Új Szó, 2001. szeptember (54. évfolyam, 202-224. szám)
2001-09-22 / 218. szám, szombat
„Nyitva áll as ajtó; a tüseló fénye Oly hivogatólag síit ki a sövényre. Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya, Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja. Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kisfiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa. ” (Arany János) „A gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörli porlepett ingével: Mélyre van az szántva az életekével De amint körülnéz a víg csemetéken, Sötét arcredői elsimulnak szépen; Gondozó pipáját a tűzbe meríti; Nyájas szavú nője mosolyra deríti. ” (Arany János) 2001. szeptember 22., szombat 5. évfolyam, 36. szám Mivel Istennek nincsenek unokái, csak gyermekei, a szüléink is a gyermekei, így nekünk magunknak kell lennünk Isten gyermekeivé, senki nem születik bele a mennyországba Megtérés, amikor a feketéből fehér lesz „Azt gondoltam, döntsön Isten" (Somogyi Tibor felvételei) CS. LISZKA GYÖRGYI A Somoijai Református 1 Gyülekezet lelkipásztora 1996 decemberétől, stílusosan mond- mmmmm hatni, a gyönyörű Árpád-kori templom gazdája Édes Árpád. Vidám, nyitott, haladó szellemű fiatalember, érkezésünkkor a parókia példásan gondozott kertjéből frissen szedett gyümölccsel fogad, s szabadkozik, hogy egyedül van. Felesége, Enikő vizsgákra tanul, a nyitrai Konstantin Egyetem végzős magyar-történelem szakos hallgatója. Kisfiúkra, a hároméves Botondra, miután együtt volt a papával egy vallási táborban, most az anyai nagyszülők vigyáznak. Marcelházán születtem, ott vannak a gyökereim, apai, anyai ágon is oda kötődöm. Parasztcsaládból származom, a nagyszüleim nagygazdák voltak. Édesapám tanítóképzőbe kezdett járni, édesanyám polgári iskolába, aztán jött a háború. Utána már édesapám kántortanító nem lehetett, de választhatott: vagy kántor, vagy tanító. Ő maradt a kántor- ság mellett. Aztán végül mégis mint valamelyest iskolázott ember - mivel mind a két oldalról földjeink voltak - bekényszerült a szövetkezetbe, nyugdíjaztatásáig ott volt irodista. Édesanyám a háztartást vezette. Kislány korától súlyos szívbeteg volt, annyira, hogy az orvosok azt tanácsolták neki, ne is menjen férjhez, ne vállaljon gyermekeket, ahhoz képest én vagyok a negyedik, öten vagyunk testvérek. Abban az időben, amikor nem igazán volt divat a nagy család, sőt voltak települések azon a vidéken, amelyek tönkre is mentek az egykézés miatt. Meg is vádolták, hogy azért szült ennyi gyereket, mert nem akar dolgozni. Hát, ajánlanám én azoknak, akik ilyen véleményen vannak, hogy próbálják ki, neveljenek fel öt gyermeket, hadd tudják meg, mennyit kell dolgoznia egy főállású anyának. Énszerintem is többet dolgozott ő, mint aki kényelmesen munkába járt. Három idősebb testvérem van, két nővérem meg egy bátyám, ők egymás után jöttek, aztán hatéves szünet után születtem én, és van még egy három évvel fiatalabb húgom. Szüleim élete eleve kalandba illő. Már jegyesek voltak, mikor jött a kitelepítés. Édesapámékat Csehországba, édesanyámékat Magyar- országra vitték. Továbbra is tartották a kapcsolatot, aztán 1950-ben találkoztak Dél-Komáromban, ott összeházasodtak, de éppen akkor újra változtak a törvények, mert addig úgy volt, hogy a feleség azonnal követheti a rétjét, így meg két év huzavona kellett ahhoz, hogy édesanyám hazatelepülhessen. Aztán a család többi tagja is követte őt. Tehát mi ebben nőttünk föl, a földhöz, a helyhez ragaszkodásban. Például én hét évig voltam Kassa mellett, Nagyidán szolgáltam, nagyon kellemes környezetben, kedves emberek közt, de az autóm rendszáma mindvégig KN-es maradt, kellett, hogy valami kössön az otthonhoz. Ez nem valamiféle görcsös ragaszkodás, hiszen gyakorlatilag egyetemista koromtól nem ott lakom, de mindig oda megyek haza. Iskolába is Marcelházán járt. Igen, és nagyon jó pedagógusaim voltak ott is. Fanatizálni tudtak egy- egy dologban, mondjuk, engem akkor a matematika-fizika érdekelt, Zámboky Edit tanított, ő nagyon tudott inspirálni e tekintetben. Még versenyeket is nyertem matematikából. Akkor kezdtem zenére is járni, hetente háromszor Komáromba. Gordonkázni tanultam, előtte azt sem tudtam, mi az. Édesapámnak egy ismerőse tanított ott, és növendékeket keresett erre a szakra. Aztán eszükbe jutott, hogy a század elején valamikor a gyülekezetnek volt egy vonós zenekara, annak volt valamilyen gordonkája, és a padláson meg is találták darabjaiban. Összeragasztgatták, és én azon játszottam hét évig. Műiden zenei alapom onnan származik. Most már inkább csak gitározom, és főleg énekelek. Életem meghatározó eleme az ének, hiszen énekléssel az ember mindent ki tud fejezni. Kicsi koromban kezdtem, még selypítettem. Aztán a zeneiskolában is tanultam két évig, de jött a kamaszkor, vele a mutatás, és a klasszikus énektanulást abbahagytam. Lelkészi hivatása hol kezdődik? Nyilván vallásos nevelést kapott. Járt hittanra? Egyáltalán lehetett akkor? Furcsa kor volt az. Az idősebb testvéreim az ötvenes években rendesen, az iskolában jártak hittanra. Én is ott kezdtem, aztán a hetvenes évek elején, nyolcadikos koromban, a konfirmáció után - ez a hitbéli megerősödést és megerősítést jelenti nálunk - azt mondták, hogy nem kell már az iskolában a hittan, elég a templomba járni, és mi ezt tudomásul vettük. Az lett belőle, hogy érvként használtak, velem példálóztak, hogy hát az Édes Árpi sem jár, akkor miért kell a többieknek a hittanjelentkezést erőltetni. Erre édesapám bevitte az iskolába a húgom jelentkezési papúját, s ebből igen kellemetlen súrlódások lettek. Azt hiszem, voltak akkor valamiféle retorziók az iskolákkal szemben, aszerint, hogy mennyi hittanra járót mutattak ki. De hát én jártam az iskolában is, azon kívül is, klasszikus református nevelést kaptam. Már akkor lelkésznek készült? Nem, dehogy. Komáromba jártam gimnáziumba, mely közismerten erős reál beállítottságú iskola, ott is kitűnő tanáraim voltak, s végig a matematika, a kémia és a fizika érdekelt. A humán tantárgyak nem vonzottak különösképpen, viszont mindig jó szavaló voltam, jártam is versenyekre. Inkább prózát mondtam, mert Kaszás Attilával voltunk egy korcsoportban, s ót nem tudtam volna felülmúlni sose. De a teológiára nem is gondoltam. Viszont mindig is nagyon szigorúan vallásos voltam, úgy fogalmaznám meg inkább, hogy mélyen hívő család a miénk. A szüléink puritán kegyességben neveltek minket. De mivel Istennek nincsenek unokái, csak gyermekei, a szüléink is a gyermekei, így nekünk magunknak kell lennünk Isten gyermekeivé, senki nem születik bele a mennyországba. Az én életemben ez a fordulat sok lépcső után jött, de a meghatározó élmény harmadikos gimnazista koromban ért. Amit úgy szoktak mondani keresztyén szakkifejezéssel, mert talán nincs rá jobb szó, hogy megtérés. Talán történt akkor valami? Ez úgy van, mint a rossz dolgokkal is, hogy az utolsó csepptól betelik a pohár. A jó is valahogy így alakul, dózisokban kapja az ember. Gyerekkoromban sokat jártam református egyházzenei táborokba Magyarországra. Nagyon vidám, felszabadult társaság volt, sokat énekeltünk, játszottunk, tehát nem amolyan szemforgató ájtatoskodást kell elképzelni. Mindig nagyon jól éreztem ott magam, mikor véget ért, felsóhajtottam, hogy még háromszázhatvanötöt kell aludnom ahhoz, hogy újra itt lehessek. És aztán harmadikos gimnazista korában csöppent az az utolsó csöpp... No, azt azért így nem mondanám, hiszen mi, keresztyén szülők gyermekei megrágva kapjuk a hitbéli igazságokat is, úgyhogy nincs vele igazán sok minden tennivalónk, úgy megesszük. Konfirmálunk, aztán minden oké. De az élet kérdéseivel való foglalkozás és az önismeret elengedhetetlen, a megváltás szükségének fölismerését nem kerülheti el senki, aki igazán hitben akar élni. S ez nálam is így végigment, kezdve attól, hogy az élet-halál kérdése nagyon sokat foglalkoztatott. Egy közeli barátnőm, életvidám kislány, konzervatorista tragikus autóbalesetben meghalt, s ezt nem tudtam megemészteni. Az evolúciós életelméletbe a halál nem fért bele. Mert hogy az élőből élő lesz, addig rendben, de hogy mi történik az élettel a halál pillanatában, arra nem tud legalábbis megnyugtató választ adni. Mert az életet könnyű elképzelni az egysejtűtől egészen a majmon át az emberig, ha egy életen ezt sulykolják valakibe, de hogy mi lesz akkor, amikor az élőből halott lesz... És ez nem halálfélelemből adódó kérdés volt, hanem kíváncsiság, mi az anyag változása, mivé lett az a kislány? Mert egyébként a testben, abban az anyagban minden atomra ül, nem változik semmi, csak eddig élt, és most meg már nem él. No, és ezekkel a gondolatokkal párhuzamosan jött az élet értelmének keresése, az ember helyének keresése a világban, s ez a szó kozmikus értelmében. Tehát nem úgy, hogy a lehető legkényelmesebben berendezkedni ebben a mai létben, hanem keresni a választ, hogy mi a küldetésem a világban. A megtéréshez pedig az kell, hogy az ember meglássa, ebben a múlandóságban nem tud egyedül megfelelni. Tehát akármit csinál is, valahol mindig elesik, valahol mindig leveri a lécet. És ez a valahol az emberben a rosszra való hajlam. Lehet, hogy akaija a jót, lehet, hogy sikerül is egyszer-egyszer elérnie. De aztán azt nagyon kimutatja, és száztíz rosszat próbál leplezni vele. És amikor kezd ránehezedni az emberre, hogy van benned jó, persze, no de mi az emehhez képest, és mindig levered a lécet, a magad állítottát is, az Istenéről meg ne is beszéljünk... És akkor jött a segítség, a felismerés, hogy Krisztus a megváltás, tehát az, hogy Jézus Krisztus a Golgotán meghalt, az helyettem is áldozat. Sokszor a szememre vetették, már teológus koromban, hogy individualista vagyok, de a megtérés nem kollektív esemény. Visszatérve a kérdésére, akkor, harmadikos koromban vívtam meg a bűnharcot, ami nem azt jelenti, hogy én lettem tökéletes, mert a megtérés nem az, hogy a rossz emberből jó ember lesz, hanem a feketéből fehér lesz. A bibliai kép azt mondja, hogy kapsz egy fehér ruhát. Te vagy, aki vagy, de kapsz egy fehér ruhát. És ez a megváltás. Fölszabadító, mikor lehull a teher, az a nyögve nyelés, hogy mindig akar, és mindig. Amikor a szolgából újra fiú lesz a bibliai példa szerint. Szóval a megtéréssel együtt jött az elhatározás a papi pálya mellett? Áh, dehogy. Ezek csak a cseppek, a kis adagok, emellett még ott volt nekem a bátyám, akire úgy tekintek, mint lelki atyámra. Mindig mindenről elmondta, ő hogyan élte meg. A megrágott hit, amit neki kellett feldolgoznia, csontra harapni, olyan dolgok, melyeket nem lehet hittanon tanulni. A hittanon meg lehet tanulni a katekizmust meg a tíz- parancsolatot, imádságokat, énekeket, ami nagyon helyes. De olyan lelki atya, mint nekem a bátyám, az már külön kegyelem. És ez a sok minden, amiről eddig beszéltem, akkorra jött össze. S mikor a gimnáziumban kérdezték, hogy hova tovább, akkor mindig csak annyit mondtam, hogy műszaki pálya. Nem volt határozott elképzelésem arról, hogy mi leszek, ha nagy leszek, a tűzoltóból meg a kamionsofőrből akkorra kinőttem már. Akkoriban, mondanom sem kell, nem propagálták az üyesmit, az iskolákba el sem küldték, hogy lehet jelentkezni teológiára is, vagy ha elküldték, hát nem hirdették. Á gyülekezetekbe viszont lejött, és édesapám kántor lévén egyszer megemlítette, hogy van üyen lehetőség. De nem mondta, hogy próbáljam meg, csak egyszerűen közölte mint tényt. S mivel amúgy sem tudtam, mi akarok lenni, csak annyit, hogy Isten nélkül én már nem akarok semmit sem csinálni, bármi leszek, ha útkaparó, az is csak mint hívó ember. Azt gondoltam, döntsön Isten, beadtam orvosira is a jelentkezésemet, ha nem akaija, hogy teológus legyek, oda vesznek fel. Nem vettek. S meg kell mondanom, mindaddig nem volt világos számomra sem, hogyan tovább, míg meg nem kaptam a teológiáról, Prágából a pozitív választ, s azon a napon a napi ige Pál Timó- theushoz írt II. levelének első része volt: „Ne szégyellő hát a mi Urunk bizonyságtételét, se engem, az ő foglyát; hanem együtt szenvedj az evangéliumért Istennek hatalma szerint, aki megtartott minket és hívott szent hívással, nem a mi cselekedeteink szerint, hanem az ő saját végzése és kegyelme szerint, mely adatott nékünk Krisztus Jézusban örök időknek előtte” (1, 8-9.). Azóta is, azokban a pillanatokban, mikor nehéz a teher, azokon a napokon, mikor nehéz a szolgálat, ez az, ami mindig átsegít. Amikor végzett, került Nagyidéra? Még előtte Csilizradványra, negyedéves koromban rábeszéltek, hogy menjek szolgálatra, mert nagy szükség van papra. így kerültem oda két évre, közben jártam vizsgázni Prágába. S mikor elvégeztem a teológiát, akkor még behívtak két évre katonának. Közkatonaként is szereltem le, vojín Édes dosloužen, utolsó, aki még 24 hónapot szolgált. Két év alatt semmilyen fegyvert nem láttam, még bajonettet sem, munkás században voltam, a temelíni atomerőművet építettük, dicső múlt... Gratulálok. Milyen szenzációs szalagcím lenne a lapban: Édes Árpád somorjai református lelkész építette a temelíni atomerőművet! Valóban, de én csak mint mentős voltam ott, ha valamilyen sebesülés történt. Komolyra fordítva: mikor leszerelt, visszament Csilizradványra? Nem, az akkori püspök úr azonnal elküldött Nagyidára, mert ott volt égető szükség papra. Mondta, nincs más választás, karácsonyra ott kell lenned, fogd a Bibliád és a fogkeféd, menj. Nem örültem neki, de valahogy a jó Isten nagyon jót hozott ki belőle. Az a hét év, amit én Nagyidán eltöltöttem nagyon sokat adott nekem. Rendkívül jó emberek élnek ott, keleten. Mások, mint az itteniek. Béketűrőbbek, jobban ragaszkodnak az egyházukhoz, tartják a vasárnapot. Úgy is mondhatnám, hogy a vüág rosszából kevesebb fertőzte meg őket. Kezdetben két gyülekezetben szolgáltam, Saca tartozott hozzám - leányegyháza Nagyidénak aztán öt, hozzájött még Abaújszina, Migléc és Berény. Mozgalmas időszak volt. Belecsöppentem egy nagyon jó ifjúsági mozgalomba, alapító tagja lettem. A Fiatal Reformátusok Szövetsége (FIRESZ) volt ez, mely azóta már tízéves. Az az énekes, zenés áhítat bibliai idézetekkel, melyet most CD-n kiadtunk, nagyrészt azoknak az ifiknek a nyomain nőtt. Szóval igen termékeny volt az a hét év. Ott csináltam meg az első lelkészképesítő vizsgát, a másodikat, s közben csináltuk a FI- RESZ-táborokat. Volt olyan, példáid Jabloncán a vadászházban, ahol kétszázan voltak. Hol ismerkedett meg a feleségével? Az is egy táborban történt, Csicsón. Mi, keletiek hoztuk a témát. Érdekes, Isten útjai mennyire kifürkész- hetetlenek. Mindig egy énekes, jó hangú, barna, zongorista lányt képzeltem el majdani páromul... És olyan? Nem, egyáltalán nem. Szőke, nem énekel és nem zongorista. De ez hozzátartozik. Isten humorérzéke - így mondanám. SZEPTEMBER 21. SZENT MÁTÉ ÜNNEPE Az I. században élt apostol, evangélista, Jézus 12 tanítványának egyike. A könyvelők, az adószedők, a bankárok, a pénzügyőrök és a biztonsági emberek védőszentje. Máté evangéliuma szerint eredeti neve Lévi volt. Valószínűleg Galileában született, a rómaiak adószedője volt. Jézushoz igehirdetésének második évében csatlakozott, a hagyomány szerint Krisztus halála után ő jegyezte le először közvetlen tapasztalat alapján a Megváltó szavait és cselekedeteit, így az evangélisták művei sorában az ő írása áll időrendben az első helyen. Az apostolok szétszéledése után Etiópiában teijesztette az evangéliumot, és vértanúhalált halt. A néphit szerint Máté napján kezdődnek az őszi viharok és a tél. Jelentős időjárási fordulónap, az őszi búzavetés kezdete.
