Új Szó, 2001. október (54. évfolyam, 225-251. szám)

001-10-11 / 234. szám, csütörtök

ÚJ SZÓ 2001. OKTÓBER 11. Hídavatás V Beszélgetés Agócs Zoltánnal, a pozsonyi Műszaki Egyetem állami és Jedlik Ányos-díjas tanszékvezető tanárával az újjáépült Mária Valéria hídról Tudás és érzelem - acélba csomagolva Agócs Zoltán: „Én vagyok az első építészmérnök a családunkban." Egyetemi dolgozószobájá­nak falán a pozsonyi Új híd nagyméretű fényképe. Hát­térben a Várhegy és a Dóm­templom. SZILVÁSSY JÓZSEF Miután észreveszi, hogy belépéskor ezen a felvételen akadt meg a sze­mem, kérdezés nélkül kezd a törté­netbe: - Egyik kedvencem ez a több­ször is átkeresztelt nevű híd, tetején a kávéházzal. A hatvanas évek ele­jén Arpád Tesár professzor vezeté­sével több végzős kollégámmal együtt részt vettünk a tervezésben. Sok japán és amerikai máig csak azért ruccan át Bécsből, hogy fény­képezőgéppel, kamerával megörö­kítse ezt a látványt. Pedig akkortájt sokan bíráltak bennünket, hogy fel­dúljuk Pozsony történelmi Szép híd az, amelyik a lehető legjobban teljesíti az elvárt funk­cióját, és esztétikai szempontból is harmonikusan illeszkedik a tájba. városmagvát, holott a híd helyét ak­kor is az útmérnökök határozták meg. Mi pedig az első ceruzavonás­tól törekedtünk arra, hogy az alko­tás belesimuljon a tájba. Azzal, hogy a pilon, vagyis a tartóoszlop hason­ló szögben hajlik el, mint amilyen a Várhegy esése, egyfajta ellenpontot hoztunk létre, ami ritkaszép lát­ványt nyújt. Kérkedés nélkül állítha­tom, hogy ez a híd világszívonalú műtárgy, amelyet kezdetben a kül­földiek becsültek nagyra, de fokoza­tosan a pozsonyiak is megbarátkoz­tak vele, s mára a főváros egyik büszkesége. Időközben egyébként már az is kiderült, hogy évszázad­okkal ezelőtt csaknem ugyanezen a helyen volt már híd. Csak e rövid magyarázat után kí­nál hellyel, miközben tekintetével még mindig a fényképet simogat­ja. Amikor arról faggatom, hogy ki ösztönözte erre a hivatásra, réve­dezve tekint ki a ködös pozsonyi utcára. Mintha szülővárosát, még inkább gyermekkorának Fülekjét akarná visszavarázsolni.- Én vagyok az első építészmérnök a családunkban, amelyet évszá­zadokon át leginkább iparosok, vasutasok és földművesek alkot­tak. Először keresztapám, Kapsa Jenő figyelt fel arra, hogy kedve­lem a matematikát, s hozzá hason­lóan engem is mennyire érdekel a művészet és a technika kapcsolata. Az ő javaslatára küldtek 1953-ban a már akkor is méltán híres kassai gépipari szakközépiskolába. Mind­össze két hetet töltöttem ott. Ugyanis huszonötén aludtunk egy kollégiumi szobában, s amikor er­ről tudomást szerzett az édes­anyám, hazaparancsolt, nehogy már lesoványodjak vagy éhen hal­jak. Aztán rövidesen a losonci épí­tőipari szakközépiskolába kerül­tem, ahol az újrainduló szlovákiai magyar oktatásügy lelkesítő és le­hangoló tényeivel egyaránt szem­besültem. Oktatott engem lelkes, de képesítés nélküli építésvezető, ugyanakkor lenyűgöző előadáso­kat tartott az akkor hatvanhárom éves Kozma Géza, aki később gyé­mánt diplomát kapott a budapesti Műszaki Egyetemen. Szakrajzot pedig Szabó Gyula festőművész ta­nított. Sosem felejtem, hogy öt­venhat októberében éppen Buda­pestre indultunk cserelátogatásra. Huszonharmadikán a vendéglátó iskola növendékeivel közösen az Erkel Színházban a János Vitézt néztük, amikor odakintről kiabálá­sok, majd fegyverropogások hal­latszottak. A színházból kilépve aztán belekerültem a magyar for­radalomba. Hajnalig róttuk az ut­cákat az Országháztól a rádió épü­letéig. A budai diákszállóban más­nap ketten maradtunk egy kínai diákkal, a magyarországiak mind fegyvert fogtak, többen hősi halált haltak. November elején tértem hasa lelkesen, s aztán odahaza a rádióból értesültem a^ orosz meg­szállásról. Nagy álmom, hogy a budapesti Műszaki Egyetemen ta­nulhassak, akkor megvalósíthatat­lan volt, így hát a pozsonyi egye­temre kerültem, ahol a cseh és a szlovák oktatók a felsőbb évfo­lyamokban kollégaként foglalkoz­tak velünk. Engem az acélszerke­zetek vonzottak. Diplomamunkám a negyvenötben épült pozsonyi Öreg híd rekonstrukciója volt. Még ma is korszerűnek mondható ter­vet készítettem, tömör gerincű acéltartóval. Valami olyasmit, mint amilyen a később épült belg­rádi Száva-híd. Kár, hogy máig pa­píron maradtak az elképzeléseim. Gondolkodás nélkül válaszol arra a kérdésemre, hogy szerinte mi­lyen is a szép híd.- Szép híd az, amelyik a lehető leg­jobban teljesíti az elvárt funkcióját, és esztétikai szempontból is har­monikusan illeszkedik a tájba. Oly­kor nem a legmonumentálisabb al­kotás a legkedvesebb az embernek. Hadd említsem meg a világhírű Mammor Kawagucsi japán pro­fesszor példáját, aki például hatal­mas acélszerkezeteket, többek kö­zött nyolc óriási sportcsarnokot tervezett, köztük a hatvanezer né­zőt befogadó barcelonait és a szin­gapúrit. Szívéhez legközelebb mégis a Japán délnyugati részében lévő Beppo fürdőváros harminc­négy méter fesztávolságú gyalog- hídja állt. A professzorral évekkel ezelőtt barátságba kerültem, s az ő meghívására megtekinthettem azt a remekművet, amelynek az alsó öve lapos acélból képzett láncsze­mekből, a felső része pedig kínai gránitkőből készült. Nem a grandi­ózus alkotásaiért, hanem ezért a gyaloghídért kapta meg Kawagucsi a világ legrangosabb nívódíját.- És vajon a pozsonyi hídon kívül melyik még Agócs Zoltán tanszék- vezető egyetemi tanár kedvenc al­kotása? - kérdezem tőle. Mintha előadást tartana, olyan belső tűz­zel, olykor gesztikulálva folytatja:- Úgy vagyok vele, mint a japán barátom. Nekem is a százméteres Diplomamunkám a pozsonyi Öreg híd rekonstrukciója volt. Még ma is korszerű­nek mondható tervet készítettem, tömör gerincű acéltartóval. fesztávolságú gyaloghíd a kedven­cem Alsókubín mellett. De ma is feldobog a szívem, ha meglátom a kollégáimmal közösen tervezett losonci vásárcsarnokot^ továbbá a pozsonyi téli stadion felújított te­tőszerkezetét vagy a Slovan stadi­on negyvenhét méter magas vilá­gítótornyainak speciális megoldá­sait. Ne csodálkozzon a listán, mert igazi nagy feladatokat csak gazdag országokban kap az acél­szerkezetek tervezője is - teszi hozzá elgondolkozva.- És az újjáépült párkányi Mária Valéria híd? - kérdem már csak­nem egyórás beszélgetés után. Fel­ragyog a tekintete:- Az a szívügyem! Máig emlékszem az első látványra. Életemben elő­ször hatvannyolc tavaszán jártam az akkor még Párkányban élő Má­ria nővéremmel, s amikor megpil­lantottam a Dunát, a csonka hidat és a Bazilikát, percekig elállt a lé­legzetem. Ekkora folyót életemben nem láttam. Nálunk csak patakok csörgedeznek. Jó két évtized múl­tával ugyanígy lenyűgözte a táj a világhírű Aarne Juliié finn profesz- szort, aki hazatérve azonnal alapít­ványt akart szervezni a híd újjáépí­tésére. Győzködte a finn tárcaveze­tőt, hogy hívják meg Helsinkibe a magyar és a szlovák közlekedési minisztert. Budapestről kedvező válasz érkezett, de Roman Hofbauer hallani sem akart az újjá­építésről. Nehéz évek voltak ezek, olykor csak Ján Oravec párkányi polgármesterrel ketten hittünk tö­retlenül abban, hogy mindketten megérjük azt a napot, amikor újjá­épül a csonka híd. Már 1992-ben tanulmányt írtam a rekonstrukció fontosságáról és lehetőségeiről, nem sokkal később pedig meg­kezdtük a megmaradt részek mű­szaki szemrevételezését. Később diagnosztikai és az anyagvizsgálat­okkal, valamint statikai számítá­sokkal igazoltuk, hogy az eredeti hídfőt és a megmaradt pilléreket kis módosítások után meg lehet tartani, s ezzel az újjáépítési költsé­gek a tervezettnél több mint egy- harmaddal csökkenthetők. Amikor aztán szlovákiai kollégáimmal és magyarországi barátaimmal végre megkezdhettük a tervezőmunkát, négy változat közül kellett válasz­tanunk. Visszaállíthatjuk az erede­ti formát, vagyis egyfajta nosztal- giahidat építünk, esetleg alakilag meghagyjuk az eredeti szerkezetet, de a foíyampillérek helyén ferde rúdtámaszok kerülnek a költséges magasfal helyett. A harmadik el­képzelés az volt, hogy a három le­rombolt nyílást folytatólagos tö­mött gerincű acélgerendával pótol­(Fogas Ferenc felvétele) juk. A negyedik javaslat korszerű, szimmetrikus ferdekábeles rend­szerrel számolt. Végül az első vál­tozat alapján kezdődött az újjáépí­tés. Utolsóként arról faggatom, mi­ként készül a nagy napra, amikor átadják azt az újjáépült hidat, amely eddig a második világhábo­rú rombolásainak utolsó emléke volt a Dunán? Mély sóhaj szakadt ki belőle:- Régóta erről álmodom, pedig nem vagyok érzelgős alkat. Elvi­szem magammal Párkányba a fele­ségem, négy gyermekemet és hat unokámat, meghívom nagy csalá­dunk minden tagját, hiszen nagy ünnep lesz. És megkérem Ján Oravec barátomat, hogy koccint­sunk legalább egyet. Van még egy óhajom is. Annyi közös keserűsé­günk, megaláztatásunk és remény­kedésünk után vele együtt és egy­szerre szeretnék majd rálépni arra a hídra, amely fél évszázad eltelté­vel újra összeköti a két régió és a két ország lakosságát. S nagyon- nagyon szeretném hinni, hogy nem is olyan sokára mindkét irányban emberibb világ felé vezet majd. FERROLUX s. r. o. VASÁRUKIS- ÉS NAGYKERESKEDÉS GYŐZŐDJÖN MEG SZÉLES VÁLASZTÉKUNKRÓL! KÍNÁLATUNK:- VARRATOS, HORGANYZOTT, VALAMINT MELEGEN HENGERELT CSÖVEK -NYÍLT ÉS ZÁRT PROFILOK - FEKETE ÉS HORGANYZOTT ACÉLLEMEZEK -I-, U-PROFILOK, LAPOSACÉL -BETONACÉLOK ÉS HÁLÓK JÓ MINŐSÉG A LEGJOBB ÁRON, A LEGMEGFELELŐBB HELYRŐL Kračanská cesta 1234, 929 01 Dunajská Streda Tel.: 031/552 53 19, 552 43 10, telefax: 031/552 20 70, raktár: 031/552 57 84 e-mail: ferrolux@netlab.sk VK-752 Sok fogadalom úgy kezdődött: majd ha a híd megépül Nem kell a kompra várni SZENTGÁLI ANIKÓ Hihetetlen. Egyszerűen felfoghatat­lan. Hiszem, ha látom, mondogat­tam. Most látom, mégsem hiszem. Felépült. „Ugyan már, mit vagytok úgy oda egy hídtól?” - kérdezi nem párkányi származású főnököm. Na ja, neki nem kellett évekig bámulnia a csonkot, nem kellett a csonkahíd végén sóvárognia a „szomszédok” iránt, sem Komáromon keresztül hazamennie, ha az utolsó kompot nem érte el a budapesti színházláto­gatás után a Párkányba száguldó busz... A magyar főváros közelebb kerül hozzánk. Nem kell kompra, kishajóra várni, ha könyvtárba aka­rok menni, meg akarom látogatni ismerőseimet. A várszínházi elő­adás után sem kell a Duna-parton éjszakáznom, ezentúl szépen haza­sétálok. Az Esztergomban és kör­nyékén dolgozók is kényelmesen hazajutnak. Akkor megyek Dobogó­kőre, Szentendrére, Visegrádra, amikor csak akarok. Ha kedvem van és időm engedi, hetente megmá­szom a bazilikát, naponta Boci cso­kit vásárolok, az antikváriumban bogarászok... Nem, az túl szép len­ne. Csak álmodom. Rendezvények sorozata, pénzgyűjtés, koncertek, kiállítások képe lebeg lelki szemeim előtt, meg fülembe cseng a mell­döngető szlovákok tiltakozása, hogy majd ezen a hídon hódítják meg a magyarok Szlovákiát. Jól em­lékszem Anna Malíková ellenszen­ves szavaira is, melyekkel azt bi­zonygatta, neki semmi baja a ma­gyarokkal meg a híddal, csak éppen drága gesztus ez, és annak kellene felújítania, aki felrobbantotta. Aki nem járt ott, nem érti és nem érzi a híd jelentőségét. Mások buszra szállnak, biciklire pattannak, és máris ott vannak a szomszéd falu­ban, városban. Egy karnyújtásnyira volt csupán Esztergom, mégsem ér­tük el... Talán most. Majd ha rálé­pek, elhiszem. Tegyük fel, mégis igaz, és valóságos a két várost össze­kötő kapocs. Mi lesz most? Idáig a Mária Valéria hídról csak ábrándoz­tunk, volt miről panaszkodnunk. Rengeteg fogadalom, ígéret úgy kezdődött: majd ha a híd megépül... Itt van: kész. Minden más lesz? Az emberek is megváltoznak? Vagy csak a város változik? Felpezsdül az élet? Beindul a fejlődés, több lesz a vállalkozás? Több lesz a turista? Kedvesebbek lesznek az üzletekben az eladók? Javul a szolgáltatások színvonala? Kiépül a rakpart? Sűrí- tijc a buszjáratokat? Indítanak jára­tot Párkány és Esztergom között? Virágzásnak indul a déli régió? - számtalan megválaszolatlan kér­dés. Nem ismerem a válaszokat, de most nem is érdekel... Belül ujjon­gok, alig várom a pillanatot, amikor először ráléphetek a hídra, és meg­győződhetek róla: nem álmodom. És ma végre megtehetem...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents