Új Szó, 2001. november (54. évfolyam, 252-275. szám)

2001-11-09 / 258. szám, péntek

Gondolat ÚJ SZÓ 2001. NOVEMBER 9. Hogyan élt egy logikusan gondolkodó, a tényeket állandóan mérlegelő magyar értelmiségi Romániában, az egyre nyomasztóbb pártállami homogenizálás szorításában? Gáli Ernőről és naplójáról E. FEHÉR PÁL alán túlzás szenzáció­ként beharangozni az idestova két esztende­je elhunyt Gáli Ernő naplójának készülő poszthumusz kiadá­sát, amikor erős kételyeink támad­hatnak abban a vonatkozásban, hogy vajon ismeri-e a szlovákiai magyar értelmiség (a szlovákról nem is szólva) a kisebbségi-nem­zetiségi kérdés egyik legjelentő­sebb európai szakértőjének az életművét. Ha mégis felhívjuk a fi­gyelmet erre a naplóra, akkor ab­ban a reményben tesszük, hogy ez a történelmi és emberi dokumen­tum önmagában is izgalmas olvas­mány, egyszersmind rávilágít az erdélyi-romániai magyar nemzeti­ségi létre a hetvenes évek közepé­től (és erről a Ceausescu által ren­dezett tragédiáról még mindig na­gyon keveset tudunk), s ne felejdük el azt sem, hogy egy olyan művel ismerkedhetünk meg, ame­lyet jelentőségét tekintve csak Fábry Zoltán naplójához hasonlít­hatunk. Természetesen nem véletlenül em- lítődik itt Fábry neve és műve, mint ahogyan idéznünk kell Balogh Ed­gárt is, hogy szemléletesen ki tud­juk jelölni Gáli Ernő helyét a XX. századi egyetemes magyar szelle­mi életben. Ők hárman voltak ugyanis azok az egyéniségek, akik - minden közöttük létezett alkati, nemzedéki, sorsbeli különbözőség dacára - a legérzékletesebben tud­ták az utódállamokbeli magyar nemzetiségi csoportok helyzetét tisztázni, átérezve Trianon drámá­ját, de nem a revízióban gondol­kodva, hanem továbblépve a reali­tások irányába. A kölcsönös megis­merést, a Duna táji együttműkö­dést tűzve ki célként. Nem is oly eredménytelenül, mint ezt sokan manapság gondolják. A magyar szellemi élet tájékozódásában ma már szervesen van jelen a cseh, a román szellemiség. Fél évszázad­dal ezelőtt erre gondolni sem lehe­tett volna... Fábry a maga elszigetelt szlovákiai helyzetében publicistaként, kriti­kusként tette ezt. Balogh Edgár so­ha el nem feledve a szlovákiai sar­lós tapasztalásokat, s gazdagítva ezeket a magyarországi, s még in­kább romániai ügyekkel, ugyan­csak közíróként és szervezőként alkotott meg egy életpályamodellt. Gáli Ernő fiatalabb is volt vagy másfél-két évfizeddel Fábrynál és Baloghnál, de még ő is a Gaál Gá­bor szerkesztette Korunk műhelyé­ben szerezte a pályáját alapvetően meghatározó élményeket, ő azon­ban szociológus, tudós lett (noha szerkesztette is, sokáig Balogh Ed­gárral együtt, az újrainduló Ko­runkat), aki nem csupán tapaszta­lati alapokon látta a nacionalizmu­sok gyakorlatát, elveit, illetve a ki­sebbségi lét adottságait, hanem megismerte és megismertette az ágas-bogas problematika európai, illetve speciálisan közép-kelet-eu- rópai szakmai irodalmát, és ezt al­kalmazta a romániai helyzet elem­zésében. És hangsúlyosan emeljük ki azt a közös vonásukat is, hogy képesek voltak saját pályájuk, eredményeik folyamatos karban­tartására és a hibáikkal történő önkritikus szembenézésre. Az eu­rópai baloldalon találtak otthonra, Balogh Edgár és Gáli Ernő közéleti tisztségek viselését is vállalták, ám hosszú pályafutásuk során mindig akadt bennük annyi erkölcsi erő és tudományos tisztesség, hogy néze­teiket szembesítsék a valósággal, az ábrándokat a realitásokkal. Gáli Ernő esetében konkrétan arról volt szó, hogy ő, aki a harmincs évek­ben az ifjú marxisták hevületével elutasította az erdélyi magyar pol­gári kisebbségtudományt, azok vi­szont nem vettek tudomást a mar­xista eredményekről, a hatvanas évektől kezdődően - felülvizsgálva korábbi álláspontját - szintézist tudott és akart építeni a marxista és a polgári szociológia módszerei­ből, eredményeiből. Pontosan ki­mutatva egyébként azt is, hogy hol van a határ a nemzetiségi önvéde­lem és az agresszív nacionalizmu­sok között. Felfedezte azt is - nem utolsósorban a Prágai tavasz szel­lemi ösztönzésére -, hogy a libera­lizmus és a tudományos marxiz­mus (ami, persze, egészen más do­log, mint a marxista-leninistának csúfolt pártiskolák áltudományos maszlaga) természetes szövetsé­gesek is lehetnek, minden közöt­tük létező vita ellenére. Nem ér­dektelen, hogy Gáli Ernő különös érzékenységgel figyelte a román értelmiség mozgalmait. Többször is hivatkozik Valter Románra, az egykori spanyolosra, aki még ro­mán vezérkari főnök is lett, majd élete alkonyán, miután szembe­szállt Ceausescuval, a bukaresti Politikai Kiadót vezette. Roman szinte egyetlen román értelmiségi­ként segítette Gáli Ernő kezdemé­nyezéseit a román-magyar közös hagyományok ápolásában. (Hogy fia, Petre Roman, egykori minisz­terelnök milyen kacskaringós uta­kon jutott a nacionalizmus vakvá­gányára, egészen más kérdés és nem az apa bűne...) Különösen fontosnak tartotta azt a felismerését a nemzetiségek életé­ben érvényesíteni, hogy minden örökségből ki kell bányászni a használható elemeket, kivéve a na­cionalista tradíciót, amelyet egyér­telműen elutasított. Néhány éve, utolsó szlovákiai nyilvános szerep­lésekor, a kassai Fábry-napokon egy előadásában hangsúlyosan szólott erről. Egyébként érdemes azt is felidézni, hogy miben látta Fábry jelentőségét. „Erkölcsi realiz­musa nem csupán az egyén felelős­ségét, életének értelmét, hanem... egy egész népcsoport történelmi­leg megváltozott helyzetét s a belő­le fakadó elvárásokat segített tuda­tosítani. Fábry rögtön, a huszas években felismerte az új szituáció­ból adódó tennivalókat. Megalku­vás nélkül szembefordult a Horthy- Magyarország nacionalista kurzu­sával, az életre ítélt periférfiára le­selkedő elvidékiesedés ellenszeré­ül pedig már akkor »a világ hullám­hosszára« állította be magyarsá­gát”. Gáli Fábry-portréjának aktuá­lis vonatkozásai, tanulságai is van­nak: Fábry - írta - „világosan látta a kisebbségi helyzetből származó alacsonyabbrendűségi érzet lelki­erkölcsi buktatóit: óvott mind a túl- kompenzáltságtól, mind a felbuz­dulást követő, visszhangtalanság- ból fakadó rezignációtól, elernye­déstől. A kiutat, a megváltást sajá­tos mozgósító programban rögzí­tette, amely - a magányos ember erkölcsével egyezően - a mini­mumnak maximumra történő fo­kozását szorgalmazza.” Be kellett mutatnom Gáli Ernő sze­mélyiségét, hogy érthessük a nap­ló kiadásához fűződő várakozáso­kat. A naplóról egyébként a ma­gánügyeit a világ elé tárni nem­igen szerető Gáli a kilencvenes évek elején a Pártállami naciona­lizmus című esszéjében tett elő­ször említést. „A hetvenes évek kö­zepétől - vallotta meg -, amikor a Korunk szerkesztőségének a hét­köznapjaiban is egyre nyomasz­tóbbá vált a homogenizálás (Ceausescuék ezzel a kifejezéssel próbálták naiconalizmusukat lep­lezni - EFP) ránk nehezedő nyo­mása következtében a hangulat, jegyezni kezdtem az egyre viszon­tagságosabbá váló lapcsinálás megpróbáltatásait. Nem vezettem napról napra naplót, de bizonyos időközönként, rendszerint valami­lyen próbatételhez, pozitív fordu­latokhoz (mert ilyenek is akadtak) kapcsolódva, rögzítettem a ténye­ket. Nem maradtam meg az ese­mények kronológiájánál, hanem küszködéseinket kommentáltam is. Közben a tapasztalatok ösztöké­lésére önreflexiómat folytattam, belső vívódásaimmal, konfliktusa­immal szintén számot vetettem. Alkalomadtán elméleti értelmezé­sekkel is kísérleteztem.” A napló­nak néhány részletét közre is adta Számvetés című kötetében, éppen azokról az eseményekről tudósít­va, amelyek a Korunktól való távo­zásához (hivatalosan: nyugdíjaz­tatásához) vezettek. Akkor, amikor Gáli Ernő naplót kezdett vezetni, még álmában sem gondolhatott arra, hogy Ceausescu diktatúrája megbukik. (Az igazság megkívánja: Balogh Edgár akkori­ban állandóan az 1905-ös romániai lázadást emlegette, „robban a pu­liszka is” - mondotta, s reá jellemző ártatlan merészséggel az évforduló hangsúlyos ünneplését javasolta, hasztalan, ő azonban semmilyen kudarcról nem óhajtott tudomást venni, s ezért mindenkinek Liviu Rebreanu Az akasztottak erdeje cí­mű, a felkelésről szóló klasszikus regényét ajánlotta elolvasásra. Ezt a dolgot azonban akkor mindenki Balogh Edgár „ábrándos realizmu­saként” - a kifejezés Fábrytól szár­mazik - minősítette. Gáli Ernő is mosolygott, amikor erről hallott, márpedig hallhatott eleget, hiszen mindennapos vendég volt a Rákó­czi úti Balogh-lakásban.) Gáli logikusan gondolkozó, a té­nyeket állandóan mérlegelő ember volt, aki csekély mértékben értékel­Szabó Ottó: Állomás III. te elszakíthatatlan barátja, Balogh Edgár csillogó ödeteit realitásként, tehát tisztában kellett lennie azzal, hogy gondolati fejlődését csak ezópuszi nyelven teheti közzé, de éppen a leglényegesebb mozzana­tokat és következtetéseket el kell hallgatnia. A naplója tehát - éppen úgy, mint vagy három évtizeddel korábban Fábryé - kényszerműfaj. Nem akarja, hogy gondolatai nyomtalanul eltűnjenek, tehát eb­ben a formában üzent az utókor­nak. Később a napló sok megállapí­tása a rendszerváltás után keletke­zett Gáll-írásokban kerül elő. Ha megjelenik a nap­ló, és eljut Szlovákiá­ba is, sokan arra fog­nak szükségszerűen rádöbbenni, hogy a szlovákiai magyar va­lóság sokban hasonlí­tott arra a kolozsvári kényszerlétre. A Gáll-naplónak egy másik, nem kevésbé izgalmas rétege - az ese­ménytörténet: mi történik, történt a Korunkkal. A folyóirat belső éle­te, a szerkesztőség és a főszerkesz­tő viaskodásai a pártszervekkel, az álságos irányítás módszerei, a Bu­karest és Kolozsvár közötti szolgai alárendeltség, s nem utolsósorban a nemzetiségi közegben is jelenlé­vő karrierizmus, pecsovicskodás szomorú példái - izgalmas tanú­ságtétel ez a múltról, a közelmúlt­ról. így élt még nem is olyan régen egy magyar értelmiségi Romániá­ban. Ha megjelenik a napló, és el­jut Szlovákiába is, sokan arra fog­nak szükségszerűen rádöbbenni, hogy a szlovákiai magyar valóság sokban hasonlított arra a kolozs­vári kényszerlétre. Annál inkább, mivel Gálit emberi adottságai különösen jó megfigye­lővé tették. Vagy négy évtizeden át ismertem őt, s ezért személyesen is tanúsíthatom, hogy müyen jó és kö­vetkezetes kérdező volt. Egyeden példa. 1967-ben Moszkvában vol­tam tudósító, ahol egyszercsak fel­hívott telefonon az odaérkezett Gáli Ernő. Az érdekelte, hogy mi lesz a XX. kongresszus reformvonalával Hruscsov megbuktatása után há­rom évvel. Mi lesz a Tvardovszkij ál­tal szerkesztett, Szolzsenyicint fel­fedező legliberálisabb folyóirat, a Novij Mir sorsa. A Novij Mir szer­kesztőségével történetesen jó kap­csolatban voltam, ezért négyesben meglátogattuk a redakciót, ahol a vendégek bemutatását ekként kezdhettem: „Három magyar folyó­irat három főszerkesztője jött el Önökhöz három országból, Gáli Er­nő, a Korunk főszerkesztője Romá­niából, Diószegi András, a Kritika főszerkesztője Magyarországról és Dobos László, az Irodalmi Szemle főszerkesztője Csehszlovákiából...” Ilyet még a novijmiresek nem lát­tak, nem is tudtak a magyar nemze­tiségek létezéséről, tehát kellőkép­pen csodálkoztak, s készséggel vá­laszoltak Gáli Ernő szapora kérdé­seire... És talán nem kegyeletsértés, ha felemlítem a fiatal Gáli Ernő csúf­nevét a negyvénes évekbeli Ko­lozsvárról. A históriát ő mesélte el fiamnak, én tőle tudtam meg, pon­tosan Kassán sétálgatva. „Szalad­gál” - Gaál Gábor, a mestere hívta így, mert éppencsak feltűnt a ko­lozsvári főtér sarkán található New York kávéház „Dumapostá­nak” nevezett híres hírlapírói törzsasztalánál, s a kellő informá­ciókat beszerezve máris tovább- állt. Gáli Ernő azonban nemcsak ezeket a híreket tudta, hanem az angol, a francia, a német, s nem utolsósorban a román szociológia, filozófia új eredményeit is, s álta­lában minden érdekelte, ami az emberi létet humánussá teszi és a gondolat tisztességét szolgálja. A naplót most az özvegy, Éva asz- szony rendezte sajtó alá és Tibori Szabó Zoltán, a Népszabadság ko­lozsvári tudósítója adott róla elő­ször hírt. Én csupán a várakozást szerettem volna felerősíteni a hírt közvetítve. Meg figyelmeztetni ar­ra, hogy ki is volt Gáli Ernő. Szabó Ottó: Állomás IV.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents