Új Szó, 2001. szeptember (54. évfolyam, 202-224. szám)

2001-09-08 / 207. szám, szombat

„Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre. Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya, Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja. Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kisfiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa.” (Arany János)

CSA'

LÄ.

D

I;

KÜR

HÉTVÉGI MAGAZIN

„A gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörli porlepett ingével: Mélyre van az szántva az életekével De amint körülnéz a víg csemetéken, Sötét arcredői elsimulnak szépen; Gondüzó pipáját a tűzbe meríti; Nyájas szavú nője mosolyra deríti. ” (Arany János)

2001. szeptember 8., szombat

5. évfolyam, 35. szám

A mai kultúra szelleme a közömbösség, olyan igen is meg nem is, amiről a Biblia azt mondja nagyon keményen, hogy nem vagy se forró, se hideg, langyos vagy, kiköplek

Az őszinte keresés feltételezi az erőfeszítést

„Színész akartam lenni..."

CS. LISZKA GYÖRGYI

erencsés helyzetben vannak a pozsonyi magyar katolikus hívek, hogy Mária Terézia annak idején elrendelte, a Fersnc-rendi templomban mindenkor kötelező magyar misét tartani. Talán ennek a hagyománynak is köszönhető, hogy dr. Hal’ko József pozsony— nagyszombati egyházmegyei katolikus pap személyében igazi lelki atyára találtak. József atya - ahogyan hívei ismerik és emlegetik - elhivatott szolgája Istennek, egyformán rajonganak érte kis gyermekek, nagy kamaszok, középkorúak és nyugdíjasok. Haladó szellemű, vígkedélyű, türelmesen megértő és fáradhatatlan. Amellett, hogy teljes emberként figyel híveire, kispapokat oktat a szemináriumban egyháztörténelemre. Tipikus pozsonyi családban született, meséli, ahol mind a három nyelvet beszélte mindenki. Négy nemzet vére keveredik benne: a nagypapa ruszin, a nagymama magyar, a másik nagymama szlovák, a

József atya családi körben

SZEPTEMBER 11.

TERMÉSZETVÉDELMI

VILÁGALAP

A svájci Morges-ban 1961. szeptember 11-én megalakult a Természetvédelmi Világalap (World Wide Fund for Nature - WWF), a világ legnagyobb magán környezetvédelmi alapja. Negyven év alatt több természetvédelmi programot indított, Magyarországon 1986-ban kezdődött az első a ragadozó madarak, 1989-ben pedig az ártéri erdők és a füves puszták védelmére. A WWF 2000. évi jelentése szerint az emberiség jelenleg már a Föld természeti kincsének, élővüágának tartalékát fogyasztja, ami nem folytatódhat sokáig, mert egyszer csak kifogy. A természettel is úgy kell gazdálkodni, hogy a világ kamatokból, a természetes növekményből éljen. Hosszú távra kell gondolkozni, mert a Földet csak kölcsönkaptuk t fiainktól és unokáinktól. A * Föld erdőinek tömege 30 év alatt 10 százalékkal csökkent, az ehető halfajták 60 százalékát a halászat az édesvizekben és a tengerekben is nagyobb mértékben fogyasztja, mint az szaporodni képes. Az erdőkben, az édesvizekben, a vüágtengerekben honos fajok száma 20-50 százalékkal csökkent.

nagypapa német. Vallási téren is az ökumené jegyében nevelkedett, hiszen az egyik nagyapa görög katolikus pap volt, a másik pedig a német evangélikus egyház presbiteri tanácsának tagja. Náluk emiatt soha nem volt viszály. Ő maga római katolikus közösségben nevelkedett, mégpedig elég nehéz korszakban. Tizennyolc éves volt, amikor az első szentáldozáshoz járult, mégpedig saját szabad döntése alapján.- Gondoltam, tizennyolc éves lettem, most már magam dönthetek, s egy barátom javaslata, jobban mondva, kritikája alapján döntöttem is. Mert rendezni kell a dolgokat, hát rendeztem. Rendkívüli élmény volt, igazi találkozás Istennel, Jézussal, a tisztaság, az igazi termékeny bűnbánat megtapasztalása, új kezdet. Persze, akkor még nem gondoltam arra, hogy pap legyek, én színész akartam lenni. Közgazdasági főiskolás koromban alapítottam is egy színházat, a rendezésemben előadtunk két darabot, melynek a forgatókönyvét is én írtam. Arra törekedtünk, hogy legyen jó humora, ugyanakkor tiszta legyen, tehát tudatosan elkerültük a kétértelmű vicceket. És sikere volt mindkettőnek.

Közben már ministráltam, megismertem néhány jó papot, tagja lettem egy imacsoportnak. Minden héten találkoztunk, mindig más lakásra mentünk, mert akkor, ugye, csak titokban lehetett csoportosulni. Megismertem mélyen hívő embereket, akik gyakoroíták is a hitüket, amellett normálisak voltak, kiegyensúlyozott, modern emberek. Olyan papokkal találkoztam, akik miatt gondolkodni kezdtem, hogy ez a hivatás talán nekem is megfelelne. Gondolkodni kezdtem a dolgon, s persze, aztán a szándék is fejlődik, s oda fejlődött, hogy döntöttem. Pontosan emlékszem, hogy a főiskolán milyen előadáson, melyik padban ültem, mikor megérett bennem az elhatározás. Először titokban kezdtem tanulni, mert ez a lehetőség is megadatott, de hamar rájöttem, hogy így képtelen leszek befejezni. Leheteden egyszerre két ennyire különböző főiskolán tanulni. Sok, nagyon sok. Ezért 1987 tavaszán beadtam a kérvényemet a szemináriumba. De négy év után léptem csak be. Ez is a rendszer, a kommunista nyomás miatt történt. Minden eszközzel akadályoztak szándékomban. Utolsó próbálkozásuk, hogy megingassanak, az volt, hogy behívtak katonának, rendkívüli terminusban két évre. Talán gondolták, ott majd sikerül átnevelniük. Két évet le is szolgáltam még azon kívül, hogy elvégeztem már a közgazdaságin azt a bizonyos előírt kötelező részt, de mivel nem fejeztem be a főiskolát, így azt semmisnek tekintették. De előtte dolgoztam még fogyatékos gyerekekkel egy szociális intézetben, ezenkívül voltam vízóra-leolvasó

is. Az nagyon izgalmas volt, naponta negyven lakásba bemenni, és negyven vízórához hozzájutni valahogy. No, de mikor leszereltem a katonaságtól, már csak egy rövid ideig dolgoztam, mert aztán jött a rendszerváltás, és én végre beiratkozhattam a szemináriumba. Két évig voltam ott, amikor kiküldtek Rómába öt évre.

Szemmel láthatóan nagyon jól érzi magát a bőrében.

Igen, ez így van. Nagyon jól érzem magam. Úgy érzem, az az alapvető feladatom, hogy közelítsem az emberekhez Istent és Jézust. És ezért mindent meg kell tennem. Minden kapcsolatot, lehetőséget ennek kell alárendelni. Főképp abban az értelemben, hogy Isten és a mindennapi élet nem két dolog, mert az ember munkájának, a professzionális hozzáállásának, a politikai, a kulturális magatartásának - mindennek a forrása az élő Istennel való kapcsolat kell, hogy legyen. Hogy az ige gyakorlattá is váljék a mi mindennapi életünkben. De ehhez, persze, kell, hogy legyen az a kis szoba, melyrőí a Biblia beszél, ahová az ember rendszeresen visszahúzódik, és ott csak az Istennel találkozik. Imádkozni, igaz, munkával is lehet, de hogy az ember jól tudjon imádkozni munkával, kell, hogy jól tudjon imádkozni azzal, hogy összeteszi a kezét, ami szimbólum is: most nem csinálok semmi mást, nem dolgozom, összeteszem a kezem, azt is az Istenhez irányítom. A zsoltárban is benne van, neked éneklek és hozzád emelem kezeim.

Ön tehát nagyon jól látja: ebben a munkában rendkívül jól érzem magam, tudva persze, hogy mennyire gyarlók és gyengék vagyunk, és a hívek is tapasztalhatják, hogy nem egészen úgy viselkedik az ember, ahogy az evangélium szerint kellene. És ez a nagy felelősség.

Egy katolikus lelkész minden családi köteléktől megvonja magát.

Bár a jó pap azzal érvel, hogy neki sokkal nagyobb családja van, mint bárkinek, hogy annyi sok gyermeke, amennyi egy világi apának sosem lehet, mind azok, akiket hittanra tanít, s ez csodálatos érzés lehet valóban, de mégis..., azok a gyerekek hazamennek a szüleikhez. Olyankor nem hiányzik a család?

Ez jön a hivatással. Ha igazán elfogadjuk azt, hogy én nem azért lettem pap, mert valamilyen autoszug- geszciós folyamat alapján meggyőztem magamat, hanem igazán a Szentlélek által hívott engem Isten, hogy gyere az én szőlőmbe dolgozni, akkor ez könnyebben megérthető. Hiszen egy jó munkaadó megadja az eszközöket is a munkához. Tehát az eszköz arra van, hogy az ember tudjon jól dolgozni a munkában, s a katolikus papoknál az egyház követeli, és az Isten is megadja az erőt ahhoz, hogy a tisztaságot és a teljes lemondást kell élni. Természetesen ez nagyon dinamikus kapcsolatban van azzal, hogy én mennyire szabadon döntöm el, s mennyire vagyok hajlandó elfogadni. Amikor pappá szentelnek, akkor ezt ígérem. Ez az egyik dolog. A másik, hogy nekem is van családom, hála Istennek, élnek a szüleim. Ám amikor döntöttem, akkor az a lehetőség is megvolt, hogy csak nagyon ritkán fogjuk egymást látni, mert az egyházmegye legtávolabbi parókiája Selmecbányán van, s oda is küldhették volna. És akkor félévente egyszer találkoztam volna a szüleimmel, barátaimmal. De én ezt, hogy érthetőbb legyek, a szerelemhez hasonlítanám. Egy szerelmes, ugye, a szíve választottjáért otthagy mindent. Az emberek képesek elköltözni más városba, más országba csak azért, hogy együtt lehessenek. Engem annyira megragadott ez a gondolat, Istent és rajta keresztül Jézus személyét annyira megszerettem - persze más szinten van ez a szeretet -, annyira megszerettem ezt a hivatást, hogy az, ami azelőtt

nagyon nehéznek tűnt volna, most teljesen természetessé vált. Hozzá kell tennem, nem egyértelműen könnyű, vannak krízisek, hullámvölgyek, vannak sötét pillanatok is, de az ember meg van ragadva egy gondolatban, egy vízióban, tehát az életem nem csak egy próbálgatás, hanem van valamilyen terv, valamilyen cél, amit el akarok érni, s amihez irányítani akarok mindent, amit csinálok. És ha megvan a cél, akkor az ember műiden akadályt le tud küzdeni azzal a megszállottsággal, hogy el akar jutni abba a célba.

Talán ezt nevezik igazából hivatásnak, mikor valaki elhivatott valamire.

Igen, habár a hivatásnak van egy univerzális értelme is, mert a házasság is hivatás, hiszen valaki hívatva van a házasságra. Az, hogy tömegek házasodnak, még nem jelenti, hogy ne lenne hivatás. A papi pálya egy kicsit specifikus, mert nem mennek tömegek papnak. De mindezek alatt még van egy másik hivatás, hogy amikor meg lettünk keresztelve, kaptunk egy keresztsé- gi hivatást. Ez nem más, minthogy legyünk szentek, ami szörnyű kifejezés, a világi életben, tudom, teljesen félrehangzik, de nem jelent mást, minthogy amit csinálok teszem azt orvosként, feleségként, férjként, munkásként, alkalmazottként, papként, csináljam minél tökéletesebben, tehát abban a helyzetben, amelyben vagyok, legyek szent, legyek minél jobb. Közelítsem meg a maximumot és higgyem, hogy ez a maximalizmus a felülmúlhatatlan maximumhoz vezet - Istenhez. Ez a hivatás. E fogalom keresztényi értelme, hogy légy teljesen az, ami vagy. Légy teljesen orvos, teljesen édesapa, teljesen pap, mert a mai kultúra szelleme a közömbösség. Olyan igen is meg nem is. Amiről a Biblia azt mondja nagyon keményen, hogy nem vagy se forró, se hideg, langyos vagy, kiköplek.

És hogy lehet teljesen apának lenni, meg teljesen orvosnak lenni, s ki tudja, talán még valamilyen képviselőnek is egyszerre, mert az orvos, ugye, általában meg is nősül, gyermeke is van, meg még tisztséget is vállal. Ő valószínűleg nem tud teljesen édesapa lenni, ha teljesen orvos is akar.

Erre -mondanék egy példát. Teréz anya, aki elment a kolostorból, hogy betegeket ápoljon, egyszercsak azt mondta, hogy a reggeli ima nem fél óra lesz, hanem egy. Sokan tiltakoztak ez ellen, mondván, hogy már úgysem győzzük a munkánkat, most fél órával kevesebb idő jut rá. Aztán az lett a tapasztalat, hogy többet szenteltek az Istennek, többet győztek a mindennapi életben. Én annak a híve

vagyok, hogy ha valaki következetesen éli a lelki életét, tehát odaadja az Istennek a professzionális munkáját, a családi életét, a kapcsolatait, a szexualitását, tehát mindent, akkor Isten az, aki harmonizálja az egészet. Mi történt, amikor Ádám és Éva azt mondták Istennek, hogy most nem érdekelsz minket? Ossze- csuklott a harmónia. Észrevették, hogy mezítelenek. Azelőtt is azok voltak, de most egyszerre látták. Kificamodott az egyensúly. Ádám Évára hárít mindent, holott szeretnie kellene őt. Éva a kígyóra beszéli ki magát, tehát leveti magáról a felelősséget. Ádám elbújik Isten elől, szóval összecsuklik a harmónia. Most ennek a harmóniának a visz- szaállítása abban van, hogy az ember visszahívja, visszafogadja ,életébe Istent, tehát bizonyos értelemben visszalépünk a paradicsom harmóniájába. Én úgy gondolom, hogy egy hívó ember, orvos és édesapa, tudja a dolgokat úgy harmonizálni, hogy mindenki megkapja azt, amit kell, hogy megkapjon. Ezt nem lehet csupán szervezési tanácsokkal megoldani. Kell, hogy az Isten segítsen. És Isten segít, ez így van. Megtapasztaltam,

látom mindennap. Hogy mennyire szétvert lehet egy olyan élet, melyből hiányzik az Isten, s mennyire harmonikus, amelyben ott van. És ugyanazok az igények vannak, ugyanazok a feltételek.

Egyetértek Tertullianusszal, aki azt mondta, hogy minden emberi lélek alapvetően keresztény. Abban az értelemben, hogy minden ember epekedik Isten után, csak nem tudja. Egy drogos is, egy mániákus is, egy megszállott sztárrajongó is - ezek mind keresnek valamit, csak rossz helyen keresnek, mert mindezt kielégíti Isten és Jézus személye. Őszintén kell keresni, ami annyit jelent, hogy hajlandó vagyok elfogadni egy olyan tanítást is, ami felülmúlja az én jelenlegi állapotomat, tehát feltételezi az erőfeszítést.

A család az első egyházacska. Az első talán öntudadan tapasztalat, hogy a gyermek látja, hallja, anya és apa imádkozik, az Istenről beszélgetnek. Aztán jön erre építve a hitoktatás. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy a gyerek megérezze a családban, amit kellene, hogy megérezzen az egyházban is: bizalmat, nyugalmat, őszinteséget, nyitottságot a különböző nézetekhez. Nem lehet valakit lerohanni a nézete miatt, viszont segíteni kell, megnyitni előtte egy másfajta lehetőséget, vagy egy más megközelítést felvázolni, s hagyni, lehet, hogy magától megváltozik a véleménye.

„Tudatosan kerültük a kétértelmű vicceket"

(Képek: Gyepes Aranka, és Hal'ko József archívuma)

Gyerekek közt egy vallási táborban