Új Szó, 2001. november (54. évfolyam, 252-275. szám)
2001-11-09 / 258. szám, péntek
Több mint egy évtized és az integrációs perspektíva is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy térségünk kikecmeregjen a nemzetállam elavult eszméjének bűvköréből A „magyar kártya" Szlovákiában GRENDEL LAJOS Time magazin idei április 30-i számában figyelemreméltó cikk jelent meg A múltban élve (Living in the Past) címmel. A cikk szerzője, James Graff szerint az európai embernek legkevesebb három identitása van: genetikai, nyelvi és kulturális. A cikkíró a továbbiakban, egy felmérésre hivatkozva, egyebek mellett a következő konklúzióra jut: a legtöbb magyarul, tehát egy finn-ugor nyelven beszélő ember, akit indoeurópai nyelvek vesznek körül, genetikailag alig valamiben különbözik szláv szomszédaitól („...most speakers of Hungarian, a Finno-Ugric language surrounded by Indo-European tongues, don’t appears genetically much different from their Slavic neighbors”.). Ha tehát, ezek szerint, a közép-európai népek közötti genetikai különbségek ennyire elhanyagolhatók, fölmerülhet a kérdés, mi a magyarázata a nacionalista populizmusok nem lankadó befolyásának térségünkben? Annál inkább, mert a genetikai mellett a kulturális különbségek is elhanyagolhatók, sőt az itt élő népek ezer éve kulturális szimbiózisban élnek. Közép-Európa mint kulturális entitás nemzedékről nemzedékre újra megfogalmazódik, s hovatovább így tekintenek ránk Nyugat-Euró- pából is. A legtöbb problémát, látens vagy nyíltan artikulált konfliktust a harmadik komponensnek, a nyelvi identitásnak a zavarai gerjesztik. Mik lehetnek ennek az identitászavarnak az okai? Föltehetőleg az, hogy szemben a genetikai vagy a kulturális identitással, különösen az elmúlt két-há- rom évszázadban, a térségünkben élő polgárok nyelvi identitása sűrűn, olykor nemzedékről nemzedékre változott. A nagypapa anyanyelve német volt még, a papáé már magyar, a fiúé pedig szlovák. Nem mindennapos, de egyáltalán nem ritka eset az ilyen - s természetesen, nem csak magyar-szlo- vák-német relációban ismerős vagy érvényes. A nyelvi identitás- váltást erőteljesen befolyásolta az, hogy a térségben (s itt most egyre megy, hogy az a Habsburg-monarchia volt-e vagy valamelyik későbbi utódállama) az adott pillanatban melyik nyelvnek volt dominanciája, illetve, hogy ennek a domináns nyelvnek milyen volt a toleranciaküszöbe az éppen nem domináns nyelvek iránt, az államigazgatástól lefelé egészen a mikroközösségekig. A határok és ezzel együtt a nyelvi dominanciák gyakori változása szükségképpen vezetett el a nyelvi identitás képlékenységéhez, rosszabb esetben súlyos zavaraihoz. Mert egyfelől igaz, hogy térségünkben a nyelvváltozás nem járt együtt feltétlenül kulturális váltással is, hiszen az jobbára a katolikusprotestáns kultúrkörön belül ment végbe, mégis frusztrációval járt, főleg a hagyományhoz, a nemzethez való viszonyt illetően. Térségünk népeinek egy része nemzetté válását, majd később állammá konsti- tuálódását mintegy a szomszédaival szemben, azok ellenére hajtotta végre - az ennek megfelelő ellenségkép gondos ideológiai kimunkálásával, nem egy esetben történelemhamisítás vagy a „történelmi hagyományok” mitizálása és fetisi- zálása révén. Magyar-szlovák relációban ez még ma, a 21. század elején is azt jelenti, hogy mértékadó szlovák értelmiségiek is hajlamosak elfeledkezni az ezeréves magyar-szlovák kulturális szimbiózis jelentőségéről, míg a másik oldalon, még mértékadó magyar értelmiségiek is hajlamosak elfelejtkezni arról, hogy a történelmi Magyarországot többféle nyelvi identitású etnikumok alkották és tartották meg egészen 1918-ig, tehát hogy az, elnevezése ellenére sem volt homogén magyar nemzeti állam, s hogy kulturális örökségének egy részét joggal tekinthetik a magukénak is az utódállamok nem magyar anyanyelvű polgárai. Ez az amnézia és frusztráció a melegágya vagy szüntelenül tápláló forrása a térségünkben újraéledt nacionalista populizmusnak, következésképp a szlovákiai publicisztikában sűrűn emlegetett „magyar kártya” fogalomnak is. Ez a bűnbakképzés logikájára épülő (s tá- gabb horizontban nem csupán a magyar kisebbségeket fenyegető, hanem az egész térséget behálózó) politikai stratégia napjaink legveszedelmesebb és legretrográdabb jelensége. Publicisták, de még tekintélyes politikai elemzők is e jelenség vizsgálata során megelégednek annak a megállapításával, hogy mindez hazardőr vagy kalandor politikusok műve, s amint ezek az országok bejutnak az EU-ba, a nacionalista populizmus hangadói előbb-utóbb marginalizálódnak. Én ezt az optimizmust nem osztom, mivel abból indulok ki, hogy térségünk radikális politikusai csupán végrehajtók, meglovagolnak egy, a társadalomban mélyen gyökerező jelenséget. Többnyire nem fölülről gerjesztik a nacionalizmust, rasszizmust, antiszemitizmust és xenofóbiát, hanem, s elnézést, ha ez most cinizmusnak fog tűnni, egy bizonyos „társadalmi megrendelésnek” próbálnak meg eleget tenni. Az előbb említett veszedelmes jelenségek ugyanis sokkal mélyebben benne gyökereznek e térség társadalmaiban, illetve e térség emberének tudatában és érzelmi diszpozícióiban, mint'azt talán tíz évvel ezelőtt sokan feltételeztük. Egyik vagy másik politikus személyének a dé- monizálása helyett jóval célravezetőbb lehet e jelenségnek a társadalmi-lélektani okait, a társadalmi bázisát és elterjedtségének mértékét megvizsgálni. A térség államainak sikeres integrációja ugyanis éppen a nacionalista populizmusok felerősödése miatt bukhat el. Több mint tíz év telt el azóta, hogy a kommunista diktatúrák összeomlásával megszűnt Európa természet- ellenes kettéosztottsága. De ez az idő és az integrációs perspektíva is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy térségünk kikecmeregjen a nemzetállam elavult eszméjének bűvköréből. A nemzeti radikálisok és a nacionalista populisták eszménye továbbra is az erősen centralizált nemzetállam, ami viszont az etnikai és más kisebbségek számára elfogadhatatlan. Hogy ez müyen éles konfrontációkhoz vezethet, arra a legfrissebb példa a szlovákiai közigazgatási reform körüli meddő huzavona, a különböző ún. nyelvtörvények vagy az egyre akutabbá váló romaprobléma, amelynek nemhogy a megoldására, de még a megfelelő kezelésére sincsenek átfogóbb elképzelései térségünk kormányainak. Ilyen helyzetben, amelyet tovább súlyosbítanak a gazdasági transzformációval szükségképpen együttjáró szociális feszültségek, a nacionalista populisták riogatásai a brüsszeli adminisztráció mindenhatóságával, a külföldi tőke imperializmusával, irredentizmussal, sőt a nemzethalál víziójával, termékeny talajra hullanak. A populizmus elleni küzdelemben viszont teljesen terméketlen az olyan álláspont is, amely a nemzeti tudat vagy a nemzeti érzés problémakörét mindenestül a múltba utalja, efemer, a „fejlődés” által mára meghaladottjelenségként kezeli, annak értékteremtő potenciáljában kételkedik, mi több: reakciósnak vagy ret- rográdnak tartja. Természetesen ahhoz, hogy a közép-európai e- gyüttműködés a jövőben ne csupán kényszer legyen, hanem mind többek által felismert kiút a mai bajainkból, szükség van a nemzeti tudat és a nemzeti hagyományok de- mitizálására. Nemzeti szimbólumokra is szükségünk van és lesz, de nem azok fetisizálására. Nyelvi identitásra is, de nem annak abszolutizálására. Ennek viszont elengedhetetlen feltétele az iskolázottság, a tudomány, a kultúra presztízsének visszaállítása, a mainál sokszorosan nagyobb részesedése az állami költségvetésből. Talán erre van a legnagyobb szükség ma. A közép-európai együttműködés igazi távlatai akkor nyílnak meg előttünk, ha a populisták gádástalanságát sikerül tartósan elszigetelnünk. Szlovákiában éppúgy, mint Magyarországon és másutt. NÉVJEGY 1994-ben végzett a Pozsonyi Képzőművészeti Főiskolán. Schopenhauer, Kierkegaard és Nietzsche irracionális filozófiájának továbbgondolásából alakította ki mélyen keresztény alapokon nyugvó saját világnézetét, amelynek tételeit művészi üzenetekként grafikákon és grafikai megoldású olajképeken fejti ki. E képek a lélek filozófiák és hitkérdések között vezető kálváriaútjának állomásait mutatják. A küzdelmet, a fájdalom útját, pontosabban annak stádiumait, amelyeket megjárva az ember a tudás tégláiból felépíti saját katedrálisát. Szabó Ottó esetében azt, amelynek oltáráról mélyen intellektuális festőként tud megszólalni. Mert Szabó Ottó mélyen intellektuális festő, aki vonalhálókból kitekintve, sík- és dimenzióátfedések révén keresi az ösvényt, amely az élet teljességének megéléséhez vezet. A jövőben két kiállításra készül: decemberben Amszterdamban mutatja be legújabb grafikáit, s ugyancsak decemberben nyílik Budapesten az Ének a nőről című kiállítása.November 25-én szentelik fel a szepsi templomban Keresztút című alkotását, amely 14 táblaképen mutatja be Krisztus szenvedéseit. Szakrális munkái más templomokban is láthatók: oltárkép a királyhel- meci templomban, valamint egy-egy Keresztút a bodollói és a dióspatonyi templomban. Jelenleg a szepsi templom oltárának megalkotásán dolgozik. Szepsiben, a magyar gimnáziumban esztétikát, filozófiát és történelmet, a szlovák gimnáziumban pedig esztétikát és rajzot tanít, (tallósi) Szabó Ottó: Állomás I. Néhány megjegyzés Albert Sándor: Az oktatás időszerű problémái című írásához Nagyon fontos lenne a szemléletváltás HALÁSZ ANITA 1998-ban a jelenlegi kormány deklarálta, hogy egyik prioritásának a közoktatást és a köznevelést tartja. A kormányprogram szerint olyan társadalmat szeretne kialakítani, amelyben a közművelés befolyásolja Szlovákia helyzetét Európában. Sajnos, a célok többnyire csak leírt szavak maradtak. A valóságban van pénz a bankok revitalizálására, állami vállalatok megmentésére, „megerősítésére” privatizáció előtt, csak éppen a közoktatás egyre szomorúbb helyzetét mintha senki sem látná, vagy nem akaija látni. A másik nagy gond, hogy az oktatásban még mindig az egyenlőség elve érvényesül az iskolák, iskolavezetők, pedagógusok értékelésében. Nem csak a bérekre gondolok, hanem a diferenciált órakötelezettségre is. Nálunk talán még elképzelhe- teden az, ami nem egy szomszédos országban természetes, hogy a pedagógusok óraszám-kötelezettsége aszerint változik, milyen tárgyat, milyen iskolatípusban, tagozaton, esetleg milyen összetételű osztályban oktatnak. Én nem is annyira a csökkenő gyereklétszámtól tartok, ez természetes folyamat, amelyet már kb. hat éve jeleztek a szakemberek. Nagyobb baj az, hogy egyre több a megkülönböztetett figyelmet igénylő gyermek (testi fogyatékos, mentálisan retardált, hátrányos helyzetű vagy éppen rendkívül tehetséges gyerek). Pedagógusaink nincsenek felkészülve az ilyen feladatok megoldására. Még nagyon kevés a módszertani útmutató, továbbképzés Szlovákiában. Nálunk a diploma megszerzése u- tán semmi nem kötelezi a pedagógusokat, hogy továbbképezzék magukat. Nem létezik egy rendszer, csak inkább itt-ott elvétve aktivitások, akkreditált tanfolyamok, képzések, mindennemű koordinálás nélkül. Itt megemlíteném a magyar iskolákban oktató pedagógusok részére szervezett továbbképzéseket - a Szlovákiai Magyar Pedagógusok- Szövetsége által szervezett Nyári egyetemeket -, amelyek közül tudomásom szerint egy sem akkreditált. Többnyire az iskolák élén álló vezetők sem rendelkeznek semmiféle speciális végzettséggel, sokan még az 1. kvalifikációs vizsgával sem - senki nem kötelezi őket, hogy vezetőképzéseken vegyenek részt - ha elvégzik, ha nem a vezetőképzőt, akkor is kapják a póüékot. Hiába javasoltuk többen is, hogy a novellizált rendeletben (Vyhláška o odbornej a pedagogickej spôsobilosti 41/1996) követelmény legyen legalább az 1. kvalifikációs vizsga vagy az annak megfelelő végzettség és az abszolvált vezetőképző, nem került be a rendelet módosított változatába. Az 1. kvalifikációs vizsgára is, tisztelet a kivételnek, a magasabb fizetési osztályba jutás érdekében jelentkeznek a pedagógusok. Mivel a 2. kvalifikációs vizsga nem jelent magasabb fizetési osztályba való besorolást, csak nagyon kevés pedagógus vállalkozik rá. A minőségbiztosítás az oktatásban is elképzelheteden magasan képzett szakemberek nélkül. Csak elvétve található olyan iskola, ahol komolyan terveznek, azaz van terv a pedagógusok, a tanítói kar, az iskolai alkalmazottak továbbképzésére. Ami a tanterveket illeti, az Országos Pedagógiai Intézetben jelenleg is folyik némelyik átdolgozása, néhány tantárgyból teljesen új készül. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nagyon sok esetben éppen a pedagógusok kérik, hogy aprólékos legyen a tanterv - az ok a tanfelügyelőség. Megemlíteném a régebben készült szlovák nyelv és irodalom és a legújabb, már a minisztérium által jóváhagyott zenei nevelés tanterveit, amelyekben a tananyagot két részre osztották, és amelyekben a szerzők kiemelték a törzsanyagot, amely kötelező mindenki számára. Ezek a tantervek már részben biztosítják a pedagógusok számára a kellő szabadságot, de sokszor tapasztaljuk, hogy a pedagógusok nem minden esetben tudnak mit kezdeni ezzel a szabadsággal. Kevés iskola, pedagógus képes helyi tanterveket készíteni. Újra említhetném a szakképzések, tanfolyamok hiányát e téren. Ha Szlovákia az Európai Unióba igyekszik, olyan vizsgarendszert kell kidolgozni, hogy a fiatalok bárhol a világban egyenrangúként folytathassák tanulmányaikat, dolgozhassanak. Ezt a célt szolgálja az érettségi vizsga új koncepciója, amelyet a közelmúltban fogadott el a minisztérium, szintén megköveteli az érvényben lévő tantervek átdolgozását, művelődési sztender- dek, célkövetelmény-rendszerek kidolgozását a közeljövőben mind a gimnáziumok, mind a szakközépiskolák részére. Az Országos Pedagógiai Intézet az utóbbi években rendszeresen végez tudásszintméréseket, egyre több nemzetközi felmérésbe kapcsolódik be. Az információk ezekről a felmérésekről megtalálhatók az intézet honlapján ( www.spu.sa- net.sk ). A legújabbak nem tantárgyak szerint mérik a megszerzett tudást, hanem a mindennapi életben szükséges készségeket, képességeket vizsgálják. Biztos, hogy a jövő iskolája elképzelhetetlen az állam nagyobb figyelme nélkül - itt főleg az oktatás finanszírozására gondolok -, de nagyon fontos a szemléletváltás is. Tudatosítani kell, hogy az iskolának az életre kell felkészítenie a diákokat. A szerző az Országos Pedagógiai Intézet munkatársa Szabó Ottó grafikus- és festőművész Szabó Ottó: Állomás II.
