájában legalább megközelítően azonos feltételek között élhet, mint Magyarországon. S ami legalább ilyen fontos: Magyarországnak valóban anyaországként kell viselkednie velük szemben ahhoz, hogy a trianoni határokon belül, külföldi állampolgárokként is otthon érezhessék magukat a szomszéd országokban élő magyarok, ami számukra a szülőföldjükön való megmaradáshoz is támogatást, a biztos hátország tudatát és a nemzeti kultúra minden értékéhez, az oktatás otthon hiányzó intézményeihez való szabad hozzáférés lehetőségét jelenti. Mindazonáltal a kisebbségi magyar közösségek egzisztenciája és helyben maradása csak akkor tűnik tartósan biztosíthatónak, ha a többségi nemzettel együttélésük zavartalan lesz, s ha egyenjogúságuk törvényi biztosítékai megteremtődnek. Egy ilyen helyzetben azok a társadalomlélektani feltételek is kialakulhatnának, amelyek a kulturális, közigazgatási autonómiaformákat képesek lennének elfogadni, amelyek végső soron megkerülhetetlenek ahhoz, hogy a kisebbségek kényszerközösség-jellegüktól végleg megszabadulhassanak, s csoportidentitásukban a szabad identitásválasztás elemei kerüljenek túlsúlyba. Mindez és a Magyarországgal és a többi magyar közösséggel való kapcsolattartásuk pótolhatná a kisebbségi helyzetben szükségképpen megjelenő anyanyelvi kulturális deficitet. Az anyanyelv dominanciája mellett ugyanis látni kell az igen erőteljes nyelvváltási és asszimilációs tendenciákat, különösen a Magyarország határai mentén található városövezetben. A kétnyelvű kisebbségi magyar közösségek, így a szlovákiai magyarság számára a 21. század elején az a feladat, hogy a nyugat-európai típusú határlebontásig terjedő időszakban olyan erősen szervezett közösségekké váljanak, hogy sajátos érdekeiket az-addig rájuk nehezedő asszimilációs nyomással, azt követően pedig a minden területen szabaddá váló versenyhelyzet körülményei között is meg tudják védeni.
