Új Szó, 2001. augusztus (54. évfolyam, 176-201. szám)
2001-08-18 / 191. szám, szombat
„Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre. Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya, Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja. Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kisfiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa, ” (Arany János) HÉTVÉGI MAGAZIN „A gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörli porlepett ingével: Mélyre van az szántva az életekével De amint körülnéz a víg csemetéken, Sötét arcredői elsimulnak szépen; Gondiiző pipáját a tűzbe meríti; Nyájas szavú nője mosolyra deríti. ” (Arany János) 2001. augusztus 18., szombat 5. évfolyam, 33. szám Hazatérésük után még évtizedekig viselték a nyomasztó terhet, hallgatni kellett a viszontagságokról, nehogy rájuk süssék a bélyeget: kém Falutörténet után a leventesorsról GAÁL LÁSZLÓ árom évvel ezelőtt egy régi leventetársamat kísértük ki a temetőbe. Az őt búcsúztató pap az életének jó és rossz emlékeit is sorra felidézte, ám azt a háborús másfél évet, amikor a társunk leventeként sok hozzá hásonló tizenéves magyar gyerekkél megjárta a németországi szenvedéseket, a plébános úr meg sem említette. Ekkor érlelődött meg bennem végleg az elhatározás, hogy magam vetem papírra a falunkból leventeként elhurcolt fiúk németországi hányattatásait.” Ezekkel a szavakkal magyarázta a felsőszeli Danaj- ka Lajos bácsi, hogy mi késztette őt Két tűz között 1944-1946 című, júniusban megjelent könyvének megírására. Nem ez az első könyve, megjelent már egy 250 oldalas kötete, amelyben szülőfalujának történetét dolgozta fel. „Ebben a faluban száz éve nem állítottak semmiféle emlékművet. Én ezzel a könyvvel ezt szerettem volna pótolni, hogy az utánunk jövő nemzedékek is tudják, hogyan éltek őseik.” A nyugdíjas koráig raktárosként dolgozó szerző nem tanult író, nyolc elemi az összes iskolája, de mindig érdekelte a történelem, szeretett volna többet megtudni arról a helyről, ahol leélte az életét. Ezért nyugdíjas korában beiratkozott az Egyetemi Könyvtárba, szakirodalmat olvasott, amely útmutatást adott az adatgyűjtéshez és -feldolgozáshoz, majd a pozsonyi, a budapesti, a vágsellyei levéltárakat vette sorra, és hét év alatt sikerült összegyűjtenie annyi anyagot, hogy kisebb hányattatás után 1994-ben a község ki is adta. A most megjelent könyvével, a Két tűz között-tel kapcsolatban elmondta: „Én magam is voltam hadifogoly Németországban, elgyalogoltam Münchenig mint levente, s régóta élt bennem a gondolat, hogy egyszer le kellene írni azokat a szenvedéseket, melyek bennünket a társaimmal értek. Azokat a magaláztatásokat, melyeket a magyar hadseregban, majd a fogságban a tisztektől kellett eltűrnünk, meg azt, hogy mennyit szenvedtünk az éhségtől, a tetvektől.” A könyv szerzője a leventetársai által elmondott vagy leírt visszaemlékezéseket gyűjtötte össze. Meglátogatta a faluban még élő egykori leventéket, levelet küldött a délbaranyai községekbe, ahová 310 családot telepítettek ki a háború után Felsószeliből, és az ott élőket is felkérte, mondja el, úja meg mindenki, akit leventeként hurcoltak el Németországba, hogyan élte meg ott a háborút, a fogságot, kivel volt ott, ki halt meg, hol van eltemetve. Kapott is sok választ, volt aki csak néhány sorban írta le, amire emékezett, volt, aki tízoldalas levelet küldött. Lajos bácsi azután személyesen is meglátogatta őket. Akadt, aki még most is félt beszélni, és neveket nem volt hajlandó mondani, de még a városok neveire sem aktul: emlékezni. Olyan is előfordult, hogy valaki elmondott egy történetet, de nem akarta, hogy a szerző közreadja. Például Lajos bácsi egyik barátja, aki azóta már meghalt, elmesélte, hogy őt annak idején a nyilas fiúk vitték el, és a háború után, a nagy éhség idején, amikor csak jegyre adtak élelmiszert, elment az egyik után, aki akkor malomban dolgozott, és lisztet kért tőle. Az illető nem akart adni, merthogy jegy nélkül nincs liszt. Erre Lajos bácsi barátját elöntötte a düh, nyakon ragadta az illetőt, és a falnak nyomta: Emlékszel rám amikor kijöttél értem a házunkba, és kihúztál az ágy alól, mert el voltam bújva?! Ekkor az illető meghőkölt, és ijedtében adott egy zsák lisztet. A könyvben az ilyen nyilas fiúkról, illetve azokról is szó van, akiknek a lelkén a leventék elhurcolása szárad, ám az ő nevüket a szerző nem írta le. Ma már nem él a bosszú, ezek az emberek sem élnek, minek megbolygatni a kedélyeket. A falubeliek pedig úgyis tudják, hogy kiről szól az írás. „Az a csalódás volt a legnehezebb, hogy amikor foglyok lettünk Münchenben, a magyar tisztek, akik éppen olyan foglyok lettek, mint mi, még a fogolytáborban is parancsolgatni akartak nekünk. Az elég nagy lelki megrázkódtatást jelentett, de még ettől is sokkal rosszabb volt az örökös éhség. Tíz hónapig voltam Németországban, azalatt mindig éhesek voltúnk. Én még ma sem dobok ki egyeden darabka kenyeret sem, annyira megtanultam megbecsülni az ennivalót.” Sokszor lopniuk kellett, hogy enni tudjanak, mert az élelmezésükkel megbízott németek nem törődtek az ellátásukkal, inkább szabad rablást engedtek. Volt úgy, hogy egy- egy gazdaságban a disznóknak elkészített krumplit vagy ételmaradékot lopták el. Legtöbbször csak németrépát ettek, ez egy kb. öt centi vastag, a sárgarépához hasonló, retekízű répa volt, amitől aztán fájt a fej. Volt aki a csigát is megette, vagy a szőlőrügyeket rágták, ha éppen egy szőlőhegyen érte őket az éjszaka. A Dán-félszigeten 25 kilométeren húzódtak a fogolytáborok, vagy öt város volt a körzetben, melyet az amerikaiak vettek körül, de a területen belül szabad mozgásuk volt a foglyoknak. Ott is éheztek az emberek, mert az ellátók elsíbolták az élelmet, de még halat sem foghattak, mert a tenger állandóan hullákat dobott a partra. „Mondja az egyik, hogy micsoda jó csizmája van ennek a hullának! Lehúzta a csizmát, és jött vele a láb is.” Lajos bácsi A könyvben az egykori leventék visszaemlékezésein kívül a fogolytáborokban íródott versekből is közöl részleteket a szerző egy müncheni reptéren kialakított fogolytáborban volt, de onnan végül is megszökött, mert nem bírta elviselni, hogy a fogva tartóikon kívül még a velük együtt raboskodó tisztek is parancsolgassanak neki. Amit a szabad rablásban szereztek, azt a tisztek elvették tőlük, tiszti konyhát létesítettek, nekik pedig csak feketekávé jutott. „Tetvesek is voltunk, és a tetveket úgy likvidáltuk, hogy a reptér melletti futballpá- lyán gyújtottunk tüzet, azon kétszáz literes hordóban főztük ki a ruháinkat. Amíg a ruhák kifőttek és megszáradtak, mi mezítelenül futballoztunk.” A tetvedenítés utáni éjszaka meg is szökött Lajos bácsi vagy tíz pesti gyerekkel. Kétszáz kilométer után azonban elfogták őket, és egy másik fogolytáborba vitték, de ott már tisztességesebben bántak velük. Egész nyáron a Mün- chen-Passau közötti országutat aszfaltozták, majd 1945 novemberében szabadultak, és térhettek haza. De a hazatérés után még évtizedekig viselték a leventesors terhét, hallgatni kellett a viszontagságokról, hiszen nem lett volna tanácsos arról beszélni, hogy Hider hadseregében szolgáltak. Aki megjárta a Nyugatot, mégha akaratán kívül, kényszerrel vitték is oda, arra könnyen ráfogták, hogy amerikai kém. Magyarországon a háború utáni időben meg is különböztették a volt leventéket, B-listára helyezték őket. Itt Szlovákiában nem volt ilyen megkülönböztetés. Felesleges lett volna, hiszen csak amiatt, hogy magyar, mindenki másodosztályúnak számított. Ezeknek a tapasztalatoknak állított emléket Danajka Lajos Két tűz között című könyvében, de mivel itthon nem talált rá kiadót, egy dombóvári kft.-nél itthoni és magyarországi alapítványok, intézmények és magánemberek anyagi segítségével adta ki. A könyv Felsőszeliben az újságárusoknál vásárolható meg, bevételét a szerző egy másik, anekdotás kéziratos könyve kiadására szánja, mely valószínűleg Dudvág menti anekdoták címmel fog majd megjelenni. Ebben a régi paraszti világ humoros történeteit gyűjtötte össze. Azét a vüágét, amelyben még nem volt tévé meg rádió, és a falusi emberek egymás ugratásával, csínytevésekkel tették kellemesebbé az életet. ízelítőül Lajos bácsi elmondott egyet, nagyapja fiatalkori történetét. „Mint afféle legény, elment a fonóba, és amikor táncra került a sor, hát először az éppen mellette ülő lányt vitte el, nem pedig a gazda lányát, pedig azzal szeretett volna járni. A gazda lánya pedig úgy megsértődött, hogy mindjárt elszaladt. Hiába kérlelte az öregapám, ne szaladjon el, de amikor látta, hogy a lány hajthatatlan, hát odavetette: Megállj, majd fogsz te még énutánam futni! Mire a lány: Olyan nincs, majd a Bodri kutyánk fut utánad, és lehúzza a vászongatyádat. Amikor legközelebb megint náluk volt a fonó, az öregapám odament az ablak alá, és el- kuijantotta magát: Hé elszabadult a csikó! Az utcán szaladgál, gyertek segítsetek, meg kell fogni! Erre a fonóból mindenki kiszaladt csikót fogni, de akkorra már az utca végéből hallatszott a nyerítés meg a csöngő csilingelése. Látni, persze, nem láttak semmit, mert akkor még nem volt közvilágítás, csak a hang után szaladtak. Mikor már a fél falut körbefutották, a csikó egyszeriben eltűnt, a gazda lánya pedig ott pityergett, hogy az a csikó az ő hozománya lett volna. Ekkor a sötétből előlépett az öregapám, hogy: Ne keressétek a csikót, otthon van! Hát akkor mi mit kergettünk, álmélkodtak azok, mire az öregapám elárulta, ő volt a csikó, ő nyerített meg csöngetett a sötétben. Erre a lány nekiesett: Miért tettél ilyen bolondot velünk?! Mire az öregapám: Nem megmondtam, hogy fogsz te még utánam futni?!” A nagyok pihenője a gyakorlat szünetében 1944 őszén AUGUSZTUS 20. SZENT ISTVÁN ÜNNEPE A 969-1038 között élt első magyar király, Géza fejedelem és Sarolt fia. Atyja halála után, 997-ben vette át az uralmat, s a kereszténység felvételével Magyarországot európai állammá tette. 1000-ben koronázták királlyá, de uralmát fegyverrel kellett megvédenie. Leverte Koppányi, Ajtonyt és Gyulát, s megkezdte az állam és az egyház szervezését. Az országot megyékre osztotta, 10 püspökséget, illetve érsekséget alapított. Feleségétől, Gizella bajor hercegnőtől öt gyermeke született, akik közül csak Imre érte meg a nagykorúságot, de egy vadászaton ő is meghalt. István ezért nővérének fiát, Pétert jelölte örököséül, ezzel azonban kizárta az utódlásból unokatestvérét, Vazult, aki erre merényletet kísérelt meg ellene. István megtorlásul megvakíttatta, fiait pedig száműzte. Halála után Orseolo Péter követte a trónon. 1083-ban avatták szentté. Ez a nap az új kenyér napja is, Magyarország állami ünnepe. Uralkodása idején I. István király augusztus 15-ét, Nagyboldogasszony napját avatta ünneppé. Ekkorra hívatta ösz- sze Fehérvárra a királyi tanácsot, és tartották a törvénynapokat. Az ünnepi dátumot Szent László király tette át augusztus 20-ra, mert ezen a napon avatták szentté I. Istvánt. 1771-ben Mária Terézia császárnő elrendelte a Szent Ist- ván-nap megünneplését, sőt nemzeti ünnepként a naptárakba is felvétette. Az 1848-as szabadságharc leverése után sokáig nem tarthatták meg, hiszen első királyunk a független magyar állam szimbóluma volt. A kiegyezést követően természetesen visszanyerte régi fényét az ünnep. A második világháborút követő Rákosi-, majd Kádár-rendszer idején Szent István napjából az új kenyér és az alkotmány ünnepe lett. Szent István ünnepének igazi rehabilitációja csak 1991-ben történt meg, amikor az Országgyűlés ismét nemzeti ünneppé, s egyben hivatalos állami ünneppé nyilvánította augusztus 20-át. Levente járt már a világ szélén, a ház előtt húzódó járdán, ahonnan egyszer majd elindul egyre hosszabb utakra Egyensúlyozva a világ szélén BODNÁR GYULA evente jár. Enyhén imbo- lyogva, akár egy kötéltáncos. A különbség nem pusztán annyi, hogy Levente a földön, amaz a magasban. Levente szétrakott lábakkal, kinyújtott, olykor madárszámyként csapkodó karokkal megy előre, nem rúddal, esernyővel egyensúlyozik, szék lábába, ágy szélébe, asztal sarkába, hűtőszekrénybe kapaszkodik. Ha nem éri el valamelyiket, falat, segítő kezet sem talál hirtelen, amikor ösztönösen megérzi, hogy baj lesz, egyszerűen lerogy, bélelt popsijára. Ilyenkor megtörténik, hogy négykézláb folytatja felfedezőútját a lakásban, mint ama szabadnapos baba a híres amerikai filmkomédiában. Mindent meg akar fogni, mi megfogható, kinyitni, mi kinyitható, felborítani, mi felborítható, szájba venni, mi szájba vehető. Nagy szó ez. Nagyszerűbb annál, mint amennyit örömünkben vagy éppen hétköznapi gondjaink közepette tulajdonítunk neki. Az első lépéseknek. A sok milliárd ember között elindult egy újabb emberke. Egyelőre csak a lakás mikroközegé- ben rója köreit, meg-megbillenve, el-elbizonytalanodva, ám az sem akármilyen teljesítmény, hogy megáll a saját lábán. De mit is beszélek?! Hiszen Levente járt már a világ szélén! A házuk előtt húzódó járdán! Az meg igazán csak ráadás, hogy egy félfordulattal bent termett a néhány négyzetméternyi zöldövezetben, ahol virágra bukkant, melyet természetesen letépett, és fogyasztotta volna jó étvággyal, vagy éppen kiköpte volna savanyú képet vágva, ha édesanyja el nem kapja a kezét. Tehát a világ szélén, ahonnan egyszer majd elindul egyre hosz- szabb és hosszabb utakra, mindjárt egy élmény, melyet nyomban el is felejt, autó futott be a ház elé... Viszont az első lépések élménye kétségtelenül látszik Leventén, sőt sugárzik arcáról, mozdulataiból. Komoly probléma kínozhatja, ha ölbe, karba kívánkozik, vagy vállhoz simulni. Menni, csak menni, ez az igazi nagy kaland. Menni virágtól virágig, fától fáig, háztól házig, várostól városig, embertől emberig, örömtől bánatig, bánattól örömig. Menni mindig - valahova. Menni mindig - valahonnan. Örökké úton, attól a pillanattól kezdve, amint először hagyod el egyedül a világ szélét, mely nem más, mint édesanyád ölének melege, az otthon szellós, napfényes udvara. Hány ezer vagy millió lépés egy élet, befelé a sűrűbe, mondjuk, úgy ötvenéves korig? Ki a megmondhatója? És ha volna is tudója, oly mindegy. Amiként az is már, hogy a szívedre vagy az eszedre hallgattál-e, valahányszor elindultál, főként, hogy útjait különben sem mindig maga választja ki/meg az ember. Levente még az elején jár, olyannyira, hogy keveset tévedve talán az eddig megtett önálló lépéseit is össsze tudnánk számolni. Ehelyett azonban inkább kívánok neki és valamennyi kortársának, akik elhagyták vagy hamarosan elhagyják a járókákat, szerencsés utat. A világ szélétől a világ végéig. (Illusztrációs felvétel)
