Új Szó, 2001. augusztus (54. évfolyam, 176-201. szám)
2001-08-04 / 179. szám, szombat
„Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre. Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya, Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja. Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kis fiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermek társaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa. ” (AranyJános) HÉTVÉGI MAGAZIN „A gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörli porlepett ingével: Mélyre van a* szántva az életekével De amint körülnéz a víg csemetéken, Sötét arcredői elsimulnak szépen; Gondüző pipáját a tűzbe meríti; Nyájas szavú nője mosolyra deríti. ” (AranyJános) 2001. augusztus 4., szombat 5. évfolyam, 31. szám A szociális osztály vezetőjének nincsenek előítéletei, magánemberként vállalta a negyedi roma család megsegítését, és az elkezdett ügyet szeretné is sikeresen befejezni A cserép megvan, csak a ház hiányzik Innen, a régi összedőlt ház helyéről kellene kihordani a földet, hogy legyen hová lerakni az adományozott tetőcserepet GAÁL LÁSZLÓ A negyedi Lakatos családról először a Vág- ! sellyei Járási Hivatal szociális osztályának mmmmm vezetőjétől hallottam. Gépkocsivásárláshoz igényelt szociális hozzájárulást a tizennégy éves negyedi mozgássérült roma kislány édesanyja, miközben családi házuk építését nem tudják befejezni, mert olyan rossz anyagi körülmények között élnek. Peter Gombo azt is elmondta: „A törvényből kifolyólag a mozgássérült gyerek családja kaphatna 200 ezer koronás egyszeri segélyt a gépkocsivásárláshoz azzal, hogy a fennmaradó részt a család maga fizeti. Ezt a segélyt kéri az édesanya, de mi inkább a házépítésben szeretnénk segíteni, mert hogyan nézne ki az, hogy a bódélakás előtt leparkolna az új kocsival, miközben a három évvel ezelőtt megkezdett ház falaira nincs, aki koszorút betonozzon. Ma is csak a puszta falak állnak, ajtó, ablak és tető nélkül.” Peter Gombo úgy döntött, támogatókat keres, hogy segítsenek a hátrányos helyzetű tehetséges roma lány családjának. Cégektől építőanyagot kémének, az építkezést az önkormányzat hatáskörében dolgozó közhasznú munkások végezhetnék, ebben a falu polgármestere is segítene. Az osztályvezető a tetócserepet már megszerezte, a további építőanyagot jótékonykodó cégektől, vállalkozóktól váiják. A kislány jó eszű, de mivel mozgásképtelen, a tanítónők az ideiglenes lakóhelyiségükbe járnak őt tanítani. Negyeden először a községi hivatalban érdeklődtünk Lakatosék felől. Alžbeta Zimová, a szociális ügyekkel foglalkozó alkalmazott rögtön tudta, melyik Lakatos családról van szó, az édesanya, Lakatos Ilona ugyanis nagyon gyakran megfordul a községházán, notórius panaszkodó, állandóan valamilyen kéréssel ostromolja a községi hivatalt. „Adtunk is már nekik nagyon sok segítséget, mert valóban nagyon szűkös az anyagi helyzetük, és a rokkant kislánnyal is sok gondjuk van.” Zimová asszonytól tudtuk meg, hogy amikor az előző házuk vályogfala kidőlt, a község biztosította a család számára azt a kb. tíz négyzetméteres alapterületű lakó- konténert, amüyet általában nagyobb építkezéseken használnak öltözőként, esetleg munkásszállásként. Itt azonban Lakatosék négyen szoronganak a kis helyiségben. Az idősebb gyerekek már megházasodtak és elköltöztek, jelenleg a szülők az izomsorvadásban szenvedő, mozgásképtelen 14 éves Ilonkával és egy-két évvel idősebb nővérével, Szonyával lakják a bódét. Zimová asszony elmondása szerint a község készíttette el a ház alapjait, a kavicsot és homokot is a község adta, sőt még a kőművest is a községi hivatal bocsátotta rendelkezésre, a családnak csak a falazáshoz szükséges téglát kellett megvásárolnia. Zimová szerint azonban a család túl sokat vár el a hivataltól, Lakatosné a legutóbb azzal a kéréssel járt a községházán, hogy a polgármester a régi, összedőlt házuk egyik szobájából hordássá ki a földet. „Igaz, hogy a férjére nem támaszkodhat, mert az a betegségére hivatkozva meg nem fogná a lapátot, de van két egészséges felnőtt fiuk, velük igazán elvégeztethetnék ezeket az egyszerű munkákat.” Az utca végében két új elegáns családi ház szomszédságában szerényen szürkéiknek Lakatosék új házának falai, mellette pedig egy fa árnyékában meghúzódva ott áll a bódé. De ez most nem munkásöltöző, hanem egy négytagú család lakhelye, amelyben az ágyakon kívül alig fér el valami. Erkeztemre egy ötvenes éveiben járó, borostás arcú férfi jön ki. Azzal kezdem mon- dókámat, hogy hallottam, mennyi segítséget kaptak a falutól, de Lakatos József megcáfol: „Ez nem igaz, nem adtak semmit, csak a kövecset meg a homokot, de ezt mind én magam csináltam” - mutat a ház csupasz falaira. Tíz perccel később, kérdésemre, hogy miért nem hordják el a felesleges földet a fiaival, miért kell még ezt is a polgármestertől kérni, már azt állítja, ő semmit nem dolgozhat, mert már hat éve nagyon beteg, csontkopása van, és nehezen tud járni. Ilona asszony szerint az sem igaz, hogy a község adta a kőművest, azt neki a saját pénzéből kellett kifizetnie. „Pedig nagyon nehéz akármennyit összespórolni, hiszen a beteg kislány gyógyszerei havonta négyszáz koronába kerülnek, másik négyszázért meg vitaminokat veszek neki. Havonta többször kellene orvoshoz járnunk, de csak egyszer tudunk menni, ha a szociális segély fizetésekor megfogadunk valakit, hogy autóval elvigyen, mert már mentőautót sem adnak.” Bárhogy van is, a négytagú család, amelynek a szociális segélyen kívül semmilyen egyéb bevétele nincs, segítség nélkül nem tudja befejezni az építkezést. A verőfényes nyári napon Ilonka a tető nélküli ház egyik szobájában, a fal árnyékába állított széken üldögél, ölében füzetekkel, nővére, Szonya társaságában. Ő már kijárta az alapiskolát, de munkanélküli, így legalább van ideje a beteg húgával foglalkozni. Ilonka individuális terv szerint otthon tanul, amiben az édesanyja és a nővére segít neki. „Én járok be az iskolába, beviszem a könyveket, megkérdezem, mi a feladat, ő itthon tanul a testvérével vagy velem. Év végén pedig beviszem Ilonkát is az iskolába, ahol az igazgató néni kipróbálja, hogy mit tud, és az szerint adják neki a bizonyítványt” - tájékoztat az édesanya. A lányokon látszik, édesanyjuk ad arra, hogy tiszták és ápoltak legyenek. Ha nem ilyen körülmények között találkozunk, eszembe sem jutott volna, hogy hátrányos helyzetű roma család tagjai. A rokkant kislány viselkedésén viszont annál inkább látszik, hogy nincs emberekhez szokva. Kérdéseimre alig válaszol egy-egy szóval, azt is félénken mondja. Arról pedig hallani sem akar, hogy lefényképezzem, pedig nincs miért szégyenkeznie, nővérével együtt nagyon csinosak. Unszolásomra annyit árul el, hogy divat- tervezői iskolában szeretne továbbtanulni, de hogy ezt hogyan tudnák megoldani, arról az édesanyjának sincs elképzelése, előbb még itt kellene elvégeznie két évet, mivel most fejezte be a hatodik osztályt. Ilonka nyolcéves korától van ilyen hátrányos helyzetben, az alapiskola első évfolyamát még rendesen kijárta, a másodikban kezdődött a betegsége, akkor vált mozgáskorlátozottá, de az édesanyja még akkor is hordta őt az iskolába. Ám amikor teljesen mozgásképtelen lett, nem tudta őt naponta vinni, a tanítónők jöttek Lakatosékhoz. „Tavaly még kijárt a Csifári tanító néni, ő sajnálta a kislányt, de amióta az új igazgatónő van, nem járnak, idén csak egyszer voltak. A tanítónők szégyellenék is idejönni, mert jóformán leültetnem sincs hol őket.” Krommel Gabriella, a Negyedi Magyar Tannyelvű Alapiskola igazgatója részben cáfolta, részben megerősítette Lakatosné panaszát. A kötelező tananyagot a járási hivatal mellett működő pszichológiai központ pszichológusa adja ki, ez alapján az osztályfőnök ellenőrzi, hogy a leány átvette-e a leckét. (Egyébként a 250-es létszámú iskolában 11 testi fogyatékos vagy szellemileg elmaradott gyerek tanul hasonló módszerrel.) Az alsó tagozaton egyszerűbb volt, akkor az osztályfőnök gyakrabban kijárt Lakatosékhoz, de a felső tagozaton már minden tantárgyat más pedagógus tanít, és nem várható el mindegyiküktől, hogy kimenjenek hozzájuk abba az egészségtelen környezetbe. Az igazgatónőtől azt is megtudtam, hogy Ilonka nem is rendes bizonyítványt kap, hanem úgynevezett integrált bizonyítványt, amolyan elismervényt arról, hogy eleget tett az iskolai kötelezettségének, tantárgyak szerinti osztályzatot azonban nem kap. Az iskola részéről az idén, mivel Ilonka betölti a 15. életévét, be is fejeződik a kötelező iskolalátogatás, ám ha kérni fogják, elvégezheti a többi osztályt is. Lakatosné most azt szeretné kijárni, hogy valaki számítógépet adományozzon Ilonkának, hogy annak segítségével könnyebben tanulhasson. „Én már idős asszony vagyok, mi lesz a gyerekkel, ha nem tudom segíteni?! Legalább valamilyen szakma legyen a kezében” - indokolja kérelmét. Talán akad valaki, aki feleslegessé vált számítógépét felajánlaná ilyen célra, hiszen a mozgássérült gyereknek ez valóban nagy segítség lenne. A Vágsellyei Járási Hivatal szociális osztályának vezetőjénél afelől érdeklődtünk, milyen sikerrel járt a Lakatosék megsegítését célzó kezdeményezés. Peter Gombo elmondta, egyelőre tetőcserepet sikerült szereznie, de betegsége miatt egy időre abba kellett hagyma a szervezést. Közben figyelmeztették őt, hogy legyen óvatos Lakatosékkal, nehogy úgy járjon, hogy megszerzi az építőanyagot, a romák meg majd eladják. Neki azonban nincsenek előítéletei, a használt cserepet a közeli napokban elszállíttatja Lakatosékhoz, és majd elválik, igaz-e, amitől egyesek tartanak. Peter Gombo kapcsolatban áll olyan építővállalattal, amely hajlandó segítem, és a megszerzett anyagot mindjárt be is építtetnék. Nem csodálkozik azon, hogy a községi hivatal is óvatos Lakatosékkal, hiszen attól tartanak, ha egy családnak segítenek, akkor aztán egyre többen fognak követelőzni. Ó viszont magánemberként vállalta a segítség- nyújtást, és az elkezdett ügyet szeretné is sikeresen befejezni. Lehet, akad, aki azt gondolja, neki sem segít senki, miért segítene ő másvalakinek, aki nem tesz egyebet, minthogy elvárja a segítséget. Egyszeri találkozás után nehéz megítélni, hogy a Lakatos szülők valóban olyan teheteden helyzetben vannak-e, mint állítják, vagy túl sok segítséget várnak el másoktól. Az azonban nyilvánvaló, hogy Lakatosné a hivatalnokok nyakára a gyermekei miatt jár, akik pedig megérdemelnék, hogy kikerüljenek a mostani leheteden körülmények közül. AUGUSZTUS 2. A CIGÁNY HOLOKAUSZT NAPJA 1944. augusztus 2-áról 3-ára virradóan több mint háromezer magyarországi cigányt gyilkoltak meg az auschwitzi haláltáborban. Magyarországon ezen az éjszakán virrasztással emlékeznek az áldozatokra. Lélekben tisztelegjünk mi is. A bódélakás és a három éve csupaszon álló falak (A szerző felvételei) Mindenesetre én nem az emberiséget szeretem vagy nem szeretem, nem népeket, fajokat, nemzeteket, vallásokat szeretek vagy nem szeretek, hanem embereket A konkrét, néven nevezhető, hús-vér emberek jók vagy rosszak CS. LISZKA GYÖRGYI A “*"' *zt mondják, könnyű fajgyűlölet nélkül élni ott, hol nincsenek fa- I jók, könnyű toleráns- aaggi nak lenni ott, hol nincsenek nézetkülönbségek, emberszeretőnek, ahol nincsenek emberek. Hogy nem nagy kunszt ellenszenv nélkül viseltetnem a négerek iránt nekem, aki Köbölkúton nőttem fel, ahol köztudomásúlag egyetlen néger sem élt soha. Meg zsidó sem, meg roma sem, így szkinhed sem. Kedves magyar emberek közt laktunk. Majd megtudnám én, ha beköltöznék szomszédunkba egy népes cigány család, mi az az egyetemes emberszeretet! Lehet. Nekem, ha már erről van szó, az a Rigó bácsi jut eszembe, akinek szomszédságába mi költöztünk, amikor megszereztük első pozsonyi otthonunkat, egy nyirkos, vályogfalú kis házat. Rengeteg baj volt vele. Hol a tetejét kapta le a szél, hol az oldalát mosta ki az eső, olyan is volt, hogy fölgyulladt a szeneskamra ötven mázsa frissen behordott brikettel. Rigó bácsi, akinek a szeme feketébben ragyogott a mi szerencsétlen szenünknél, teljesen véledenül mindig éppen arra járt. Mikor a legnagyobb viharban vissza kellett varázsolni a bádogtetőt, de íziben, másképp ronggyá ázik az édes otthon, Rigó bácsi pont sétára indult, s véletlenül talált is néhány százas szöget a zsebében, meg kalapács is volt nála, merthogy kettőnek gyorsabban megy a munka. Mikor kőműveskedni kellett, áttolta a betonkeverőjét, mikor a rothadt vaskaput próbáltuk hegeszteni, megjelent, nézett egy ideig, jó ez, mondta, így köll ezt, mondta, mutassa egy kicsinyt, hadd próbállom ki én, mondta, és meghegesztette. Tíz éve bár, hogy elköltöztünk, de sejtem, az a része máig tart. Mondják, akik értenek ehhez, a kutya olyan, amilyen a gazdája. Rigó bácsinak volt egy kutyája. Amilyen kicsi volt Rigó bácsi, olyan nagy a kutya, s mint a gazdája szénfekete szeme, olyan fekete. Naphosszat az utcán grasszált, a lélegzetem elállt, mikor először megláttam. Nem köll féni, jámbor eb ez, magát meg, ahogy látom, kimondottan szereti, mondta Rigó bácsi, mikor megszagolt a kutya, s én sikítottam. Szeretné inkább az édesanyját, gondoltam, mikor első nap munkába menet mögöttem lépkedett a boíjúnyi állat, válltáskám szíját szagolva szüntelen, hogy levegőt alig vettem az ötperces úton, mert azt vártam, ha ez eltátja a száját, oda a fél karom. A buszmegállón leült szorosan mellém, s nem moccant, míg föl nem szálltam. A kereszteződésig kísérte a buszt, onnan hazafele vette az irányt. Munkából jövet várt. S így ment ez nap nap után. Kimondottan szeretett, vigyázott rám. El is kerültek nagy ívben a kis rajkók, akik egyébként minden alkalmat kihasználtak, hogy aprópénzért konyhoráljanak. Rigó bácsi s a kutyája, meg a népes családja így éltek mellettünk tapintatosan feketén, míg máshol fehéren egymás torkának estek. így aztán mások tapasztalatával nem tudok mit kezdeni, csak annyit mondhatok rá: lehet. Mindenesetre én nem az emberiséget szeretem vagy nem szeretem, nem népeket, fajokat, nemzeteket, vallásokat szeretek vagy nem szeretek, hanem embereket. Konkrét, néven nevezhető, hús-vér embereket. Persze, köny- nyű nekem. Ebben a pozsonyi lakótelepi tömbházban, ahol most élünk, köztudomásúlag egyetlen néger sincs. Meg zsidó sem, meg roma sem, így szkinhed sem. Kedves szlovák emberek közt lakunk.
