Új Szó, 2001. augusztus (54. évfolyam, 176-201. szám)
2001-08-31 / 201. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2001. AUGUSZTUS 31. iZLET (V)étkezéskultúra HIZSNYAI ZOLTÁN Az evőknek-ivóknak kétféle típusa ismeretes. Röviden leírom mindkettőt, ki-ki sorolja be magát, ha tudja és meri. Az egyik típusjelmondata a következő lehetne: „Nem azért élünk, hogy együnk, hanem azért eszünk, hogy éljünk.” A másik típus ennek épp az ellenkezőjét vallja: „Nem azért eszünk, hogy éljünk, hanem azért élünk, hogy együnk.” Az előbbit nevezzük az egyszerűség kedvéért „puritánnak”, az utóbbit „ínyencnek”. A puritán táplálkozik. Zökkenőmentes anyagcseréje bebiztosítása végett bizonyos időközönként élelmet vesz magához, amit erre hivatott szervében - tudniillik a gyomrában - annak rendje és módja szerint el is éget. Az égés által felszabadult energiát pedig hasznos dolgokra fordítja. Az ínyenc falatozik. Figyel az ízekre, az aromára, a búkéra, és a saját kultúrájától legtávolabb eső ételkülönlegességeket is igyekszik élvezni. Sőt, éppen a legkülönlegesebb étkeket keresi. Előszeretettel kísérletezik. És hedonizmusának célja sosem pusztán a létfenntartás, hanem az örömszerzés, a féktelen kísérletezésből származó gyönyör is. De mint ahogy a jinbe is mindig belecseppen egy kevéske jang (és fordítva), a puritánnak is lehetnek hedonista hajlamai. Ez azonban csupán egy rendkívül korlátozott ízvilágon belül érvényesül, s ott is a puszta mennyiségben merül ki. Az ínyenc csipetnyi puritanizmusa általában az étek kis mennyiségén és/vagy (újabban) a reformkonyha egészséges reformeledeleinek előnyben részesítésén keresztül nyilvánul meg. A puritán csupán saját szűkebb környezetének ételeiből választ, azok pedig - legalábbis térségünkben -jobbára nehéz, zsíros étkek. Ha tehát hedonizmusra vetemedik, töméntelen kalória- és koleszterindús, vitamin- és rostos- anyag-szegény, nehezen emészthető ételt fal fel egyszerre. A puritanizmus felé elkalandozó ínyenc viszont se a mennyiség, se a minőség tekintetében nem teszi próbára a gyomrát és a beleit. Elmondható tehát: a hedonizmus felé kacsingató puritán és a puritanista allűrökbe gabalyodó ínyenc étrendje és étkezésmódja nem, hogy közeledne egymáshoz - amint az elvárható lenne -, hanem éppenséggel távolodik. A bohémek kies földjén, Bohemiában járja a közmondás, miszerint: „Amilyen módon eszik az ember, olyan módon dolgozik.” Fenti okfejtésekre kivetítve a cseh népi bölcsesség logikáját, érdekes felismerésekre juthatunk: aki nem élvezetből eszik, vagyis aki nem szeret enni, az a munkát sem élvezi, dolgozni sem szeret. Éz első hallásra, persze, marhaságnak tűnik, csak úgy sorjáznak fel a tudatból az ellenpéldák. No, de legalább mi ne legyünk restek, gondoljuk csak végig: az, hogy valaki nem élvezettel végzi a munkáját, s hogy (ebben az értelemben!) tulajdonképpen nem szeret dolgozni, még nem jelenti azt, hogy nem is dolgozik. Nem a lustaságról, hanem a munkához való viszonyról Van itt szó, arról, hogy a munka egyesek számára kötelességteljesítés, mások viszont örömteli és önfeledt játékot űznek munka gyanánt. Ráadásul, aki teljesítette a kötelességét, terhétől szabadulva szintén lehet elégedett és boldog. Munkája gyümölcsének is örvendezhet. Hősies küzdelemének, héroszi munkabírásának és persze saját pótol- hatatlanságának mítosza munka közbeni határtalan szenvedését is enyhítheti, sőt mindez mazochista hajlamokkal kiegészülve még egyfajta gyönyörérzettel is eltöltheti. De ez a típus szenvedni szeret, nem dolgozni. Az önfeledt játékként végzett munkát nem ismeri - és el sem ismeri. Szerinte aki játszik, az nem dolgozik, mert a játék nem jár kínnal. Megveti az ingyenélőket. Közben a tudatalattijában röhöghetne a markába - lehet, hogy röhög is -, mert a munkavégzéssel járó lomha kínok neki rafinált gyönyört okoznak. Ám az ínyenc rá se hederít! Majd elcsöppen, olyan jóízűen falatozik az órabérben folytatott játszadozás után. Szóval, evésben-ivásban, szellemi vagy fizikai munkában, erotikában - mindenki mindenben a saját örömét keresi. A boldogság viszont nem kedveli a szélsőségeket. Ezért hát aki így vagy úgy, de végül is megtalálja, sok bajtól megóvja magát. Szóljunk ezzel kapcsolatban végül a nagyevőkről, akik - bár föntebb nem tértünk ki rájuk - természetesen az ínyencek körében is számosán feltalálhatók. Vasvári Lajos közmondásgyűjteményének egy másik bölcsessége például ekként jellemzi őket: „Ä nagybélűnek két gyomra van evésre, de nincs gyomra dolgozni.” De meg is bűnhődnek, szerencsétlenek, mert például a törökök szerint: „Aki eszik, mikor tele van, a fogaival ássa a sírját.” Rárímel erre egy itt olvasható szuahéli mondás is: „Amit megeszel, a tied, a maradék a sírásóé.” Viszont mindennek ellentmondani látszik az ibo nép néhány sorral alább olvasható ősi szólása: „Akinek sokat kell dolgoznia, sokat kell ennie.” Ha az ibóknak adunk igazat, és a görögök azon meglátását is elfogadjuk, mely szerint: „Aki gyorsan eszik, gyorsan dolgozik”, már elkerülhetetlen a felismerés: a sokat és gyorsan evők sokat és gyorsan dolgoznak. Persze, aki ilyen vehemensen nekifekszik a munkának, annak nem árt a koleszterin, se a hajnalban felhörpintett vizespohárnyi szilvórium. Mert hiszen - ahogy nagyapáink mondták - „az a szervezet is megköveteli a magáét!” Hát igen... De mit csináljunk mi, akik ülő munkát végzünk, önfeledten játszadozunk, és nincs is különösebb bajunk a világgal, ehetnékünk mégsem csillapul? Talán fogadjuk meg bölcs eleink tanácsát, mely szerint: „Először egyél négy falatnyit, majd gondolj az istenségekre és az ősi hősökre.” ÍZLIK - NEM ÍZLIK Vannak emlékezetes evészetek, ételek. Nagyon-nagyon jók, és borzalmasan rosszak. Rovatunkban ismert személyiségeket kérdezünk arról, mely ízekre emlékeznek a legszívesebben, s mi az, amit nagyon gyorsan elfelejtenének..., ha tudnák. Kulcsár Ferenc, költő Életem feledhetetlen, örökre visszasóvárgott „csemegéje” a házi kemencéből melegen előkerült kerek kenyér, megkenve az édesanyám köpülte friss vajjal - ezt a műveletet nálunk, a Bodrogközben zurbolásnak nevezték -, s mindez a köpülés isteni italával, az íróval elfogyasztva. A legfeledhetőbb valami, amit kóstoltam, egy kórházban elém tálalt ízetlen, sótlan lötty volt, amolyan nevenincs A főzéshez nem értek, de azok az ízek, míg élek, élnek bennem, néha még álmomban is visszajárnak Gyermekkorom ízvilága OZSVALD ÁRPÁD gyermekkorom ételeire gondolok, akkor először a gombócleves jut az eszembe. Különös, jó ízét még most is itt érzem a számban. Nagy krumplis gombócok voltak, hagymás levessel. Utána laksát ettünk vagy apró omlós, krumplis pogácsákat. A mi falunkban sok szegény ember lakott, mi sem voltunk gazdagok, édesanyám napszámba járt. Néha előre elkészítette az ételt, csak meg kellett melegíteni a kását vagy a káposztás tésztát, és ott volt a jó fehér kenyér. Hús csak ünnepi alkalmakkor, búcsúkor, húsvétkor, karácsonykor került az asztalra. Néha vasárnap édesanyám levágott egy tyúkot vagy csirkét. Emlékszem a kora reggeli kenyérsütésekre, amikor a megmaradt tésztából tejfeles, kapros lángost készítettek és kis cipót gyúrtak, a közepébe pedig kis kolbászdarabot helyeztek el. Mikor megsült, felséges illata és íze volt. Legtöbbször kását ettünk, különböző módon elkészítve, krumplikását, kukuricakását stb. És hozzá savanyú bablevest, nagy tarkababokkal (nagyon szerettem!). A kertekben nyár felé mindig volt gyümölcs, nagyon kedveltük az egrest, a félig érett zöldalmát, a kék hamvas szilvát és szüretkor a szőlőt lágy kenyérrel. Egyszóval a kellő vitaminszükségletről mindig időben gondoskodtunk. Tavasszal, húsvét előtt volt a biracs szezonja, nálunk így hívták, több helyen kötésnek ismerik. Búzamagot tepsibe szórtak, odatették a tűzhely mellé, megöntözték, liszttel elkeverték (a receptjét nem ismerem), tepsibe, nagy lábasokba rakták. Barnás kérge volt, mint a kenyérnek, de nagyon édes az íze. Sokszor hetekig rájártunk. Ősszel, amikor a libákat őriztük, tarlórépát szedtünk, azt ettük, meg friss kukuricát sütöttünk, annak meg keserű füst íze volt. A tészták közül először a krumplis, majd a grízes és a lekváros tészta jut az eszembe, de szerettem a tojásos és a káposztás tésztát is. Meg a didellét (máshol barátfülének vagy derelyé- nek is hívják). Ünnepnapokon sütöttek kalácsot, leginkább lekvárosat, mákosat vagy diósat. Emlékszem egy kis piros fedelű Váncza süteményes könyvre, talán a nagynénémé volt, ezt a könyvet szívesen lapozgattam, nézegettem az érdekes rajzokat. De a főzéshez, sütéshez sosem volt bensőségesebb viszonyom. A sütemények közül először a medvetalp tetszett meg, később a vargabélest és citromszeletet is megkedveltem. A süteményekből azonban mindig csak módjával ettem, különösen azóta, hogy egyszer elrontottam a gyomrom egy lakodalomban a tortaszelettel. Volt még egy érdekes, könnyen elkészíthető étel, a lisztére. Azt hiszem, rántással készült, a forró zsírba lassan lisztet kevertek, és az kis gömbökké vált. Azóta sem hallottam róla, lehet, hogy csak édesanyám tanulta még az őseitől. Ezek az ízek, amedfüg élek, itt élnek bennem, néha még álmomban is visszajárnak. „A papsajtkenyérre emlékszel-e? A gyermekkor romantikáját, szivárványszínét lassan már elfelejted. Festett sárkányok vékony zsinórját futó életedről gyorsan letekerted. Anyád hívó szavára ki felel? Érted-e még zamatos, virágos nyelvét?” (Ozsvald Árpád: Romantika) Lisztisterc A doborgazi Czafik Rózsi néni receptje: „Nagyon régi étel, de én még mindig főzöm, mert szeretik. Négyliteres lábasban szárazon megpirítunk 60 dkg sima lisztet, hogy kissé barna legyen. Egy másik edényben igen apróra összevágunk 3-4 krumplit, megsózzuk úgy, hogy a liszthez is számítjuk, és feltesszük főni. Még egy edényben forrjon egy kis víz. Ha a liszt már bámulni kezd - állandóan keverni kell, hogy le ne égjen -, felengedjük a főtt krumplival és a vízzel együtt, s ha kell, még a másik vízből is öntünk hozzá. De vigyázat, csak annyit, hogy inkább legyen egy kicsit szárazabb, minthogy lucskos. Félrehúzva úgy 15 percig hagyjuk fedő alatt. Akkor 2 del forró zsírt - de nagyon forró legyen! - rálocsolunk az istercre a lábasban, és összekeverjük. Ez szétesik apróra, de ha nem, akkor fakanállal verjük szét. Csalamádét vagy valami savanyúságot adunk hozzá.” BOLONDOS RECEPTEK Mátyus Jóska kiskonyhája Keerantoth Mootshing English módra Hozzávalók: 2 kg mootshing (lehet házi készítésű is), tshipetnyi cacashvér (enélkül nem lenne tényleg english), 8 kötőtűhegynyi 5 órai teasatz, 1 db prayzli, thoyás and liszt márkájú original english zatshkós por - a királynő ajánlásával, 3 db párolt cacashtarey. Az ételt díszíthetjük ízlés szerint paputshcsal, manchester UTD-s szurkolókártyákkal, esetleg fagyasztott polipszippantókkal. Segédeszközök: Fából készülth üveg, 1 világháborús mozsártörő; legalább 1 vállalkozó szellemű, depressziós, élni már nem akaró egyén a szakátsfunkció betöltéséhez. Elkészítése: Nos, készítményünk olyannyira lszerű, hogy még egy kitshi BABY is el thudná készítni. Tsupán tsak annyiból áll az, hogy minden lehetséges hozzávalóth (a paputshoth, a focikártyákath és a polipszippantókath leszámítva) beledjömöszölünk á wajdlingba, és mozsártörőnkkel derekasan összedolgozzuk. Ha ez így kész van, 2 napig hagyjuk a készítményt a tűző napon állni, míg teljesen meg nem keményedik. Ekkor újra használjuk mozsártörőnket, s az összeszáradt keveréket erős ütésekkel „kiverjük” a wajdlingból. Az ételt így, melegen, vagy akár fagyasztva is fogyaszthatjuk, ízkülönbség úgy sem lesz. A recepthez kívánunk jó apetit és zökkenőmentes fogyasztásúi. (CS. M.) NYELVELŐ Bufet vagy büfé? A kisebb igényű emberek, a sietős turisták vagy utasok, a munkába visszasiető dolgozók nem ülnek be vendéglőbe ebédelni vagy falatozni, hanem a vendéglátóipari üzemeknek azt a típusát keresik fel, amelyet nálunk széltében-hosszá- ban így neveznek: bufet. Különösen az egyszerűbb, az idegen szavak kiejtésében járatlanabb emberek ejtik így ezt a szót, mert így látják a cégtáblán a feliratot, így hallják kiejtve szlovák munkatársaiktól is. Maga a szó francia eredetű; nemrég még a magyarban is két f-fel írták: buffet. De a franciában - mint a legtöbb szót - ezt is másképpen ejtik (büfé), mint ahogyan úják, s ezt megközelítve a magyarban így ejtették: büffé. Majd az írásban is igazodtunk a kiejtéshez, vagyis a buffet helyett büffét írtunk. Később - a franciákhoz igazodva - az f megrövidült a kiejtésben, s a helyesírás is követte a változást. Ma így újuk és ejtjük a magyarban: büfé. Több jelentése van a szónak. Jelenti azt a vendéglátóipari üzemet, illetve annak helyiségét, ahol a fogyasztók rendszerint rövid ideig tartózkodnak, s általában állva esznek, isznak; továbbá a házi mulatságokon azokat az asztalokat a rajtuk tálalt hideg ételekkel együtt, amelyeknél a vendégek állva falatoznak vagy isznak. A magyarban már megpróbálták helyettesíteni a szót a falatozó, talponálló és más szavakkal is, de teljesen nem sikerült kiszorítani. Az első jelentésben vetélytársai lettek ugyan az említett magyar szavak, de még ebben is gyakori a büfé, különösen a vállalatoknál, munkahelyeken; a második jelentésben, a házi mulatságok hidegtálakkal és italokkal terített asztalainak megnevezésében pedig úgyszóval egyeduralkodó még a büfé. A szlovák nyelvben egy f-fel írják ezt a francia eredetű szót, mert a szlovák nem szereti a hosszú mássalhangzókat, tehát bufet alakban. S mivel az idegen szavakat az írásképnek megfelelően ejtik, a kiejtésben is bufetnek hangzik. A szlovákiai magyarok nagy része is így látja és hallja ezt a szót, így ismerte meg, érthető tehát, hogy maga is így használja. Csakhogy ez nem felel meg a magyarban használt alaknak és kiejtésnek. Márpedig a nyelvi egység fontos szempont az idegen szavak írásában és ejtésében is. De itt nemcsak erről van szó, hanem másvalamiről is. Aki a büfét bufet alakban látja a magyar szövegben, vagy hallja tőlünk, nem biztos, hogy a szlovák nyelv hatásával fogja magyarázni a jelenséget - noha ez csak magyarázható ezzel, de nem menthető -, hanem joggal arra fog gondolni, hogy nem vagyunk tisztában a magyarban használatos idegen szavak helyesírásával és kiejtésével. Azt tanácsolhatjuk tehát, hogy ha szlovákul írunk, írjuk ezt a szót úgy, ahogyan a szlovákban szokásos: bufetnek, s ejtsük is így: bufet. Ha ellenben magyarul beszélünk, akkor ne a bufetSe menjünk, hanem a büfébe, s írjuk is így ezt a szót: büfé. De még jobban tesszük, ha falatozót vagy talponállót mondunk helyette, ahol lehet. Jakab István: Nyelvünkről nyelvünkért, Madách Könyvkiadó, 1980
