Új Szó, 2001. szeptember (54. évfolyam, 202-224. szám)
2001-09-29 / 224. szám, szombat
„Nyitva áll az ajtó; a tüzelőfénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre. Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya, Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja. Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kisfiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa. ” (Arany János) HÉTVÉGI MAGAZIN Jt gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörli porlepett ingével: Mélyre van az szántva az életekével De amint körülnéz a víg csemetéken, Sötét arcredői elsimulnak szépen; Gondüző pipáját a tűzbe meríti; Nyájas szavú nője mosolyra deríti.” (AranyJános) 2001. szeptember 29., szombat 5. évfolyam, 37. szám Nagyanyám meséi, amelyek, bizony, egyáltalán nem mesék, hanem nagyon is igaz történetek voltak, nem is történetek: képek, rajzok a múltból, a faluról, az életről Emlékképek egy hajdani nyári konyhából (Illusztrációs felvétel) LISZKA JÓZSEF ogy pontosan hol húzódnak Mátyusföld határai, még ma is elég alkalmat ad a különféle nézetek összeütközésére. Én nem is merem magamat - köbölkúti lévén - bátran mátyusföldinek nevezni... Anyai ágról azonban mégis valamiféle biztosabb kapcsolatba kerültem e történelmi levegőjű vidékkel. Az alábbi naplófeljegyzések erre vonatkoznak. (1977. április 3.) Néhány apró, piszkos hófolt képében a kert még magán viseli a hirtelen jött márciusi tél nyomait, de - úgy tűnik - a növényzet kiheverte a kései vendég váratlan visszakacsintását. A vén diófa alóli szemlélődésemben nagyanyám ebédre hívó kiáltása zavar meg, és visszadöbbent azokra a gabonaillatú nyarakra, amikor - még kisiskolás koromban - a szünidő nagy részét ebben a má- tyusföldi faluban töltöttem. Pered. Ez jelentette számomra a valódi faluélményt, a parasztélettel való - ha nem is közvetlen - kapcsolatot; szemben szűkebb pátriám polgáriasultabb világával. Tétován ballagok előre - keresem az emlékeket. OKTÓBERI. SZENT TERÉZ ÜNNEPE A francia karmelita szerzetes nővér, a külföldi missziók 'gyik védôäzentje 1873-1897 között élt. Külön engedéllyel, 15 évesen lépett be a lisieux-i karmelita kolostorba, ahol gyenge egészségi állapota ellenére szigorú, önmegtartóztató életet élt. 1893-ban lett a novíciák mesternőjének helyettese, és ekkoriban kezdett verseket írni. 1896-ban fogalmazta meg híres mondását: „Az én hivatásom a szeretet.” 1925-ben avatták szentté. 1944 óta Franciaország második patrónájaként tisztelik. 1997 óta Avilai Szent Teréz és Siennai Szent Katalin társaságában 6 a harmadik női egyházdoktor. (1977. április 5.) A nyári konyha szűkre szabott méreteivel (épp hogy ki tudok egyenesedni) dacol a változó időkkel. Pedig hányszor kimondatott már rá a nyugdíjaztatás! Évek során a ház több helyisége átalakításra (kibővítésre, elosztásra) került a nyári konyha szerepét átveendő; a nagy körtefa árnyékában szerényen megbúvó mesebeli kis házikó ott a kút mellett mégis kedvesebbnek bizonyult. Maradt minden a régiben. Csak az oltalmat jelentő körtefa öregedett és dőlt ki azóta. Az „ösztövér kút- ágas” meg régebben. „Mindig csak ebbe’ a lukba’ leszünk?” - szokta mondogatni nagyanyám, amikor egyszerre többen összefutottunk - és bizony a nyári konyha már-már szűkesnek bizonyult -, de aztán, mivel „sok jó kis helyen is elféri’ (főleg, ha ott a meleg), rendületlenül szolgált továbbra is télen-nyá- ron. (1977. április 17.) Peredi emlékek után kutatok (emlékezetemben). Úgy tűnik, nincs semmi konkrét meghatározója a falu iránti vonzalmamnak. Falu? Hisz a legszűkebb rokonsági körön kívül szinte senkit nem ismerek! Ma. Gyermekkorom nyarai azonban sokkal nagyobb területet behálóztak. És a mesék! Nagyanyám meséi, amelyek, bizony, egyáltalán nem mesék, hanem nagyon is igaz történetek voltak. Nem is történetek: képek, rajzok a múltból, a faluról, az életről. Akkora megjelenítő erővel festette le leánykora falujának életét, hogy sokszor úgy érzem, magam is összekapaszkodva énekelek legénytársaimmal a falu holdvilágos utcáit járva, „mert akkor még nagyon szép holdvilágos éjszakák voltak”. Vagy aratás után duhaj táncot jártak a dudás nótájára, amit ugyan senki nem hall a távoli sarokból - mert mindenki a sajátját fújja -, de azért egy zenész mégis kell a hangulathoz. Aranyló gabonaszemekről peredi nyaralásaim jutnak az eszembe: hancúrozó gyermekhad (szilaj csikók) az égetően szúrós gabonarakásban a magtár előtt. (1977. május 21.) Csöndes elmélkedés, egy-két hangosan elengedett gondolat a nyári konyha hűvösében. A nyitott ajtón át vakítóan fehérük be a főépület meszelt fala. „Bizony..., megöregedtünk! Amúgy semmi hiba nem lenne; csak a lábak..., azok már valahogy nem akarnak úgy engedelmeskedni, mint rég” - nagyapám, mintha megbánta volna a sok üres szócséplést, térdére támaszkodva kitartóan nézni kezdi cipője orrát. „Úgy vagyunk, mint az emelős lovak” - kapcsolódik bele nagyanyám, és rögtön meg is magyarázza, mi az az emelős ló: „Az öreg lovak reggel nem bírtak maguktól fölállni. Úgy költött a férfiaknak rudakkal föltámogatni. Amikor fölállították, elhúzták azért a kocsit is. Szép lassan... Aztán eladták őket.” „Nem emelős ez a ló, nagyuram? Szokták kérdezni a cigányok a vásáron - kapcsolódik bele ismét nagyapám. - Sok legelőjük volt az oláhcigányoknak! Járták a világot - minden az övéké volt.” (1977. augusztus 14.) Pered. Vihar közeleg, behúzódunk a nyári konyhába. Kinn elsötétül a világ, szél tépi a háztetőn az antennát. Aktuális eseményekről, régebbi idők emlékezetes, nagy zivatarjairól folyik a szó. Nagyanyám érzékletesen festi le az ítéletidőt. „Hát, az ollan régen vót, hogy akkor még az ördög is kismalac vót” mondja, és az valóban nagyon régen lehetett. Nagyapám visszatért a kórházból. Nagy esemény volt az ottléte és a hazatérés, s most vígan ékelődnek az ottani fura dolgokról. Aztán nagy fejtörésbe kezdenek: mit is akart nekünk nagyanyám mindenáron az útra csomagolni. Gondolkodó csend. Fülledt a levegő, megállt minden légmozgás itt a helyiségben. Kinn tombol a vihar. Nagyapám szólal meg, hogy a gondolkodó, megfeneklett csöndet valamelyik irányba kibillentse: „Hát..., nem lekvárt akartál, öreganya?... Igaz, hogy lekvárunk..., az nincs...” Szavai óriási vigasságot keltenek, közben kiderül, hogy tulajdonképpen van is egy üveg almalekvár valahol, de az már tavaly is olyan penészes volt, hogy most már megnézni sem merik. „Az má ollan szőrös lehet, hogy meg kéne beretválni.” (1978. április 3.) A nyári konyha meleg illata, melyet még huszonöt kis- csibe kedves csipogása tetéz. Nagyanyámmal - rejtély, melyik útról kanyarodtunk ide - ismét a múltban kalandozunk (nagyapámnak bölcs hallgatagsága csak olykor-olykor engedélyez egy-két korrekciót, amit nagyanyám amúgy sem fogad el). A siskóról (kemencéről) van szó, amely a pitarból nyílik, és az első házban terpeszkedik. Azután meg is maradunk a hagyományos parasztháznál, és nagyanyám a szülőházát úja le: „Első ház-pitar-hátsó ház- aztán kamrák, istállók... esetleg.” A hátsó házban az ágyak alatt volt napközben a kolesz, egy apró, kerekeken guruló faláda, amelyben aludni lehetett. Éjjelre kihúzták, és abba is ágyaztak. Minden tavasszal kimeszelték a házat, a talajt homokkal felszórták („így, ha behordták is a sarat, nem tapadt a talajra, köny- nyű volt kisöpömi”). Nagyanyámat nagy mesélőkedvében találom, még ő biztat, hogy kérdezzek, mondjam, műről meséljen. így a morzsolószék láttán szóba kerül a kukoricamor- zsolás - innen csak egy ugrás kedvenc témája, a szövés-fonás. Volt mit csinálni télen is! (1979. október 31.) Szegény Vincze nagypapa temetése. Az ősz megemberelte magát, s az eddigi szomorú, sikamlós idő bágyadt verófénybe váltott át. Öregapa a ravatalon elnéző mosollyal a szája szegletében hallgatta a peredi férfikórus zsoltárait. Minden pillanatban azt vártam, hogy fölül, és zsörtölődve mondja: „Mi ez a nagy fölhajtás itt körülöttem?! Inkább azon törhetnétek a fejeteket, hogy mit akart anyátok csomagolni!” De nem ült föl, nem is mozdult, a mosolyt is nyilván az én képzeletem varázsolta az ajkára: a nehéz tölgyfa koporsó örökre elnyelte öregapát. Kint a pap hitéhez és szülőföldjéhez mindhalálig hű testvérként búcsúztatta. Utalt viszontagságos életére, arra, hogy nem adta az aláírását, amiért családjával Csehországba deportálták. De visszatért, mihelyt lehetett. S most itt van, Pereden. A frissen hantolt sírdombba szúrt fakereszten fekete gyászszalagot lenget az október végi szél. A fátyol alól előelőbukkan a fölirat: Vincze Alexander Žil 82 rokov OKTÓBER 4. SZENT FERENC ÜNNEPE 1226.10.3-án halt meg Assisi Szent Ferenc (1181-ben született) olasz katolikus rendalapító, költő. Apja dúsgazdag posztókereskedő volt, de Ferencet sem az üzleti élet, sem a tanulás nem érdekelte. Két kézzel szórta apja pénzét, mígnem egyszer megjelent előtte Jézus Krisztus, és felszólította, forduljon vissza. Ezután végleg felhagyott a léha élettel. Rendbe hozatta a Monte Su- binco-i bencés szerzetesek Assisi közelében levő templomát, és rendet alapított, mely a szegénység erényét hirdette. Magyarországon először a XIV. században íródott Jókai-kó- dexben jegyezték le tetteit: prédikált a madaraknak, megszelídítette a városban garázdálkodó gubbiói farkast, testén viselte Krisztus sebeit. 1228-ban avatták szentté, 1939-től Olaszország védő- szenije, 1980-tól pedig az ökológia hivatalos egyházi patró- nusa lett. Ő még a kereskedők, a szegények, a szociális munkások és a környezetvédők védelmezője is. A mai nagymamák aligha tudják elképzelni az egyre inkább elhatalmasodó munkahelyi hajszát, a munkahelyféltés miatti állandó feszültséget, a karrierépítés útvesztőit Mindenkinek békés, boldog, elégedett öregkort FIALA ILONA gyik fiatal munkatársam folyton azon morfondírozik, hogy milyen messze van még az az idő, amikor nyugdíjba vonulhat. Mindig mosolygok rajta, amikor erről beszél, s magamban elégedetten konstatálom, hogy bezzeg én kb. tizenöt évvel hamarabb leszek nyugdíjas, mint ő. S hogy ez mikor lesz? Az újságokat olvasva e pillanatban nehéz lenne eldönteni, hiszen a munka- és szociális ügyi minisztérium épp mostanában terjeszti a kormány elé a nyugdíjkorhatár növelésének tervezetét. A minisztérium már jó két éve beszél a szociális reformról, melynek egyik része a nyugdíjbiztosítás. Ez jó elgondolás: már előre riogatni az embereket, hadd készüljenek lassan lelkileg a rájuk váró sokkra. Mert sokk lesz a javából! A nők tervezett nyugdíjkorhatára a felnevelt gyermekek számától függetlenül 60 év lesz, a férfiaké pedig 63. Persze, ez nem radikális változást jelent, hanem 2003-tól kezdődően évenként néhány hónapot (erre több variáció létezik) számítanak majd hozzá az eddigi törvény szerint nyugdíjba meendők munkaidejéhez. Most nehéz lenne kiszámítani (épp az eltérő javaslatok sokasága miatt), melyik év lesz az a bizonyos határ, amelyiknek a folyamán már minden nő 60 évesen megy nyugdíjba, de talán úgy 2010 körül esedékes. Tehát áld 1950 után született, számíthat rá, hogy már nem esik az átmeneti időszakba, 60 éves koráig taposhat tovább. Erre a nők többsége úgy reagál, hogy kijelenti: nem fogja megérni a nyugdíjat! Magvasi miniszter szakemberei azzal érvelnek, hogy a szociális reform a nyugati mintákat vette figyelembe. Ezen a mifelénk élő és dolgozó nők - ha már sírni nem akarnak - csak mosolyoghatnak. Hát hogy hasonlíthatják a mi munkánkat bármelyik fejlett ország munkafeltételeihez? S a dolgozó nő rendelkezésére álló szolgáltatásokat is figyelembe kell venni, amelyek a háztartási feladatok teljesítését könnyítenék a munkahelyről való hazatérés után. Ezek nálunk olyan szinten vannak, hogy az átlagember számára egyrészt megfizethetetlenek, másrészt meg nagyon hiányosak. További komoly érv a minisztérium részéről, hogy a nőknek megvan az esélyük, akár 90 éves korukig is élhetnek (persze, ez nem az ádagos életkor, nanem a legmagasabb átlag), s ez a tény a nyugdíjbiztosítást nagyon megterheli. Ezen elgondolkozva eszembe jutott, hogy nagyanyáink és anyáink, vagyis a mai idősebb generáció nem élt olyan stresszben, mint a mai középkorúak, akiket a nyugdíjkorhatár emelése elsőkként fog érinteni. Akárhogy vesszük is, a mai nagymamák aligha tudják elképzelni a bölcsőde okozta stresszt, az egyre inkább elhatalmasodó munkahelyi hajszát, a munkahely elvesztése miatti állandó feszültséget, a karrierépítés útvesztőit, s a munkahelyen és a családban való kötelező helytállást. Ha csak azt veszem alapul, hogy 20 évvel ezelőtt a nőgyógyászati műtéteken átesett nők átlag életkora 50 év fölött volt, s mára 40 alá süllyedt - már ebből az adatból is következtethetünk az egészségi állapot romlására, ületve a civilizációs betegségek hatásaira a feltételezhető későbbi ádagos életkorra. Ha tehát mostanában 90 éves kort is elérnek a nők, ez a helyzet bizonyára nem lesz tartós. Az új rendelet ellenzői elsősorban a munkahelyek hiányát hozzák fel ellenérvként. A mai több mint 20 százalékos munkanélküliségi arány rohamosan növekszik majd.Ffi az idősebb generáció foglalja a münka- helyeket, a fiatalok nem jutnak munkához. S nemcsak a munkahelyek lesznek foglaltak, hanem az orvosi rendelők is. Mert az egészségügyi statisztikák riasztóan hanyadó állapotokról adnak számot. Ha pedig egy 55 év körüli, gyakran betegeskedő dolgozó nőt elbocsátanak, hol kap még munkát? Szinte biztos, hogy nyugdíjas koráig munkanélküü lesz. S miből fog élni? Segélyből, mely az államkasszát terheli. Majd 60 éves korára szépen lecsökken az ádagkere- sete - éppen a számba vehető betegeskedés, illetve a munkanélküliség miatt. S most képzeljük el azokat az autóbuszokat, amelyekkel a vidékiek utaznak naponta a városokba. Most is zsúfoltak, mi lesz, ha mondjuk 2003-tól azok is az utasok közt maradnak, akik egyébként már nyugdíjba mentek volna? Legyen ez csak 1-2 ember buszonként. De három hónaponként 1-2 ember idővel sokat jelent. Igaz, több lesz a buszsofőr, hisz nekik is emelkedik a nyugdíjkorhatáruk. De lesz-e elég autóbusz? Vagy tán varázsszóra megújul a buszvállalatok silány állapotban levő gépparkja? A fejlett európai országokban 65 éves korukig dolgoznak a nők és a férfiak egyaránt. Ez az Európai Unió foglalkoztatási szabálya. Ha tehát Európához szándékozunk csadakozni, követnünk kell ezt a normát. Ehhez viszont már rég éreznünk kellene bizonyos pozitív változásokat a foglalkoztatásban. Egyelőre azonban az ellenkezője érvényes. De azért van valami esélyünk rá, hogy az EU-szabályok megváltozzanak. Ha ugyanis a most készülő nyugdíjreform valóban kifacsarja a szegény posztszocialista országok dolgozóit, az meg fog mutatkozni az egészségügyi jelentésekben és az elhalálozásban is. Akkor pedig úgy lerontjuk az európai statisztikákat, hogy nyugatra tőlünk kénytelenek lesznek más irányú nyugdíjreformot indítványozni.
