Új Szó, 2001. szeptember (54. évfolyam, 202-224. szám)
2001-09-20 / 216. szám, csütörtök
Kitekintő HIRDETÉS ÚJ SZÓ 2001. SZEPTEMBER 20. Korábban az utast szerettei szinte a gép ajtajáig kísérhették, korábban a csomagokat sok amerikai repülőtéren a hordárok kezelték. Ennek is vége Amerikába jöttem Amerika már Frankfurtban elkezdődött. Az Egyesült Államokba tartó utasokat a hatalmas német repülőtéren külön sorokba állították. A tömeg végeláthatatlannak tűnt. Több gép is indult egyszerre. Időnként néhány csoportot kiemeltek és előre vittek, aztán megint megragadt a sor. MIKLÓS GÁBOR A többség Európában rekedt amerikai volt: turisták, katonacsaládok, szabadságra utazó, rövidre nyírt hajú fiúk. A lassan csoszogó sor mellett időnként megjelentek a repülőtér alkalmazottai: szendvicset, üdítőt, almát osztottak a várakozóknak. A légitársaság, a civil biztonságiak és a szövetségi határőrök kordonján kellett átjutni a beszálláshoz, illetve a feliratkozáshoz is. A csomagomat kétszer vüágították át, engem ugyanannyiszor megmotoztak. Mint mindenkit. Barátságosan. A frankfurti repülőtéren még háromszor vizsgáltak meg. Kiderült, nem férek fel a Lufthansa gépére. Az amerikai United légitársaság Sem szigorúan öltözött nők, sem humuszos férfiak nem voltak láthatók. gépe viszont - biztonsági okok miatt! - nem érkezett át Európába. Választhattam: vagy egy frankfurti szállodában várakozom, vagy átrepülök egy másik amerikai repülőtérre. Az utóbbi mellett döntöttem: Denverbe vittek. Az, hogy az utas személyazonosságát ellenőrzik, megszokott. Az is, hogy kérdéseket tesznek fel arról, ki csomagolta be a holmiját, visz-e magával mástól származó dolgokat, mindig őrizte-e a csomagját? Ugyanennek a kérdőívnek most még aprólékosabb változatát próbálták ki rajtam is. A coloradói Denver gyönyörű, modern repülőtere este néptelen volt. Másnap reggel, viszont zsúfolt: hosszú sorok kanyarogtak körbe- körbe. Most már belföldi utas lettem. Az ellenőrzés szigora semmivel nem volt kisebb, mint a nemzetközi légikikötőben. Sőt! A repülőtérre itt is csak jeggyel lehetett belépni. Korábban az utast szerettei szinte a gép ajtajáig kísérhették. Korábban a csomagokat sok amerikai repülőtéren a hordárok kezelték. Ennek is vége. Miután a csomaggal végigálltam egy tengerikígyó hosszúságú sort, megkaptam a beszállókártyát. Ezzel azonban nem jutottam messzire: bekerültem a másodlagos ellenőrzésre kiválasztottak népes csoportjába. A kérdőívet másodszor mondatták végig velem, s közben a bőröndömet valahol átvilágították. Ezek után már csak egy sort kellett végigállni, ahol - újabb kérdések után - a kézipogygyászt ellenőrizték. A korábbi fémkereső kapun való áthaladás helyett, kézi ellenőrzésnek vetettek alá. Barátságosan, sőt kedvesen. Az ügymenetet egy rendőrség feliratú zekét viselő férfi felügyelte. A legrégebbi szövetségi rendőrség, az US Marshall szolgálat tagja volt. Külföldit nem emeltek ki a sorból. Hogy volt-e megkülönböztetés a muzulmánokkal, keletiekkel szemben? Nem tudom. Egy fiatal, amerikai módra öltözött arab család utazott velem. Az volt az érzésem, hogy a nyilvánosság számára angolul beszélnek egymással. Egyébként is, most nem tűntek fel a szokásos családok, szigorúan öltözött nők, lányok, sem humuszos férfiak nem voltak láthatók. A gépre való feljutáshoz valóban legalább három óra kellett. A légi- társaságok teljes gőzzel dolgoztak: valószínűleg a vezetőket is bevetették a jegykezelésbe. Ezzel együtt képtelenség volt gyorsítani az eljárást. Mindezek ellenére a repülőtéren nyugalom uralkodott. Az utasok, akik között korábban már járvány- szerűen terjedt a reptéri, vagy a légi düh betegsége, nos ezek az amerikaiak és külföldiek most türelmesek, szinte nyájasok voltak. A rettenet napja után egy héttel már Soha ennyi szalag, felirat nem ünnepelte Amerikát. Komolyan gondolják. viszonylag simán ment minden. Vajon marad-e a szigorú rend? És képesek-e a légitársaságok a követelmények betartására? Most külön segítséget kérnek az államtól, s szó van arról is, hogy a repülőtéri biztonság garantálása szövetségi ügy lesz. A múlt keddi eseményekről szinte senki nem beszélgetett, de a szokásosnál is többen nézték a hírtelevíziók műsorát. A reptéri alkalmazottak közül sokan viseltek pi- ros-fehér-kék kokárdákat, kitűzőket. Sokan sárga szalagot is hordtak: ez az eltűntekkel való szolidaritásjele. A kokárdadivat jelezte az országot elöntő hazafias lelkesedést: soha ennyi amerikai zászlót nem láttam kitűzve, soha ennyi szalag, felirat nem ünnepelte Amerikát. Komolyan gondolják. Washington, 2001. szeptember 18. Beszállás előtt a bostoni repülőtéren (Reuters) Az Opora nonprofit társaság meghívja a II. Gyermekbalesetek megelőzésének nemzeti napjára A gyermekek biztonsága a közlekedésben Pozsony, 2001. IX. 19-20. Az Európabizottság küldöttsége Pozsonyban Szlovákia Munka-, Szociális és Családügyi Minisztériuma Szlovákia Iskolaügyi Minisztériuma Szlovákia Külügyminisztériuma Szlovákia Közlekedési, Postaügyi és Távközlési Minisztériuma védnöksége alatt A tervezet fő partnere: UNIQA SLOVENSKÁ TELEVÍZIA /Em ___SLOVENSKÝ ^ Rozhlas DenwMulMWftAM spol. V«l »rHIhBV H 0* A DENNÍK TESCO Ul szo SME PESTRÉ STRÁNKY ŽIVOTA VX-742
