Új Szó, 2001. augusztus (54. évfolyam, 176-201. szám)

2001-08-24 / 196. szám, péntek

ÚJ SZÓ 2001. AUGUSZTUS 24. ÍZLET Az író és a velő HIZSNYAI ZOLTÁN írói pályafutásom során valahogy úgy esett, hogy napilapokba nemigen írtam. Elvoltam a magam szubkultúrájában, és nem vonzott - a széles olvasóközönség. Sosem hittem, hogy mondanivalóm emberek tömegeit hoz­ná lázba, s a való mondásának mikéntjéről is igencsak népszerűden elképzeléseim vol­tak. De ami a leginkább gátolt a közfigye­lemre számot tartó hírlapi cikkek körmölge- tésében, az témáim elvontsága volt. Pedig a téma majdhogynem magától hozza a többit: gondolatot, modort, filozófiát, stílust, logi­kai vezérfonalat és atmoszférát, mondatok lüktetését, rotyogását, se­lyemkelmén szitált harmóniát és pokolian pikáns disszonánsokat, s a literatúra boszorkánykonyhájának ki tudja, milyen rafinált eszközeit még. Ha lenne olyan témám, amely sokakat foglalkoztat, s amelyet ugyanakkor a sajátomnak is érzek, az talán egy inverz keszonbeteg­ség kockázata nélkül is levezetne az elefántcsonttoronyból, gondol­tam. De sosem volt számomra igazán fontos, hogy legyen. Nem kerültem, nem is kerestem - a téma talált rám. Persze, nem min­den rásegítés, útbaigazítás nélkül. A szerkesztő, aki jó emberismerő­nek bizonyult, megtalálta a gyengémet. „A hasamon keresztül fogott meg”, mint nők a férfiakat, ahogy némi leegyszerűsítő általánosítás­sal - de azért korántsem valami égbekiáltó túlzással - mondani szok­ták. ízekvüága: ételé, italé; anekdoták, történetfoszlányok, habköny- nyű elmélkedések, személyes és olvasmányélmények: a gyomor örö­mei - és üröméi, mert abból is adódott elég (már hogyan is ne adó­dott volna az agonizáló „komenizmusnak” meg a „létező” [vad] kapitalizmusnak a gourmand hiten lévők szempontjából is po­gány évtizedeiben). Röviden így foglalható össze az írói szándék, amely a következő hetekben (hónapokban?) itt olvasható cikksorozat létrehívója. Persze, a szándék és a megvalósulás között szinte mindig észlelhető némi differencia. Én sem zárom ki, hogy témámtól időn­ként elkalandozom. Nem nagyon messzire, igyekszem azért az össze­függések látómezején belül maradni, habár egy ilyen központi témá­tól, mint az ízreceptorok izgatása, talán leheteüen is lenne igazán tá­vol kerülnöm. Hiszen a gyomor körüli dolgok minden lényeges kér­déskörrel közvetlen viszonyban állanak. Nézzünk talán egy példát. „A legerotikusabb testrészünk az agy”, mondogatják az okosok félig tréfásan, félig komolyan. Mindenki az­zal kérkedik, amiből többlete van, gondolhatnánk, s még az is felme­rülhetne, hogy savanyú a szőlő. De mielőtt elhamarkodott ítéletet mondanánk, vizsgáljuk csak meg: ugyan nem több történik-e az ágy­ban, mint hogy ott összegeződnek s fejtik ki hatásukat az ingerek? Gondoljunk csak az egyénüeg változó fájdalomküszöbre, vagy az in­gerek híján keletkező fantomfájdalomra és pánikbetegségre. Bizony, a gyönyör hatványozódása sem egyszerűen az ingerek fokozásának függvényében történik. Az a koponyadeklink alatt meghúzódó, teker- vényes futóárkokkal szabdalt, idegpályákkal sűrűn átszőtt nagy, ko­csonyás massza önálló életet él! Ugyanaz az inger lehet számára a gyönyör és a fájdalom forrása, de lehet akár teljesen közömbös is. Lel­ki kondíció, imaginációs képesség kérdése, mit vált ki belőle egy-egy stimulus. Persze, ízlelőbimbóink is ide küldik észleleteiket. Egy-egy zamat is ezen szervünk által - s nagyon hasonló pszichés folyamatok során - értékelődik fel vagy le. Fantázia, teremtő képzelet nélkül fád, döglött még a legizgalmasabb összetevőkből a legrafináltabb mód­szerekkel knzgatott ízegyveleg is. Egy gazdagon burjánzó képzeletvi­lág viszont még a legvisszataszítóbb alkotóelemekből kutyult ételféle­ségeket is a gasztronómiai gyönyör forrásaivá avathatja. Az élvezetek tehát egy tőről fakadnak. Akár erotikus, akár szellemi, akár gasztro­nómiai jellegűek az ingerek, az általuk kiváltott hatások, bizony, a jó öreg agyban képződnek meg és teljesednek ki. Apropó, velő! Sokolda­lúságára jellemző, hogy például hagymán pirítva, jó fűszeresen, ece­tes uborkával körítve ingerforrásnak sem az utolsó! A téma, mint látjuk, szövevényes és szerteágazó. Az érintettek száma pedig kétségtelenül impozáns. Jelenleg mintegy hatmilliárd. Evéssel- ivással kapcsolatos tapasztalata, következésképp legalább valamilyen kifejletlen, csírájában megrekedt véleményféléje is mindnyájunknak kell, hogy legyen e tárgyról. Bizakodással tekinthetünk tehát a rovat népszerűségi mutatóinak alakulása elébe. Elvben. A gyakorlatban, persze, azon is sok múlik, sikerül-e mondan­dómat érzékletesen és élvezetesen tálalni, és hatékony szellemi inger­forrást kreálni belőle. És végső soron, ugye, itt is minden a befogadó szellemi képességeitől, igényeitől és kreativitásától függ. Hajh, mi, írófélék, kétszeresen is kiszolgáltatottjai vagyunk legélvhajhászabb testrészünknek! Bizony, nem könnyű az írósors. Fiam kisovis korában el is pityereden, amikor egy új tejipari termékről elmondták neki, hogy az íróból turmixolt hab. Tehetetlenül nézték legörbülő száját, nem értették, mi baj. A felnőttek nagyon nem értik ezt. De aztán Bandi könnyes szem­mel, szepegve megkérdezte: „És... apa... tudja már?!” Tudom, persze hogy tudom. Jól fel van verve. És van benne egy kevés velő is. BOLONDOS RECEPTEK Mátyus Jóska kiskonyhája Echtes Deutsches Ausgekirántott husch mit schawanjukäpoßta Hozzávalók: Echtes Deutsches Ausgekirántott húsch, schawanjukäpoßta (mind a zwei lehet kapni üzletekben lefagyaszt­va), Brüngenbachné házi készítésű gombás kenőcse, Brüngenbachné (egyedül ő képes ezt az akziont végrehajtani, azaz megfőzni az ételt). Elkészítése: Az Echtes Deutsches Ausgekirántott húscht, miután Brüngenbachné alaposan kiklapfalta, megmártogatjuk a fent említett hölgy gombás készítményében, s várunk, míg a húsch az áttetszőén barnássárga lében el nem merül. Úgy 1/2 óra múlva a lé elkezd bugy­borékolni, a legnagyobb buborékok már elérik a 20 cm átmérőt. Ek­kor a húsch ismét felmerül, s megpuhulva a lé tetején kezd majd úsz­kálni, de Tschigawér! Újra le kell nyomkodni a lébe, s ezt 1/2 órán­ként úgy 6-7-szer meg kell ismételni. Ezek után a löttyöt addig kell melegítem, míg a tetején fokozatoschan libazöld buborékok és olajszí­nű foltok nem jelennek meg. Ha valgpü eschetleg kidugná fejét a víz­ből, azt nyugodtan kólintschuk fejbe, vagy hívjuk Brüngenbachnét. Mikor az anyag már megkotschonyásodott és lila színűvé vált (és tschakis ekkor) kivehetjük az edényből, és schawanjukäpoßta, no meg Brüngenbachné társaságában jóízűen elfogyaszthatjuk. (CS. M.) A húsleves fölséges illatát most is érzem, a bő lére eresztett pörkölt íze ínyemen maradt örökre Gyermekkorom ízvilága DENES GYÖRGY _ Aggtelki út men­yY tén, a Temető­/ y 1 M szögben kezdő­/ % f i dött a gyermek­korom. Ez már Pelsőc nagyköz­ségének külterülete volt, a községi, a zsidó- és a cigánytemető közvetlen közelében. A dombhoz tapasztott házat, amelyben laktunk, nagyapám és öccse, Sándor bácsi építette. Két­szer is megjárták az egyesült álla­mokbeli Detroitot, míg föl tudták húzatni a kétrészes vályogviskót. Az első traktusban nagyapámék laktak négy gyermekkel, hátul pedig az aggíegény Sándor bácsi. A lakás egy deszkapadlós szobából, s egy pará­nyi döngölt földes' konyhából állt. Hosszú folyosó, azaz gang futott az ablakok alatt, onnan lépcső vezetett az udvarra. A folyosó volt kedvenc tartózkodási helyem, tanyám. Öten laktunk a lakásban: apám, anyám és én, valamint nagyanyám és legki­sebb fia. Egy fiú és egy lány akkor már kirepült a fészekből. Szülőföldemre, gyermekkoromra úgy emlékezem, mint feledhetetlen álomképre: forró nyarak, jégverés, mennydörgés, villámok cikázása, mézes gyümölcsöt buggyantó hosz- szú őszök, hófúvással, szikrázó jég­csapokkal beköszöntő telek, fűzbar- kás, gyermekláncfüves tavaszok vál­togatták egymást. Ahogy nőttem, egyre jobban fesze­gette lelkem a vad szabadság ösztö­ne, szerettem volna kibújni a bőröm­ből. Ismerkedtem vüágommal: fák­kal, bokrokkal, kövekkel, virágok­kal, gyerekekkel, felnőttekkel, min­dennel, ami szorongatott és felol­dott. Házunk előtt futott a Domicai- cseppkőbarlang felé tartó út, ame­lyet Vályús úrnak hívtak. Sok érde­kes dolog történt ott. Hol lagzisok daloltak a zörgő szekereken, s kalá­csot hajigáltak az út szélén bámész­kodók felé, hol vidám cserkészek meneteltek példás rendben, hol te­metési menet vonult szomorú ének­szóval, gyászruhás emberekkel a kö­zeli sírkert felé. Sok szekér közleke­dett az úton, de egy-egy autós is el­pöfögött házunk előtt Domica felé. Mint említettem, konyhánk földes volt, s a földjét negyedévenként be kellett ereszteni. Ez úgy történt, hogy egy vödörbe szedtük az úton elpotyogtatott lócitromokat, otthon elkeverték vízzel, s ha megfelelt a sűrűség, egy rongydarabbal ráken­ték a konyha földjére. Szép, fűzöld lett lábunk alatt a pádimentum. Gyermek- és ifjúkoromból ízek, illa­tok, zamatok ma is kísértenek. Sze­gények voltunk, de nem éheztünk. Anyám jól főzött, hiszen sokat szakácsnősködött a jómódú csalá­Nagyon szerettem ősszel a lek­várfőzést. Micsoda illat áradt szerte. Meg is jelenítettem egyik gyermekversemben: Harangoznak, éppen dél van, fő a lekvár a kondérban, füstje, gőze fölfelé száll, böfögve sűrűi a lekvár. Jó nagyanyám kavargatja, vörös láng a gyönge karja, fáradozva énekelget, szeme ragyog a tűz mellett. Fő a lekvár, hánykolódik, szagos gőzbe takarózik, telten lángol az őszi nap, kakukk szól a kertek alatt. dóknál. Húsétel legin­kább csak vasárnap volt, hétköznap meg káposztás, túrós sztra- pacska, gulka, bable­ves, paprikás grulya (krumph), lecsó, rizs­felfújt, kalács, káposz­taleves, tökfőzelék járta. Télen töltött ká­posztát, kukoricaká­sát, mákos kukoricát, mákos gubát, csíkot is fogyasztottunk. A húsleves fölséges üla- tát még most is ér­zem, a bő lére eresz­tett pörkölt, a töltött káposzta, fulka, a tú­rós kalács íze ínyemen maradt örökre. A sztrapacskát, ezt a szlovák eledelt na­gyon kedvelte apám, s jómagam is. A tészta­félét akkor még közös tálból fogyasztottuk, az egyik oldalon apám vülázta a sztra­pacskát, a másikon én. Ha turkáltam a tésztában, rám mor­dult, mert azt nem tűrhette. Jellemző, hogy húszévesen már tisztviselő voltam a községházán, de kés- sel-vülával még nem tudtam enni. Az egyik kolléganőm meghí­vott disznótorra, kés- sel-villával fogyasz­tották a jó falatokat, csak én maradtam éhen. Pedig folyton kínálgattak. Azt ha- .zudtam, hogy fáj a gyomrom. Ó, micsoda bablevese­ket főzött anyám, füs­tölt kolbásszal vagy hússal. Aki evett belő­le, ugyancsak meg­nyalta utána a száját. Kenyere is cso­dálatos volt, krumplival készítette, s mikor hazahozta a péktől, olyan nagy volt, mint egy kiskocsi kereke. A bele rugózott, a héja aranybamán csábította az embert. De jó is volt a zsíros vagy vajas kenyér metélt hagymával meghintve! A gulkát is nagyon szerettem. Re­szelt burgonyát, lisztet, hagymát, apróra vágott füstölt húst, majoránnát gyúrt gombócokká anyám, majd kifőzte, s utána a kisü­tött hagymával, a hagynia zsírjával megfürösztötte. Ez is szlovák étel... Hallottam, hogy némely faluban a dunna alá dugták a tálat, a megma­radt gulkával, hogy ki ne hűljön, mert spóroltak a tüzelővel. Bizonyára jó volt a töltött paprika, a tökfőzelék és a rizsfelfújt is. De én nem ettem belőlük, nem szerettem ezeket az ételeket. A paradicsomot harminc évemig sem főve, sem nyer­sen nem kóstoltam meg. Itt, Po­zsonyban szoktam rá. Pedig milyen paradicsomaink termettek! Óriásiak. S nem is pirosak, bíborpirosak vol­tak. Emlékszem, unokatestvéreim milyen mohón ették. Ették? Falták. A paradicsomlé lecsurgott a szájuk szé­lén, dicsérték, milyen mézédes. A főzés nem mindig folyt békésen. A tűzhely közepéről hol anyám tolta félre nagyanyám vaslábasát, hol nagyanyám lökte odébb anyám fa­zekát. Erre kitört a veszekedés. Mindkettő azt szerette volna, ha az ő ebédje fő meg hamarább. Ezek a perpatvarok mindig elszomorítot­tak. Ilyenkor meséskönyvemhez me­nekültem. NYELVELŐ Halászlé, halleves, halié Többször tapasztaltam már, hogy némelyek idegenkednek a halász­létől. (Nem magától az ételtől, ha­nem a nevétől.) Miért halászlé? - kérdezik -, hiszen nem halászból főzik, hanem halból. Vagyis nem tartják logikusnak a nevet, sőt ko­mikusnak, tréfálkozásra okot adó­nak fogják fel. Szerintük akár a halleves, akár a halié sokkal jobb megnevezés a szóban forgó hal­ételre, mint a halászlé. Nézzük csak meg, valóban helyte- len-e a halászlé szó! Nem. Ez az összetétel ugyanis nem birtokos jelzős, mint például a tyúkleves, amelyet így is fel lehet bontani: a tyúknak a levese, de amely felfog­ható már jelentéstömörítőnek is, vagyis több szerkezetet összesűrí- tőnek: tyúkból főzött leves. A ha­lászlé nem a halásznak a leve, de nem is a halászból főzött lé szerke­zetekre bontható, hanem más, többféleképpen felfogható szerke­zetekre: a halász által főzött lé, ha­lász módra főzött lé stb. Akad még néhány ilyen összetételünk, s még­sem ékelődünk rajtuk. Ilyen a gu­lyásleves vagy a gulyáshús is; egyik sem gulyásból fő, csak gu­lyás módra. Ilyen a turistaszalámi, vadászkolbász is, amely szintén nem turistából, vadászból, hanem csak a turista, illetve a vadász szá­mára készül, és persze mások szá­mára is, csak olyan módon, hogy azt a turisták, vadászok magukkal tudják vinni; tehát legalább rész­ben tartósítva. A halleves és a halié nem ugyanaz, mint amit a halászlén értünk. Te­hát három külön fogalom tartozik a három szóhoz. A halászlé olyan halételnek a neve, amely többféle hal szeleteiből, bő lével, hagymá­val, sok paprikával, olykor paradi­csommal készül. Hallevesnek pe­dig azt a halból készült levesfélét hívják, amelybe paprika helyett, vagy egy kevés paprika és hagyma mellett leveszöldséget (sárgarépát, petrezselymet, karalábét, zellert) is tesznek; sőt be is rántják, vagy tejföllel behabarják; ecettel ízesí­tik; attól függően, hogyan kedve­lik. Végül: a halié a halleves készí­tésekor a halaprólékból kifőtt lé neve; de azt a halászlét is árusítják halié néven, amelyből elfogytak a halszeletek. Látjuk tehát, hogy sem a halleves, sem a halié nem hasz­nálható a halászlé helyett, mert mindegyiknek más a jelentéstartal­ma. A halászlé - mint rámutattunk - egy különleges módon főzött hal­ételnek a neve, s nem a nevet kell ízlelgetni, hanem magát az ételt. Il­letve: elemezhetjük magát a nevet is, de helyesen; azt nézve benne, ami valóban benne van. Azok közül, akik magát a halászlé nevet még elfogadják, többen tilta­koznak, ha a halászlevet tárgyra- gos alakot hallják, például ilyen kí­nálásban: „Gyere, egyél halászle­vet!” Ilyenkor ők is kijelentik: ha­lászlét még hajlandók enni, de „halászlevet” nem. Hadd mondjuk meg, hogy jelentéstartalom szem­pontjából a halászlevet alakban sincs más, mint a halászlé szótári tőalakban, mégis igazuk van azok­nak, akik inkább a halászlét kedve­lik, nem a halászlevet. Mindjárt hozzá is tesszük: csak alaktani szempontú ez az igazság. A lé szó­nak a levet a tárgyas alakja, de a halászlé szóé már ez: halászlét. Több olyan szavunk van, amely egymagában több tőalakú, de ösz- szetételben egyalakúként viselke­dik: a szótári alakjához veszi fel a toldalékokat. Gondoljunk csak ar­ra, hogy a tó főnév választékos tárgyragos alakja: ez: tavat. A Ve­lencei-tó tárgyragos alakja lehet ez is: Velencei-tavat, de az is: Velen­cei-tót. De a Csorba-tó összetétel­ben már nemigen mondjuk ezt: Csorba-tavat, hanem inkább ezt: Csorba-tót. Például: „Vastag jég­páncél fedi a Csorba-tót.” Vagy a szó többesjeles alakja ez: szavak. De a szófajok megnevezésére nem a névszavak, határozószavak, kö­tőszavak stb. alakokat használjuk, hanem ezeket: névszók, határozó­szók, kötőszók stb. Jakab István: Nyelvi vétségek és kétségek, Madách Könyvki­adó, 1987

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents