Új Szó, 2001. október (54. évfolyam, 225-251. szám)

001-10-13 / 236. szám, szombat

„Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre. Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya, Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja. Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kisfiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa. ” (Arany János) „A gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörli porlepett ingével: Mélyre van az szántva az életekével. De amint körülnéz a víg csemetéken, Sötét arcredői elsimulnak szépen; Gondüző pipáját a tűzbe meríti; Nyájas szavú nője mosolyra deríti.” (Arany János) 2001. október 13., szombat 5. évfolyam, 39. szám A Montessori-gyógypedagógia olyan alternatív módszer, amely egészséges és sérült gyermekek körében egyaránt alkalmazható, alapjaiban eltér a többi pedagógiától Lélektan Keleten, lélektan Nyugaton lönbözik a többi pedagó­giától. Elutasítja azt a ko­rábban hirdetett nézetet, mely szerint a gyermek tudattalan lény, akit fel kell nevelnünk. Montesso- ri ezzel szemben a gyere­ket tudatos, okos ember­keként kezeli, aki tudja, mire van szüksége, ne­künk csak elő kell készíte­nünk számára a környze- tet, és vezetni őt a rend szellemében. Nagyon át­gondolt, neurofiziológiai- lag felépített és gyógype- dagógiailag irányított módszerről van szó. Hasz­nálati eszközei is tudato­san megtervezettek, s a pontosság, a funkció megőrzése a vezérelve. Vallja: a külső rend képezi a belső szellemi rend alap­ját, amely fejleszti a gyer­meket. Németországban ma nagyon népszerűek a Montessori-óvodák és -is­kolák, amelyek a gyermek választását, szabadságát helyezik előtérbe. Bazán Viktória már középiskolásként ismerkedett a lélektannal sen régimódi, így a megbízás sem ígér túl változatos munkát. Nyu­gaton tett látogatásaim alapján úgy látom, nálunk a lélektan nem virágzik túlságosan. Hogyan jutottál ki Németor­szágba? Miután német mintára már nálunk is léteznek ún. gyermekcentru­mok, a müncheniek a kassai köz­pontnak felajánlottak egy ingye­nes helyet a Montessori-gyógype­dagógia egyéves tanfolyamára. Az egyetlen helyre végül barát­nőmmel együtt ketten jelentkez­tünk, s mindketten felvételt is nyertünk. A képzés záróvizsgával fejeződött be, mi azóta diplomás Montessori-szakembereknek szá­mítunk. Nem tartom valószínűnek, hogy nálunk sokan tudnák, mi is ez valójában... Maria Montessori, a XIX. század végén, a XX. század elején élt olasz orvosnő olyan alternatív pe­dagógiát dolgozott ki, amely egészséges és sérült gyerekek kö­rében egyaránt alkalmazható. El­mélete már kiindulásában is kü­Montessori módszeré­ben van-e különbség az egészséges és a fogyaté­kos gyerekekkel való foglalkozás közt? A pedagógus mindkét esetben más dolgot helyez előtérbe. Speciális segéd­eszközökkel dolgozik, olyan formákkal, táblács­kákkal, amelyek térbeliek, megfoghatóak, általában Hollandiában készítik őket kifejezetten erre a célra. Azért van szükség nagyfokú preci­zitásra, hogy a gyermek rendezett formákban ismerje meg a külvilá­got, s ennek hatására őbenne is ki­alakuljon a belső harmónia. A sé­rült gyerekek ezzel szemben rríás- képp látják világunkat, ők alacso­nyabb fokon érzékelik, ezért tűi bonyolult számukra az, amit adni szoktunk. Ám a strukturáltság ál­tal megkapják mindazt, amit ké­pesek felfogni, így lépésről lépés­re haladva tudnak fejlődni, mert átláthatóbbá tettük számukra a világot. Az egészségeseket is önál­ZSEBIK ILDIKÓ azán Viktória, akit ba­rátai csak Titinek hív­nak, már középiskolás­ként ismerkedett a lé­lektannal, amelynek alapjait a Kassai Ma­gyar Tannyelvű Gimnáziumban szívta magába. A transzcendens dolgok még ennél is régebbtől von­zották, nem csoda hát, hogy érett­ségi után az eperjesi egyetem pszi­chológia tanszékét választotta. Igaz, ott kissé mellbe vágta a tény, hogy nálunk az oktatásban még ma is a tudományos pozitivista lé­lektan játssza a főszerepet, de az új irányzatok iránti érdeklődése - ter­mészetesen - továbbra is megma­radt. Bár tudja: egy lélekgyógyász­nak be kell tartania az Objektív pszichológia alapjait, mégis örül, ha olyan irodalomra talál, amely a két irányzatot összefogja, és kéz­zelfogható módon magyarázza. Ti- tinek az új iránti nyitottságát bizo­nyítja az a tény is, hogy 1998-ban, negyedéves egyetemistaként két évre megszakította tanulmányait, mert nem szerette volna elszalasz­tani a lehetőséget, hogy ösztöndí­jasként Németországban megis­merkedhessen a Montessori- gyógypedagógiával, mellé pedig önszorgalomból felvett még egy tanfolyamot, amely a korai regulá­ciós problémák okait kutatta anya és gyermek kapcsolatában. A rész­leteket már ő maga mondja el: A pszichológia szak nálunk még mindig meglehetősen nép­szerűnek számít, bár a korábbi évekhez képest manapság határo­zottan csökkent iránta az ér­deklődés. Ebben valószínűleg az is szerepet játszik, hogy nem tar­tozik a jó kereseti lehetőséget ígé­rő hivatások közé. Tanulmányaim során engem leginkább a klinikai pszichológia fogott meg, bár nem tudom, mikor lesz rá módom, hogy a gyakorlatban is foglalkoz- hassam vele, hiszen a szakma telí­tett, a most végzett hallgatók 99%-a nem tud elhelyezkedni. Legtöbb eséllyel még a tanácsadó központokban találhatnánk mun­kát, csakhogy a kerületi tanácsadó központok struktúrája meglehető­lóságra vezeti a módszer, ám gyorsabban és magasabb szinten, mint a sérülteket. Annyira bonyolult ez a módszer, hogy megtanulása egy teljes esz­tendőt igényel? A montessorit különböző szinte­ken oktatják, mi Münchenben a legmagasabb szinten tanultuk. S mert filozófiájának kiindulópont­ja a dolgok, a formák lényegének megérzése, ezeket nem elegendő a tájékozódás szintjén tudatosíta­nunk, hanem belsőleg, lelkileg kell átélnünk, azonosulnunk vele, hogy az egészet mélyen magunk­ba szívhassuk. Mi az óvodásokra vonatkozó tananyaggal foglalkoz­tunk, azaz a praktikus élet gyakor­lataival, az érzékszervekkel kap­csolatos anyaggal, a nyelvvel és a matematikával. Ezek készítik ugyanis fel a gyerekeket az önálló életre, a finom és a durvább moz­gásgyakorlatokra, valamint az is­kolára. Oktatásunknak elméleti és gyakorlati részei egyaránt voltak. A gyógypedagógiával párhuzamo­san egy másik tanfolyamot is láto­gattam, ez szakmailag nagyon iz­galmas problémát boncolgatott, hiszen az anya-gyermek kapcso­latban fellépő korai regulációs problémákkal foglalkozott. Azzal, hogyan ismerhető fel és hogyan gyógyítható. Németországban ugyanis nagyon odafigyelnek arra a jelenségre, ha egy csecsemő vagy tipegő korú kisgyermek al­vászavarokkal, evésproblémákkal küzd, esetleg gyakran sír. Ezek okát legtöbbször az anya-gyermek kapcsolatra vezetik vissza, ill. a mama hátterében keresik a gon­dok gyökereit. A tanfolyam e problémák okait kutatta, receptet is adva a diagnosztizálásra. Gondolom, mindezek elsajátítá­sához nagyon jól kellett tudnod németül! Harmadikos alapiskolásként kezdtem el németül tanulni, a nyelv így már nem okozott gon­dot, különben is jó a nyelvérzé­kem. Münchenben egyébként ön­szorgalomból portugálul is el­kezdtem tanulni, mert volt egy Portugáliába szóló szilveszteri meghívásom. Három héten át tankönyv és hangkazetta segített a nyelvvel való ismerkedésben. Nem könnyű a portugál nyelv, sok olyan magánhangzót mondhat magáénak, amelyet mi, magyarok nem is képezünk, ráadásul telje­sen mást írnak le, mint amit kiej­tenek. Azután kiutaztam Portugá­liába 10 napra, s úgy érkeztem vissza, hogy befogadóvá váltam a nyelv iránt. Hogy tovább tudjak lépni a nyelvtanulásban, jelent­keztem egy németországi népfőis­kola felső fokú portugál társalgási kurzusára. Kezdetben szinte bele sem tudtam szólni a beszélge­tésbe, de szükségem volt az inspi­rációra, mert akkor már céljaim voltak a portugállal. Végigcsinál­tam, s állítólag sokat fejlődtem a nyelvtudásomban. 1999 szeptem­berében már a portói egyetemen kezdtem az őszi szemesztert. Tíz tantárgy előadásait hallgattam és gyakorlatokra jártam, elvileg ott is befejezhettem volna pszicholó­giai tanulmányaimat. Én azonban csak a szemeszter végéig marad­tam, miközben négy vizsgát tet­tem portugál nyelven. Milyen különbségeket tapasz­taltál az eperjesi és a portói egyetem között? Teljesen más a két tanszék össze­tétele és jellege, arról már nem is beszélve, hogy anyagilag a portu­gálok sokkal jobban állnak. Min­dez a taneszközök állományá­ban, a számítógépekkel való fel­szereltségben és a könyvtár gaz­dagságában is megmutatkozik. Egyébként a portugálok nagyon tisztelik a külföldieket. OKTÓBER 15. A LÁTÁSSÉRÜLTEK NEMZETKÖZI NAPJA - A FEHÉR BOT NEMZETKÖZI NAPJA Célja a közvélemény figyel­mének felhívása a vakok és gyengénlátók sajátos helyze­tére, keresve gondjaik megol­dásának lehetőségeit, a társa­dalomba való széles körű és teljesebb értékű beilleszkedé­sük útját. A szlovák üzletes kedveskedve kérdezte tőle: „budeš papať?" - mire a kislány rögvest hangos pápát intett neki A kislányom azt állítja, okos, és búcsút int GAÁL LÁSZLÓ ásfél éves kislá­nyom, Laura okos! Ezt nem az apa el­fogultsága mondat­ja velem, a lányom állítja magáról. Egyik nap munkából hazajövet fe­leségem fogadott a jó hírrel: „A lányod okos.” Látva tompa arcki­fejezésemet, biztatni kezdett: „Kérdezd csak meg tőle, milyen!” Hallgattam a szóra, mire a pöt­töm a világ legtermészetesebb dolgaként közölte velem, hogy „okkos”. Vagy két héttel később a nagyszülőknél voltunk városon. A falusi környezethez szokott lány­ka a balkonon, anyósom virágcse­repei között érezte magát a leg­jobban. El is játszogatott, mint otthon a homokozóban, csak itt éppen a virágcserepekből kikotort földet szórta magára. Piszkos is lett rendesen, ami az anyját nyil­ván nem örvendeztette meg, mert mikor meglátta őt, eléggé mérge­sen kiáltott rá: „Laura, milyen vagy?!” A csöppség a földes játék­ban alig zavartatva magát, ártat­lanul emelte kék szemét az anyjá­ra, és a világ legtermészetesebb hangján válaszolta: „okkos!” Né­ha azért kétségbe vonom azt a túl nagy okosságát. Például, amikor a világért sem akarja megérteni, mire való a bili. A kis játékai rak­tározására használja, de előfor­dul, hogy - mint akármilyen más üres dobozból - „megetet” belőle. Belenyúl, két pici ujjával óvato­san megfogja a nagy semmit, és belerakja a számba. Én meg, per­sze, úgy csinálok, mintha csuda­mód ízlene a finomság, közben meg aggódom, nehogy szobatisz­ta korára is megmaradjon ez a szokása, amikor esetleg a bili tá­laló már nem lesz üres. Öt hóna­pos korában már néhányszor si­került a bilibe végeznie dolgát, igaz, akkor még nem tudott fel­állni róla. Néhány nap alatt aztán ki is nőtte ezt a tehetségét, és az­óta kizárólag a pelenkába rakja a nagydolgait. Persze, ha van rajta, mert a nyári melegben nap­hosszat csórén és mezítláb sza­ladgált a házban és az udvaron, s bizony meg-megesett, hogy nem a legszerencsésebb pillanatban és helyen végezte el a dolgát. Ha a homokozóban „történt az ese­mény”, nem gond, de az is előfor­dult, hogy bizony a szőnyeg bán­ta a dolgot. S mit gondol ilyenkor egy szobatiszta felnőtt? Óhatat­lanul azt, hogy ez a gyerek nem is olyan okos. Am amikor érszreve- szi a bűnjelet a fenekén, és rákér­dez: „Hová kakiltál már me­gint?!”, a baba nagyon okoson kézen fogja, és pontosan odave­zeti, ahová előbb a bizonyítékot (r) ej tette. Mégiscsak okos. Pápát inteni viszont már régeb­ben megtanult, és nagy-nagy örömmel int búcsút a kutyusnak, a kiskacsának, sőt még a tárgyak­nak is. Az azonban nem mondha­tó el róla, hogy mindezt váloga­tás nélkül tenné. Egyszer a ná­lunk vendégeskedő Zsuzsi uno­kahúgommal egyszerre mentem el otthonról, ő pedig kinyújtott kis kezével integetett utánunk, és hangosan mondta is, amit csi­nált, pápá. Az anyja segíteni akart neki, hát ő is mondta: „Pá­pá, apu!”, mire Laura kijavította őt: „Nem apu! Zsuzsu pápá!” Nemrég az anyja elvitte magával bevásárolni, és szokása szerint vett neki valami nyalánkságot. A szlovák üzletes kedveskedve kér­dezte tőle: „Budeš papať?” Mire a kislány rögvest hangos pápát in­tett neki. Máskor viszont a tévé­ben hallotta, hogy „dovidenia”, és mindjárt elkezdett pápázni, az anyja meg nem győzött csodál­kozni, honnan tudja, mit jelent e szlovák szó, ha még sosem hallot­ta. Ha azt akarjuk, hogy ne értse, mit mondunk, szlovákul beszé­lünk előtte. Lehet, hogy hamaro­san úgy járunk vele, mint annak idején a szüleim jártak velem? Apám mesélte, hogy anyámmal ők is hasonlóan tettek. Ha vala­mit nem az én fülemnek szántak, azt szlovákul beszélték meg, míg­nem egyszer állítólag az anyám elé álltam, és megkérdeztem: „A prečo, mamička?” (A szerző felvétele)

Next

/
Thumbnails
Contents