Új Szó, 2001. augusztus (54. évfolyam, 176-201. szám)
2001-08-25 / 197. szám, szombat
„Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre. Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya, Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja. Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kisfiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa.” (Arany János) „A gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörli porlepett ingével: Mélyre van az szántva az élet-ekével De amint körülnéz a víg csemetéken, Sötét arcredői elsimulnak szépen; Gondüző pipáját a tűzbe meríti; Nyájas szavú nője mosolyra deríti. ” (Arany János) 2001. augusztus 25., szombat 5. évfolyam, 34. szám A táborba, amelyet olyan családok számára szerveztek, ahol sérült gyermekeket nevelnek, csak két apuka jött el - az édesanyák valamennyien hasonló gondokkal küzdenek A Keskeny út családi napjai Jókán A hogy az egyes ember, minden család is különböző: egyedi és megismételhetetlen. A ■Ha szakemberek abban azonban megegyeznek, hogy az olyan családokban, ahol egészségkárosodott gyermeket nevelnek, található egy közös vonás: ez pedig a hatalmasan megnövekvő teher, amelyet cipelniük kell. A teher még súlyosabban nehezedik az apára, akinek a „hibás, tökéletlen” utód miatt nemcsak az énképe sérült, hanem a társadalmi elvárások következtében ráadásul titkolnia is kell a szomorúságát. Ezért menekül otthonról, s az anya, ha az intézeti nevelés gondolatát elveti, magára marad sérült gyermekével. Szinte valamennyi édesanya ilyen tapasztalatokról számolt be azon a családi rendezvényen, amelyet a marcelházi református gyülekezet Keskeny út szeretetszolgálati csoportja szervezett a Jókai Missziós Központ Betlehem vendégházában olyan családok számára, ahol sérült gyermeket nevelnek. A résztvevők tapasztalatokat cseréltek, hogy egymást erősítsék. Délelőttönként komolyabb témákkal foglalkoztak, egészségügyi, nevelési, szociális problémákat boncolgattak egészségügyi, szociális ügyi dolgozók, pedagógus, pszichológus, lelkipásztor közreműködésével. A délutáni vagy esti közös beszélgetéseken saját életükről folyt a szó, nagyon bizalmasan, őszintén s a beszélgetések során kiderült, hogy az édesanyák hasonló gondokkal küzdenek, életük alakulásában sok minden közös. A táborba csak két apuka jött el. Egyikük a szervezésből és a programok megvalósításából is részt vállaló marcelházi tiszteletes úr, Rácz Elemér, akinek a kezében szinte mindig ott a gitár. „Azt tapasztalom, -hogy zenével a fiaimat is megnyugtatom, s szeretném a többieket is meggyőzni, hogy a zenével mennyire gyógyítható az emberi lélek.” A sérült gyerekekkel nem bújtak el a világ elől, többször kirándultak a környéken, és egy délelőttre vendégül látták a zonctoronyi Nefelejcs Házat látogató hasonló sorsú családokat. A családi tábor ötlete a marcelházi Rácz Jolán tiszteletes asz- szonytól, két súlyosan egészség- károsodott fiú édesanyjától és a Down-szindrómás Szilvikét egyedül nevelő nemesócsai Bedecs Évától származik.- Jolikával leültünk beszélgetni - mondja Bedecs Éva -, hogy jó lenne, ha valaki meghívna bennünket valamilyen táborba, de mivel sérült gyermekeink vannak, szinte lehetetlen eljutnunk bárhová is. Rájöttünk, hogy a tábort saját magunknak kell megszerveznünk, és mi hívunk meg hasonló sorsú szülőket, gyermekeket.- Szerettünk volna több napot együtt eltölteni - kapcsolódik a beszélgetésbe a tiszteletes asz- szony -, reggeltől estig egymás életét szeretettel figyelni, követni, és így jobban megismerni egymás nehézségeit. Ilyen jellegű táborban még nem voltunk így közösen, korábbi rehabilitációs üdüléseink nem viselték magukon az evangéliumi jelleget. Ez most határozottan evangéliumi, keresztyén szellemiségű tábor. Érezzük, beteg gyermeket nevelő szülők, hogy ki kell végre beszélnünk egymásnak gondjainkat, és örülök, hogy szabad idejükben az anyukák kettesével, hármasával félrevonulnak, és bizony sok mély dolog előjön a családi életekből. Levetkőztük mi már a szégyen ta- kargatását, ezért is nyílunk meg. Nem zavar minket, hogy kitárulkozunk, kértem is a hallgatókat, oldjuk le sarunkat, mert szent területre lépünk. Nem azért mondjuk el, hogy nyalogassuk sebeinket, nem is azért, hogy kérkedjünk vagy dicsekedjünk vele, vagy méregessük, kinek nagyobb vagy kisebb a baja, hanem határozottan hisszük, hogy ebből tanulságot tudunk leszűrni, és hogy tudunk egymásnak segíteni. Bedecs EVa a saját élettörténetébe avatta be a jelen lévő anyukákat. Elmondta tapasztalatait, de tanácsot is kért. - Nekem kellett jönni Szilviával, mert én vagyok vele otthon. Édesapja ugyan megígérte, hogy meglátogatja a táborban, de úgy látszik, hogy fontosabb dolga akadt, nem tudott eljönni; majd otthon elmeséljük neki, hogyan teltek napjaink, mennyire örült Szilvia a közösségnek, régi és új barátainak. Nagyon aranyos kislányra talált, Laurára, aki a mozgásban segíti őt. Nálunk az a helyzet, hogy Szilvia nagyon vágyódik az édesapja után, aki meg szokta ugyan látogatni, de aztán elrohan. Ez nagyon fáj a kis lelkének; igyekszünk gyógyítani énekkel, imádsággal, bábjátékkal. Mire megnyugszik, megint jön az édesapja, a régi sebeket föltépi, és minden kezdődik elölről. Nem tudom, mit tegyek, ne engedjem őt Szilviához...? Mindketten pedagógusok vagyunk, ami nem kis felelősség. Egy időpontban mentünk munkába, együtt érkeztünk haza, hoztuk magunkkal a munkával járó feszültséget, főzni kellett, Szilviáról és egészséges testvéréről kellett gondoskodni. Mindkettőjüket egyformán nagyon szeretjük. A mai napig talány a számomra, hogyan bomlott fel a családunk. Rácz Jolika tiszteletes asszony szerint a kérdésekre az a válasz, hogy segítséget kell hívni: - Ha emberektől kérünk segítséget, meg az emberek példáját utánozzuk, az nem rossz dolog, de meg kell tanulnunk individuálisan fentről segítséget hívni, és belül elvégződnek a válaszok. Egyébként a probléma gyökerét abban látom, hogy a sérült gyermeket nevelő család egy minitársadalom. Ugyanez a probléma a társadalomban is, hogy a férfiak nincsenek a helyzet magaslatán. Nem fogalmaznak meg férfi mivoltukból adódó örömöket és feladatokat. A fiúk nincsenek arra nevelve, hogy családfők és felelősségteljes emberek legyenek, hanem vad ösztönök munkálnak bennük erkölcsi korlátok nélkül. Azt látom - és most elnézést kérek minden férfitól, aki másképp él hogy a férfinem nagyon nagy válságban van korunkban, és ez itt is tükröződik. Érthető, hogy az anyukák azáltal, hogy a szívük alatt hordták kicsi magzatjukat, ösztönösen ragaszkodnak sérült gyermekükhöz. Ez a gyerek sír, az édesapa fogja a táskáját, a kalapját, és megy, mert mennie kell, és aztán már megy akkor is, amikor nem kell mennie. Megy, mert megszokta, hogy elvégzik helyette a feladatokat, vagy egyszerűen nem is talál utat a gyermekhez. Jó volna, ha valaki megmutatná az apukáknak az utat ezekhez a sérült családtagokhoz, ha a pedagógusok, lelkészek, szociális munkások valami módon ébresztgetnék a férfiakban azt a felelősséget, hogy nekik is van saját területük, van, amit csak ők tudnak betölteni. Az a nagy fájdalom, hogy az édesapák maguk is kirekesztik magukat azokból az örömökből, amelyeket a közösen eltöltött idő adna. S az anyukák így magukra maradnak a gyerekekkel, a nap nagy részét velük töltik, sőt az éjszaka nagy részét is sokan átvirrasztják a beteg gyermekükkel - és ez aztán lassan természetessé válik a családban. Mert minden családban kialakul, ki ugrik elsőnek, ha sír a gyermek. Hogy mennyire volt eredményes ez a tábor, az majd a mindennapokban szűrhető le - folytatja kis szünetet tartva a tiszteletes asszony. - Ha valaki kétségbe volt esve a hároméves downos gyermeke fölött, és lát egy huszonhárom éves mosolygós, boldog kislányt ugyanezzel a diagnózissal, akkor talán elfogadóbb, megbo- csátóbb lesz. így felgyorsul az a köztes időszak, amit mi átvajúdtunk, amikor a magunk kárán tanultunk. Eredmény lesz, ha nem kell mindenkinek minden lépcsőt nagy keservesen végigjárnia, hanem átlépethetünk emberekkel több grádicsot egyszerre az egészségügy területén, vagy ügyes fogásokat mondunk, hogyan lehet az étkezésben segíteni, a napirendet kialakítani. A mi életünk példáját azok a szülők, akik itt vannak, hasznosíthatják. Én nagyon hiányoltam a múltban, hogy nem volt szakember: orvos, pszichológus vagy pap, aki megmondta volna bátran, hogy hozzávetőleg meddig jut el a huszonnégy éves autista nagyfiam, vagy a szintén súlyosan sérült huszonhárom éves kisebb fiam. Hogy meddig várhatok, hogy ne kergessen az ember illúziókat, ne kelljen csalódást csalódásra halmozni, hogy szembe lehessen nézni a tényekkel. Mert sok kínnal jár, ha szeretettel is, de a szülő mégiscsak szeretne valamit kipréselni abból a beteg gyerekből. S ha látja azt az elégedett huszonévest, aki teljes életet él, sugárzik arcáról a boldogság, holott esetleg nehezebb megérteni a beszédét, akkor megnyugszik a szülő is. Elhangzott a RÁDIO Patria Segítsünk c. műsorában. Ebédre várva - az előtérben Bedecs Szilviké és Szente Laura Együtt a zonctoronyi Nefelejcs Ház tagjaival (Bedecs Éva felvételei) Eltűnnek, elvesznek limlomok - mind pótolható dolog, melyről pár hét múlva már nem is tudni, létezett-e egyáltalán -, ami megmarad, az az emlék egy nyárra Drágám, enged a gumimatrac URBÁN GABRIELLA ltűnt a ruha. Jó kis darab volt, olyan testre omló habkönnyű nyári költemény. Megfelelt délutáni parádéra, kis- estélyinek szintén. Hordható volt strandra is. Na ez az, oda nem kellett volna felvenni, ott nem kellett volna lehajítani, s főleg nem kellett volna ottfelejteni. De felelőtlen az ember, elfelejt mindent, ha hirtelen tengerparti paradicsomba csöppen egy városi csúnya szürkeségből. Csak bámulja a partról azt a végtelennek látszó vizet, a szabadságot - igen, azt a költői, igazi szabadságot - érzi, észleli, élvezi, átéli nagyon. Közben fejére süt a forró nap, szédíti, kábítja. Megfeledkezik a világról, a testre simuló ruhakölteményről is. Csak az esti szürkületben tér észhez, felöltözne, de nincs mibe. Paradicsomba csöppent család keresi a ruhát, nem leli. Az anya dorgál: „Felelőtlen vágy, lányom. Miért nem vigyázol a holmidra?” Egy ruha azért nem a világ, búsulni kár, bermudában korzózik majd a lány. Újra hét ágra süt a nap, újra vonul, cipeli a partra a sok holmit a család. Élvezi a meleget, a tengert, a szabadságot, a szaftos görögdiny- nye édes ízét, szieszta idején, borókafák árnyékában a gumimatrac kényelmét. Tücsökzene szól, hullám csapódik a partra. Micsoda csodálatos muzsika! Mélységes nyugalmat áraszt, szenderít, álomvilág peremére sodor... Fantasztikus, hihetetlen kaland kezdetén valaki zaklat, ráz. „Ébredj, drágám, enged a gumimatrac.” Rossz az ébredés... Egy elveszett kalandért, egy gumimatracért azért búsulni kár, sziklára dobott törülközőn napozik, pihen, álmodik újabb kalandokról majd a család. A nagy álmodozókat, a „felelőtleneket” persze nem két baj éri, hanem több. Matrac után kilyukad a gumicsónak, egy jó meccs után sorsára marad a focilabda, elvész az öngyújtó, eltűnik a napszemüveg és Grisham félig olvasott regénye. Dühöng a félj, mert nem tud rágyújtani, a feleség is, mert, nincs mit olvasnia, mert hunyor- gat egész nap, s ezért ránc keletkezik a homlokán, a barát is mérges, mert nem evezhet végtelen vizeken át, bár erre vágyott egész éven át. Csak a „felelőtlen” lány kuncog. Nem mondja, csak gondolja: hanyag vagy, anyám, apám. Eltűnnek, elvesznek holmik, limlomok - mind pótolható dolog, melyről pár hét múlva már nem is tudni, létezett-e egyáltalán. Elszáll a harag, elmúlik a pillanatnyi bosszúság. Ami megmarad, az az emlék egy nyárra, arra a pár napra, amikor napsütötte teraszon komótosan reggelizett a család, amikor ki tudja, kinek a fájáról ragacsos fügét lopott a baráti társaság, amikor anya és felnőtt lánya - aki talán utoljára kísérte szabadságra - kiosont a városi korzóra, hogy citromos fagyit vegyen, s titkokról beszéljen. Megmarad, s napról napra szebbé válik az emlék a romantikus „holdvilágos éjszakáról”. Már csak a fénykép emlékeztet arra, hogy egykoron szieszta idején, álomvüág peremén, talán hihetetlen kaland kezdetén valaki zaklatott, rázott: „Ébredj, drágám, enged a gumimatrac.” Már csak a fénykép emlékeztet... Zenével gyógyítható az emberi lélek...
