Új Szó, 2001. október (54. évfolyam, 225-251. szám)

001-10-27 / 248. szám, szombat

Családi Kör ÚJ SZÓ 2001. OKTÓBER 27. MINDENNAPI KENYERÜNK Mikor Goethe haldoklott HAĽKO JÓZSEF „Tegyék szabaddá az utat!” Mert Az ember utolsó szavai a legfon­tosabbak. A haldoklónak nincs mit veszítenie, mert éppen veszít el mindent. A halál kikerülhetet­len fala - minél közelebb, annál magasabb - arra kényszeríti az embert, hogy egzisztenciális látó­szögét a leglényegesebbre szűkít­se. Nincs már idő Ulemre, finom­kodásra, diplomáciára, szépítő jelzőkre, a saját imázsra. Nincs idő, mert az időt nem lehet sem megállítani, sem visszafordítani. A percek cinikus könyörtelenség­gel peregnek, minden egyes ütés az utolsó órához közelít. Ezért is jegyzik fel a megkülönböztetett személyiségek utolsó sóhaját. így olvashatjuk például, hogy a keresztények nagy üldözője, Julianus Apostata utolsó haláltu­sájában megadta magát Krisztusnak: „Győztél, Galüeai!” A szentéletű Roberto Bellarmino is Krisztust szólítja: „Jézu­som, készen állok az útra.” A megtért Claudel viszont nyugal­mat kér: „Hagyjatok békében meghalnom, nem félek.” Az utol­só szavak tanúsága szerint a né­met költő, Heme sem félt: „Isten megbocsát nekem, ez a foglalko­zása...” A halál előtti utolsó kijelentések gyűjteményéből kiemelkedik a nagy Goethe. Röviden beszél, ám sokkal többet kifejez, mintsem a meghalás tragédiáját. A híres köl­tő így szólt halálos ágyán: „Mehr Licht!” - Több fényt! Ezzel tulaj­donképpen kimondta minden emberi élet értelmét. Mert mi más is lenne az, ha nem a fény szüntelen keresése? A fényé, mely útba igazít, megvüágosít, melenget, boldogít, ösztönöz, meghatároz. Mindenki keresi a fényt. A meditáló szerzetes, a nar­kós, aki éppen beszúrja a követ­kező adagot, az istenfélő fiatal épp úgy, mint a lázadó kamasz. Valamennyiüknek közös ne­vezője, hogy a belső világosság után epekednek. Talán éppen ezért megyünk né­hány nap múlva a temetőbe, hogy elhunyt szeretteinknek gyertyát gyújtsunk. Nincs gyönyörűsége­sebb látvány, mint mindenszen­tek napján az esti temető. Még gyönyörűbb a tudat, hogy min­den egyes kis pislákoló fény Krisz­tust jelképezi, aki egyszer mint a „vüág vüágossága” bemutatko­zott. .. Mikor egy hatalmas óceánjáró hajó kapitánya egy éjszaka a tá­volban fényt látott, azonnal jelzé­seket küldött az észlelt hajónak: nem kapott választ, parancsba adta, hogy erősen tülköljenek, majd agresszívebb üzenetet kül­dött: „Félre az útból, mi jövünk!” A jelzések válasz nélkül marad­tak, bár egyre parancsolóbb hangnemben fogalmazódtak. Majd néhány bizonytalanságban megtett mérföld után végre meg­jött a válasz: „A parti világítóto­rony felé közelednek. Az irányt önöknek kell megváltoztatniuk!” Mint parton a világítótorony, a mi földi hajóutunk végén Jézus vár kétségtelenül. Megtagadhatjuk őt és kétségbe vonhatjuk. Ki is ne­vethetjük, nem kell, hogy komo­lyan vegyük. Sőt, fel is szólíthat­juk, hogy félre az utunkból. Ám a vissza­jelzés soha nem lesz más, mint az az evangé­liumi: ha nem akar zá­tonyra futni, ha el akar­ja érni a „vüágítótor- nyot” az örök vüágos- ság reményében, akkor Ön az, akinek korrigál­nia kell az útirányt. Míg a hajót le lehet lassítani, meg lehet állítani, az élet folyását nem. Ez a halál paradoxona: nem tudjuk, mikor ér el bennünket, de azt százszázalékos biztossággal tudjuk, hogy minden másodperc közelebb visz hozzá. Igen, ahhoz a pillanathoz, mikor a túlsó par­ton megpillantjuk a világítótor­nyot, mely nemcsak megvilágít bennünket, hanem meg is világo­sít. Goethe élete során több elgondol­kodtató mondatot is megfogal­mazott, íme, még egy, szintén a halálról: „A haszontalan élet - idő előtti halál.” Mi egészítsük ki a költőt: a haszontalan élet lehet a halálfelfogás következménye is. Ha halálunkat úgy értelmezzük, mint elkerülhetetlen pontot az abszurdul „véletlen” élet folyása végén, akkor valóban fenyeget a goethei „idő előtti halál”: az em­ber egy egzisztenciális csavargó, küátások és cél nélkül. Ha viszont a halál az utolsó híd a fény felé, s ez a Fény egy személy, maga Jé­zus Krisztus, akkor nem csavargó vagyok, hanem céltudatos ván­dor, ki el akarom érni kitűzött cé­lomat, a felelősség tudatával ha­ladva vándorutamon, minden egyes lépésemmel. Elhunyt szeretteink síremlékein, melyek előtt ezekben a napokban megállunk imádkozni, gyakori a felirat: „Az örök világosság fé- nyeskedjék nekik”. Mintha még mindig félnénk kerek-perec ki­mondani: Találkozzanak Isten­nel! A szerző római katolikus pap Siker az, amikor az izomsorvadásos beteg korábban béna keze a tornázásnak köszönhetően egyszer csak megmozdul Nefelejcs Ház TÓTH ERIKA- Zonctorony A zonctoronyi Nefelejcs Házban a Szenei járás­ban élő testi, mentáli­san sérült, érzékszervi zavarokkal küzdő, ület- ve halmozottan sérült gyermekeknek és szüleiknek nyúj­tanak komplex szociális szolgáltatá­sokat. Céljuk, hogy a súlyosan egészségkárosodott gyermekeknek, miközben minden szociális támoga­tást megkapnak, úgy legyen részük oktatásban, rehabilitációban, hogy közben ne legyenek elszakítva a családjuktól. Ezt a polgári társulás­ként működő intézményt, bár része­sül állami támogatásban, a pályáza­tok éltetik. Madarász Ildikó igazga­tótól megtudtuk, hogy a kerületi hi­vatalok adnak ki engedélyt az üyen típusú intézmények létrehozására, s az állami támogatás összege a szoci­ális szolgáltatásokat igénybe vevő gyerekek számától függ.- A munka-, szociális és családügyi minisztériumnak a szociális tör­A lábizmok edzésére szolgáló eszköz vényhez kapcsolódó 169/1999-es sz. rendelete értelmében mi a ha­sonló állami intézményeknek járó összeg 60 százalékát kaphatjuk meg állami támogatásként - tájé­koztat az igazgatónő. - Ez a pénz kevesebb, mint a kiadásaink 60 szá­zaléka, s csupán az alkalmazottak bérére és a rezsiköltségekre ele­gendő. A többit nekünk kell előte­remtenünk, de állami támogatás NOVEMBER 2. HALOTTAK NAPJA November 2-án emlékeznek meg az elhunytakról. A halot­takért való imádkozás szoká­sa 998-ban indult Franciaor­szágból, s a XIV. században vált általánossá. nélkül nem tudnánk fennmaradni. A polgári társulásnak 51 tagja van. Szerződés alapján 20 gyermeknek nyújtunk szociális szolgáltatásokat, de arra nincs mód, hogy mindenkit egyszerre fogadjunk. Naponta hat­hét gyerekkel tudunk foglalkozni. Szükségünk volna még egy helyi­ségre, amelyet tornateremnek ren­deznénk be, egyelőre azonban ez még csak álom. De lehet, hogy egy­szer sikerül. Mint ahogy számos rehabilitációs eszközt is sikerült beszerezniük, még ha az ügyintézés néha hónapo­kig eltart is. Ha a rászorulóknak kell segítem, Madarász Ildikó nem ismer leheteüent. Kitartásával, lebüin- cselő mosolyával általában sikerül meglágyítania a támogatók szívét.- Egy-egy eszközhöz csak pályázat útján tudunk hozzájutni. Támogatá­sért mindig a konkrét dologra kell pályázni. Segített már az Általános Egészségbiztosító, egy humanitári­us alapítvány, az Exim Bank. Most is folyamatban van egy pályázatunk. Az orvos tanácsára mágneses terá­piás eszközt próbálunk beszerezni. Elég drága, így a pályázatunkat több helyre elküldtük. A PHARE- program támogatásai olyanok, hogy sikeres pályázat esetén a ki­adások 70 százalékát kapjuk meg, a többi 30 százalékot önerőből kell megszereznünk. Vagy újabb támo­gatókat keresünk, vagy további pá­lyázatot írunk. Nemcsak eszközö­ket, rehabilitációs programokat is megpályázunk. Egy sikeres pályázat eredményeként most is egy üyen megvalósításába kezdtünk. Koráb­ban sérült gyerekek fejlesztésére ze­neterápiát alkalmaztunk, majd lo­gopédiai szaktanácsadást is beve­zettünk. A logopédus olyan sérült gyermekekkel foglalkozik, akik még nem tudnak, vagy most tanulnak beszélni. Ezt a komplex gondosko­dást biztosító programunkat PHA- RE-támogatás révén a Polgári Akti­Laczkó Berta gyógytornász és Barni vitást Támogató Alapítványnak kö­szönhetően tudjuk megvalósítani. Nagyon örültünk, hogy sikerült gyógytornászt megnyernünk ehhez a programhoz, ugyanis környékün­kön nagyon kevés az üyen szakem­ber. Szencen például nincs gyer- mekgyógytomász, aki speciális, or- vosüag ajánlott módszerekkel tud foglalkozni a gyerekekkel. Csölösz- tőtől a modori kórházig végigtelefo­náltunk minden intézményt, míg a pozsonyi Rehabüitációs Gyermek­szanatórium munkatársa, Laczkó Berta gyógytornász váüalta, hogy hetente egyszer eljön hozzánk. Az egyénre szabott gyakorlatokat re- habüitációs szakorvos írta elő. Már­ciustól folyik ez a program, és már mutatkoznak az első eredmények. Némelyik páciensnél szembeötlő a javulás. Volt olyan izomsorvadásos gyerek, aki nem tudott járni, s azóta talpra állt. Bár segítséggel, de föláll és jár. Egy másik nem tudta a fejét megtartani, neki is javult az állapo- ta. A szőnyegen egy kilencéves kisfiú­val, Bamival foglalkozik Laczkó Berta gyógytornász. Agyi eredetű gyermekbénulás következtében Barni nem tudja behajlítani a tér­dét, csak segítséggel tud néhány lé­pést tenni, egyébként egy speciális székkel közlekedik. Kérdésemre mosolyogva válaszolja, hogy szere­ti, ha tornáztatják, kellemes, nyug­tató érzés, utána mindig jobban ér­zi magát. A beszélgetéssel egy kicsit elvontam Barni figyelmét a torná­tól, figyelmeztet Laczkó Berta. - Jobb, ha csak arra összpontosít, mert különben nő az izomfeszült­ség - mondja. S valóban, miután Barni ismét csak a tornára figyelt, hamarosan ellazultak az izmai, és a reakció is jelentkezett a jobb lábán. - Már az is reakció, ha megmozdítja a lábujjait. Nagyon jó, hogy elmé­lyül a lélegzése, mert a tüdő is job­ban dolgozik. Laczkó Berta úgy tartja, az izom­sorvadásos vagy agyi eredetű gyer­mekbénulásban szenvedő iskolás korú gyerekeknek a heti egyszeri rehabilitáció édeskevés. - Mégis fontos - teszi hozzá -, mert például ha valaki egész nap tolókocsiban ül, és képtelen bármilyen mozdulatot tenni, sokat használ, ha egy kicsit megmozgatjuk az izmait. Bamit először passzívan tornáztattam, fel­mértem, mire képes egyedül, majd áttértem a Vojta-féle módszerre. Ennek lényege, hogy a reflexpon­tok nyomásával ingerlem az agy egy bizonyos részét, így váltom ki az aktív mozdulatot. Ez azért fon­tos, mert ha ő egyedül, segítség nél­kül mozdítja meg valamelyik test­részét, az izom eüazul. A Vojta-féle módszernek akkor van értelme, ha kiskortól naponta többször csinál­ják. Ha az orvos rendellenességet észlel, a tornáztatást már a születés után el kell kezdem. Minél koráb­ban kezdik el, annál jobbak az ered­mények. Gyakran olyankor sincs szemmel látható javulás, ha valakit mindennap tornáztatnak, ugyanis minden az agykárosodás mérté­kétől függ. Türelem kell ehhez a te­rápiához. Vannak szülők, alak ott­hon is végzik gyermekükkel azokat a gyakorlatokat, amelyeket kezdet­ben megmutattam nekik, de soku­kat nem érdekli ez a fajta tornázta- tás, mert nem látnak azonnali ered­ményt, belenyugszanak, hogy gyer­mekük ilyen marad. Pedig nem sza­bad, feltétlenül kell velük tornázni. Sok év is eltelhet, mire eredményt észlelünk. Akármüyen kis mozdu­lat sikernek számít. Eredmény, ami­kor érzem, hogy az izomsorvadásos beteg korábban béna keze a torná­zásnak köszönhetően egyszer csak megmozdul. Elhangzott a RÁDIO Patria Segítsünk c. műsorában. (Alena Slováková felvételei) SZÓ Ml SZÓ Elnyugszunk egyszer, végleg el. M. CSEPÉCZ SZILVIA évek súlyától görnyedt, resz- keteg Ilon né­ninek nem élt már senkije. Amikor elte­mették, mégis ott áüt sírja meüett az egész falu. „Meglásd - szorította meg kezem a nagyanyám - minden­szentekkor felette ég majd a legtöbb gyertya!” Az ezernyi apró lángocs­kától szinte nappali fényben úszó temetőben valóban számoladan gyújtották az emberek a gyertyákat. Nem akadt olyan rég elfelejtett, be­süppedt sírhalom, amelyikre leg­alább egy kis mécsest ne rakott vol­na valaki. Bennünket, gyerekeket arra is megkértek, hogy a temető ol­dalsó végében elhantolt, korán el­hunyt kisdedek fejfáinak tövébe vi­gyünk egy-egy szál gyertyát. A pisla lángnyelvek sejtelmes árnyékokat rajzoltak az arcunkra, s közben az apró fénykévék úgy nyújtóztak az ég felé, mint egy közös fohász. A gyermekeimnek rendszerint Uyenkor, mindenszentek közeledté­vel szoktam felidézni ezeket az em­lékképeket. Hogy bármennyire hi- hetetíen is, de az én gyermekkorom idejében mindenszentekkor mintha még a szél is másképpen fújt volna: csöndesebben és megértőbben. Már csak ezért sem keüett gyertyák he­lyett agyondizájnozott, szél- és esőáüó mécseskölteményeket be­szerezni a kegyelet és emlékezés napjára. És persze faluhelyen a be­tonlapokkal borított sírhely is - amelyen az egyszerű gyertya meg sem áü - ritkaságszámba ment. A sí­rokat virággal ültették tele a hozzá­tartozók, gyomlálgatták, kapálgat- ták, és mindenszentek napján előkerültek a saját nevelésű krizan­témok. Nem kellett lelakatolni a kővázákat és a koszorúkat, hisz’ még a legelvetemültebb tolvajnak sem jutott eszébe, hogy meglopja az élőket és meggyalázza a halottakat. Ebben a felgyorsult vüágban - ahol nemhogy több, de általában még két generáció sem él együtt - már nincs, aki a sírokkal törődjön. Egy­szerűbb a kőlap és az emlékezés ol­csó művirágai... Hiába, sorsunkban törékenyek, emberségünkben esen- dőek vagyunk. Drága, atyai nagy­mamámat két éve veszítettük el. Az égbolt már hónyelven szólt a föld­del, amikor elhantolták. Nehéz nél­küle. És nehéz volt elfogadni, hogy az idő természetes folyamán túl ő már végérvényesen az öröklété: Is­ten meghívottja. „Mindannyian el­nyugszunk egyszer, halandó és ve­szendő a vüág” - mondta már nagy­betegen. De isteni meghívatottsá- gunk reménysége épp abban fész­kel, hogy érzékeljük a múlandósá­gunkat. Ha máskor nem is, hát leg­alább mindenszentek idején. Mert a veszteségek előbb-utóbb megjelen­nek az életünkben. Van, akinek alig pár hónap vagy év jutott a földi esz­tendők körforgásából, és akad, aki egy teljes emberöltő súlyával távo­zik. A megrendülésről nehéz valla­ni: ahány hit, annyiféle a természe­te. Akaradanul is a mélyen hívó köl­tő, Pilinszky János egyik verssora jár a fejemben: „Ha öröklétre szület­tünk, mért halunk meg hiába?!” Utóbb magyarázatként azt írta, hogy „van, amikor az őszinteség a kétségbeesett lélek maradék ereje”. Hiszen ő is pontosan tudta, hogy az Isten teremtette világban semmi sincs „hiába”, legfeljebb olykor min­den másnál erősebb a fájdalom... Mindenszentek krizantémos, gyer­tyafényes napja ä lélek hitet erősítő napja is. Emlékszem, mennyire el­kerekedett a gyerekem szeme, ami­kor először látták, hogy odahajolok nagyszüleim fejfájához és megcsó­kolom. Köszöntem - feleltem ki sem mondott kérdésükre. És azóta ók is ugyanúgy tesznek. Ezt a „köszö­nést” még nagyanyámtól tanultam, s nem valamiféle katartikus szertar­tás - egyszerűen jólesik. Mint a tel­jesség egy lélegzetvétele, amelyben élők és holtak összetartoznak. Mert egyszer, bizony elnyugszunk vég­leg. És senki sem tudhatja a napot és az órát... Az ítélet egyedül Istené. A mi egyetlen lehetőségünk a közös bánatban s az ingyenes kegyelem­ben való osztozás. NOVEMBER 1. MINDENSZENTEK ÜNNEPE A mindenszentek (latinul Festum omnium sanctorum) a katolikus és ortodox keresztény egyház ünnepe. A katolikus egyház november 1- jén, a keleti ortodoxia pedig egy héttel később tartja. (A protestantiz­mus elveti a szentek tiszteletét.) Az ünnep és az azt követő halottak napja - egyházi jellegén túl - fokozatosan általános népi megemléke­zéssé is vált. Rómában 609. (vagy 610.) május 13-án a Pantheonnak keresztény templommá való alakítása adott alkalmat az ünnep beve­zetésére: ezen a napon IV. Bonifác pápa a Pantheont az összes vérta­núk tiszteletére szentelte. Az ünnep történetében újabb lépést jelen­tett III. Gergely pápa (731-745), aki a Szent Péter-bazüika egyik mel­lékkápolnáját nemeseik műiden vértanúnak, hanem „minden tökéle­tes igaznak” a tiszteletére szentelte. Az ünnep még a VIII. században május 13-ról november 1-jére tevődött át, valószínűleg azért, hogy ez­zel a kelták régi népi újesztendejét megszenteljék. 835 -ben Jámbor Lajos római császár IV. Gergely engedélyével hivatalosan elismerte az új ünnepet, és attól kezdve a mindenszentek az egész kereszténység ünnepe lett.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents