Új Szó, 2001. augusztus (54. évfolyam, 176-201. szám)
2001-08-03 / 178. szám, péntek
2001. augusztus 3., péntek 1. évfolyam, 9. szám Ausztriában és Magyarországon élő és dolgozó fiatalokat arról kérdeztünk, hogyan igazodtak el az ügyintézés útvesztőjében és hogy érzik magukat „idegenben" Élni és ZALABA ZSUZSA udit édesanyja egy magyarországi megyeközpont elismert és megbecsült fogorvosa csaknem harminc esztendeje. Nem csoda, hogy lánya ötéves kora óta behatóan foglalkozott a fogak izgalmas világával, a gyógyításukkal, az íny szerepével és betegségeivel. Édesanyja nemcsak a tudást öntötte gyermekébe, hanem szorgalmas munkájának köszönhetően Judit a fogorvosi hivatásra szeretettel és tisztelettel is gondolt. Játékai is a fogak gyógyításáról és a műfogsorok készítéséről szóltak. Gyurmából formált apró fogacská- kat, s igazi fogkrémmel súrolta nap mint a porcelánbabái száját. Amikor elvégezte a bécsi fogtechnikusi felsőfokú képzést, úgy döntött, osztrák környezetben próbál meg érvényesülni és édesanyja árnyékából kilépve végzi hivatását. Két magyar és egy osztrák csoporttársával céget alapítottak, és Bruckban nyitottak egy fogászati központot. Judit négy éve végzi odaadóan Ausztriában a munkáját, élvezi az ottlétet, s mint mondja, a környezete és a hivatalok is maximálisan megbecsülik és tisztelik őt. Ha a hivatás azzal jár, hogy ott éljen, ahol dolgozik, akkor az a legkevesebb, hogy segítsék őt ebben az embertársai. Melinda egy éve költözött Viseg- rádra. Pedagógusként dolgozhatott volna Szlovákia valamelyik kisközségében, de mivel nem akart buszon zötykölődni a hajnali órákban potom néhány ezer koronáért, és nem szívesen gondolt arra sem, hogy esetleg nem egész egy év múlva - a legfiatalabb címszó alatt - lapátra tegyék őt a leépítés során, elvégzett Budapesten egy ingadanforgalmazói továbbképzést, és betéttársaságot alapítva kezdte meg a Dunakanyarban a munkáját. Az egyik legtalpraeset- tebb üzletasszonynak számított a környéken, még Szentendréről, Pomázról és Budakalászról is hozzáfordultak az érdeklődők és az eladók. Igaz, a továbbképzése, a lakás és az iroda bérleti díja, a vállalkozás megalakulásával kapcsolatos ügyintézés, valamint a tartózkodási engedély intézése nem kevés pénzébe került, ám Melinda úgy gondolta, megéri befektetni, hiszen évek múlva csak áldani fogélni hagyni - tisztelet és tolerancia (Illusztrációs felvétel) ja az eszét, hogy megpróbálta megvalósítani álmát, hogy az „anyaországban” éljen és dolgozzon. Egy év lejártával azonban az idegenrendészet úgy megkeserítette Melinda életét, hogy legszívesebben odébbállt volna, hogy tudását és tapasztalatait egy olyan országban kamatoztassa, ahol méltányolják, és nem pedig megalázzák, s leckéztetik őt szüntelenül. Összehasonlítva az Ausztriában élő és dolgozó Judit tapasztalatait a felvidéki magyar fiatal magyar- országi tartózkodásával kapcsolatos ügyintézés bürokratikus eljárásával, az olvasóban bizonyára felmerül az élni és élni hagyni szabálya. Tudniillik, ha még ezt az alapvető jogszerű igényt sem képes betartani az úgynevezett anyaországot képviselő - idegen állampolgárokkal foglalkozó - hivatala, akkor a legkevésbé sem várhatjuk el, hogy „csak” azért'dédelgessenek bennünket, mert magyar az anyanyelvűnk, mert magyarul álmodunk és magyarul beszélünk gyermekeinkkel. Melinda élményei az emberi méltóság sárba tiprását igazolják, ami után egyértelmű a fiatal leány jövőképe: „ott dolgozni és fészket rakni, ahol én is egy téglának számíthatok a falban.” „Bécs világváros. Már a színházaiban, a múzeumaiban, az operában, de még a sétálóutcám is érezhető az a fajta légkör, amely eltér és felülemelkedik a sznobizmuson, amely az ember bensőjére orientálódik, függetlenül annak származásától, vallási és bármifajta megkülönböztetésétől. Amikor itt tanultam, nem csak a fogászat elméletét és csínját-bínját sajátítottam el. Nekem már nem csak hogy kötelességem segíteni az idegeneknek, hanem egyszerűen természetessé vált, hogy jószándékkal forduljak feléjük, s ahelyett hogy elgáncsolnám őket, jószóval és tisztelettel viseltetek irántuk” - mondja Judit, aki a munkája során találkozik németekkel, svájciakkal, szlovákokkal, magyarokkal, csehekkel, arabokkal, törökökkel, kárpátaljaiakkal és erdélyiekkel is. „Egy biztos, ugyanolyan ügyfeleim mind - nem kedvesebb nekem az osztrák, a magyar, a brucki, tehát a helybéli vagy akár a távolból idevetődő idegen, legyen az zürichi vagy kolozsvári. Azt adom, amit én kaptam az osztrák hivatalokban: tiszteletet, megbecsülést, segítő kezet.” „Imádom a munkámat, szeretem a Dunakanyar minden részletét, s az ide látogató embereket is. Örömmel tapasztalom, hogy németek, osztrákok, hollandok, de még erdélyiek és vajdaságiak is szép számban keresnek errefelé eladó vagy kiadó házakat, lakásokat. Lakóparkok iránt is Azt adom, amit én kaptam az osztrák hivatalokban: tiszteletet, megbecsülést. sok fiatal házaspár érdeklődik, s a legjobbat akarom nyújtani az ázsiai ügyfeleimnek éppúgy, mint a roma, a szerb, a horvát, az ukrán, a magyar vagy a román polgárnak. Én nem teszek különbséget a vevők között, velem azonban a magyar idegenrendészet megtanította a leckét: te nem vagy közülünk való, ezért a fejed búbjától a talpadig bizonyítsd be, hogy közénk való vagy, és alkalmasnak találtatsz országunk építésére” - foglalja össze a történetét Melinda, aki tartózkodási engedélye meghosszabbítására már lassan több időt fordít, mint a munkájára. „A tisztelt rendészek - vagy csak embere válogatja, mert mindegyik mást mond és mást követel - nincsenek tekintettel a kérvényezőre, ha ne adj isten, egyéb elfoglaltsága is akad a külföldi ügyintézőnek (például megbetegszik, elutazik, továbbképzésen vesz részt stb.), s előtérbe helyezi a tartózkodási engedély intézésével szemben, már az első pillanatban bizalmatlanul kezelik, számonkérik az összes eltéko- zolt percet, felülbírálják minden mondatát és igazolását, a leadáshoz szükséges okiratok végtelen listáját pedig ismét megtoldják egy-két újabb igénynyel. Az az érdekes, hogy a kolléganőmtől soha nem pont ugyanazt kérik, amit tőlem, holott ő is ugyanazt a céget képviseli, s ugyanabból a szlovákiai városkából jött, ahonnan én. Néha nem lehet másképp értelmezni a hozzáállásukat, csak úgy, hogy az egyiknek az a baja, ha van rajtad sapka, a másiknak meg az, hogy nincs. Az ügyfélszolgálatuk keserves menetének köszönhetően a múlt héten hiába mentem oda tíz órára, annak ellenére, hogy délután egy óráig volt ügyfélszolgálat, engem azzal bocsátottak el tíz óra ötven perckor, hogy ma már ne követelőzzek, ha ennyire fontos, amit akarok, miért nem mentem hamarabb, a kolléganő már átvette az eddig várakozók kérvényeit, s még véletlenül sem csatolja hozzájuk az enyémet, ami csak egy haladék igénylése lett volna. Vessek magamra, jöjjek a legközelebbi hivatalos napon, s igazoljam az aznapi és a következő napi mulasztást is. A kérdés, hogy ki mulasztott valójában, senkit nem érdekelt rajtam kívül, a hiánypótló iratok osztályán dolgozó hölgy azt tanácsolta, legközelebb hozzam magammal a szülőhazámban felejtett kultúrámat is (talán a kulturáltságra gondolt, de nem sikerült tisztáznunk a gondolatainkat, érveinket és jogainkat sem), mert arcádanul és jogtalanul kritizálom a munkájukat. Nem értettem a hölgy alaptalanul hajtogatott mondókájának az okát, mivel én csak arra szerettem volna választ kapni, miért nem ismerik el, hogy ottjártam? Ha már egyszer az orvosom volt olyan kegyes, és reggel hétkor berendelt egy gyógykezelésre az arcüreggyulladásommal, s taxival potom háromezer forintért még időben odaértem az idegenrendészetre, s ráadásul reggel még telefonon is azzal biztatott az ügyeletesük, hogy tizenhárom óráig van ügyfélfogadás, nyugodtan menjek, csak vigyek orvosi igazolást, akkor miért nem veszik át tőlem az igazolást a meglévő okirataimmal együtt, s miért nem ismerik el, hogy én időben odaértem, csak a beteges ügy- félfogadási stílus áldozatául esve nem hajlandók velem már foglalkozni?! Egy szó mint száz: mindig valamin elcsúszom, mindig kémek még valamilyen igazolást, arról hogy igazoljam az eddig igazoltakat, s aztán azt is igazoljam, hogy igazolni tudták nekem az igazolni- valómat”. Judit és Melinda két külön világba cseppent. Judit magyarként lett Ausztria boldog lakosa és dolgozója, Melinda pedig magyarként lett Magyarország külföldi szlovák állampolgára, akit még eddig - érdekes módon - egyetlen egyszer sem kérdeztek meg afelől, hogy magyar- e, legfeljebb arra a kérdésre szerettek volna választ kapni, hogy ért-e magyarul. Mivel meg merte jegyezni, hogy ért, hiszen ő is magyar, kiigazították a megjegyzését azzal a ténnyel, hogy ő egy szlovák állampolgár, s azzal a tévedéssel, hogy érti a magyar nyelvet. A tévedést nem tudta magáévá tenni, nyomatékosan kijelentette, hogy magyar, de mivel ez nyom a legkevesebbet a latban, a mai napig próbák kereszttüzében áll, és egyfolytában azt próbálja bebizonyítani, hogy hasznos munkát végez. A vállalkozása kezdetek kezdetén áll ugyan, de már az első lépéseikkel meghódították szerény környezetüket, elismerik személyét, ügyfelei és kollégái tisztelik és igénylik munkáját. Mivel részletesebben és behatóbban ismeri Magyarország történelmét és kultúráját, mint néhány helybéli, nem egyszer kérik meg őt a külföldi vendégek kalauzolására a környéken. Ilyenkor jegyzi meg emelt fővel: „Az embernek meg kell küzdeni az értékeiért. Az identitásáért is. Én tudom, ki vagyok, ismerem a gyökereimet, a gerincemet, a hajtásaimat. Az az ember, aki csak egyet is nem ismer e három valóság közül, nem képes egyben látni a fát, embernek látni az embert.” Igyekezzünk nyugodtan, higgadtan beszélni, kerüljük a felesleges izgalmat, ne csináljunk a bolhából elefántot A főnök rigolyái és az alkalmazottak (Illusztrációs felvétel) FELDOLGOZÁS Mindnyájan emberek vagyunk. Ebből a szemszögből nézzünk tehát főnökünkre is, bár - valljuk meg őszintén - tőle is elvárhatnánk, hogy emberszámba vegye alkalmazottait. Szinte valamennyi női alkalmazott egybehangzó véleménye, hogy a főnök velük szemben sokkal többet megenged magának, mint amennyit a férfi beosztottakkal szemben. Az alábbiakban néhány tanácsot közlünk arra vonatkozóan, hogyan viselkedjünk magabiztosabban felettesünk előtt: Vegyünk egy mély lélegzetet! Ha valamilyen probléma merül fel, legyünk körültekintőek! Ne törjünk rá a főnökre és ne öntsünk ki előtte mindent, ami a szívünket nyomja, egy szuszra. Mielőtt belefogunk a mondandónkba, vegyünk egy mély lélegzetet és mérlegeljük, valóban ilyen forrón eszik-e a kását. Ha arról van szó, hogy valamit elrontottunk és be kell számolnunk arról, hogy milyen módon követtük el a hibát, igyekezzünk tárgyilagosak lenni, mondjuk el érveinket és röviden ismertessük a tényállást és azt, hogy mi okozta a hibát. Igyekezzünk nyugodtan, higgadtan beszélni, kerüljük a felesleges izgalmat, ne csináljunk a bolhából elefántot. Az ideges, kapkodó stílus ragadós, a főnök is hasonlóan fog reagálni beszámolónkra. A legideálisabb az, ha azonnal valamilyen megoldással állunk elő, amivel a problémát orvosolhatjuk. Mit szabad és mit nem Vajon betilthatja a főnök beosztottainak, hogy a munkahelyükről magánügyekben telefonálgassanak? Természetes, hogy apró halaszthatadan ügyeinket elintézhetjük a munkahelyünkön is - például kérhetünk időpontot orvosunktól, hazatelefonálhatunk, ha beteg gyermekünk otthon maradt, vagy gratulálhatunk a szüléink névnapjára. A telefonálgatást azonban semmi esetre sem szabad túlzásba vinni, órák hosszat trécselni a barátnővel, ilyen esetben a főnök valószínűleg megtérítteti velünk a telefonszámlát. Más téma a telefonbeszélgetés lehallgatásának lehetősége. Normális esetekben nem illik és nem is szabad lehallgatni mások telefonbeszélgetését, ha azonban a főnöknek is halaszthatatlanul szüksége van a vonalra, illedelmes figyelmeztetéssel megkérheti beosztottját a beszélgetés befejezésére. Beleszólhat öltözékünkbe? Eléggé kényes téma, vajon a munkaadó beleszólhat-e abba, milyen ruhában, milyen frizurával jelenünk meg munkahelyünkön? Természetesen - hacsak nincs kötelező egyenruha (pl. a banki alkalmazottaknál, pincémőknél, stb), akkor ilyen dolgokba nincs beleszólása, de ez alól a szabály alól is vannak kivételek. Olyan esetben, ha az öltözék vagy a frizura a munka biztonságának rovására menne, de figyelmeztethet akkor is, ha valaki túl ápolatlanul jelenik meg munkahelyén, vagy ha a beosztott a cég jó hírnevét tenné kockára öltözékével. Egy kényes téma Valóban kényes téma a fizetésemelés. Ami ezt a kérdést illeti, ahány főnök, annyiféle vélemény és megoldás létezik. Némelyik minden pénzbeli ügyről egyedül dönt és nem hajlandó senki tanácsát, ajánlatát, véleményét elfogadni. Akadnak azonban olyanok is, akik eléggé bizonytalanok, ingadozóak és örömmel veszik, ha másokkal is megbeszélhetik az ügyet, vagy egy ügyesebb alkalmazott a „kezükre játssza” á saját ötletét. Ezért, ha ilyen témáról szeretnénk beszélni a főnökkel, alaposan fontoljuk meg, mielőtt bekopogunk az ajtón, hogy alkalmas-e az időpont és milyen módon hozzuk tudtára igényünket. Kardinális hiba lenne, ha olyankor kérnénk fizetésemelést, amikor valamit elrontottunk, ha éppen sikeitlen időszakát éli a cég, ha a főnök bal lábbal kelt fel, ellenben használjuk ki az alkalmat, ha valamiért megdicsért, ha valamilyen ötletünk bevált, vagy valamilyen jó hírt kapott. Ilyen esetben hamarabb célt érhetünk. (- malév -)
