Új Szó, 2001. július (54. évfolyam, 151-175. szám)

2001-07-07 / 155. szám, szombat

„Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre. Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya, Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja. Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kisfiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa.” (Arany János) HÉTVÉGI MAGAZIN gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörli porlepett ingével: Mélyre van az szántva az életekével De amint körülnéz a víg csemetéken, Sötét arcredői elsimulnak szépen; Gondüző pipáját a tűzbe meríti; Nyájas szavú nője mosolyra deríti.” (Arany János) 2001. július 7., szombat 5. évfolyam, 27. szám Míg örömünk a világba kiált, fájdalmaink mélyen hallgatnak - a másság mindenkiben él, csak kevesen tudnak azonosulni vele, hisz vállalása mindennapi küzdelmet jelent Jonathan Livingston további utazásai LŐRINCZ ADRIÁN smerik a történetet Jo­nathan Livingstonról, a sirályról, aki más volt, mint a többi? Csak a re­pülés érdekelte, a maga gyönyörűségeivel és buk­tatóival, és mit sem törődve azzal, hogy a világ milyen irányba halad, a megismerhetetlen kibogozását vá­lasztotta. Jonathan mindannyiunk­ban ott él, de kevesen vannak olya­nok, akik azonosulni tudnak vele. Mert a másságot megismerni és vál­lalni mindennapi küzdelmet jelent. A következő történet olyan embe­rekről szól, akiket az önkéntesen vállalt egymásrautaltság érzése köt össze. Az egyik oldalon állnak azok, akik valami oknál fogva má­sok, a másik oldalon pedig, akik megpróbálják a világot számukra elfogadhatóvá tenni. Nem könnyű dolog a mentálisan sérült embert a világhoz kötni, ám az érintettek el­mondása szerint megéri a küzdel­met. Mert mindkét fél valami töb­bet kap - leckét emberségből. Rozsnyó, Kassai út. Az emeletes családi ház kapui mögött a szokott kerékvágásban folyik az élet. Az Amália nevet viselő szociális szol­gáltatások otthonában - mint az idegeneket általában - kíváncsi te­kintetek fogadnak. „Tizenhat gondozottunk van jelen­leg - tudom meg Renata Csavnyická nevelőnőtől. - Dawn-kórban, gyer­mekbénulásban és epüepsziában szenvedő gyermekek, fiatalok ezek, nyolctól harminchárom éves korig. Ami leginkább megnehezíti a velük való foglalkozást, az mentális sérü­lésük. Nehezen kezelhetőek, ami persze nem azt jelenti, hogy vala­mennyien egyformák, és a világ szempontjából úgymond teljesen el­veszettek volnának. Arról van szó, hogy segítségre van szükségük ah­hoz, hogy a számunkra szülte telje­sen egyértelmű dolgokat felfogják, elsajátítsák és később hasznosítani tudják. Valamilyen szinten sérült a felfogóképességük, az érzéklésük, a gondolkodásuk, a fantáziájuk, a be­szédjük, a memóriájuk, másképp nyilvánítják ki az akaratukat, érzé­seiket, és a fantáziájuk is nagyon sa­játos. Többségük a mentális sérült- ség középső fokán található.” Az élet közben zajlik: legélénkeb­ben az épület falára felszerelt kosár­labdapalánk alatt, ahol fiúk cso­portja produkálja magát. Akad, aki végeláthatatlan köröket ró a tágas udvaron bicajával, míg mások a ké­zimunkában lelik örömüket. „Nagyon fontos számukra, hogy ál­landóan foglalkoztatva legyenek - mondja Viera Hetesiová egészség- ügyi nővér -, ezért mindennap új és új dolgokat találunk ki nekik. Na­gyon kedvelik a képzőművészeti, a zenei foglalkozásokat, és persze a munkát. Ezek intézményünkben mint a terápia részei vannak jelen. A cél az, hogy ezeken keresztül elsajá­títsák a mindennapi tevékenységek alapjait. Ezalatt tényleg az alapokat kell érteni - a higiéniai szokások, az alapvető munkamozzanatok elsajá­títását. Néhányan olvasni tanulnak, megismerkednek az alapvető mate­matikai fogalmakkal, a legnagyobb hangsúly azonban a gondolkodó­Mások, és ez egész életükön végigkíséri őket képesség fejlesztésén van. Mivel ne­veltjeink mindegyike-külön egyéni­ség sáját személyiségjegyekkel, el­térő a viszonyulásuk is. Van, aki a rajz által tudja leginkább kifejezni magát, de nem idegen számukra az irodalom sem. Az egyik neveltünk - Sylvia Petrenková - pedig sorra nye­ri a sérült emberek számára rende­zett kerékpárversenyeket. A szlová­kiai bajnoki címen kívül szép ered­ményeket ért el a Hollandiában célt követünk - persze, ki-ki a maga módján. Különösen gondolkodó­ba ejt egy mondat, mely arról vall, hogy míg örö­münk a világba kiált, fájdalmaink mélyen hallgatnak. Aztán kap­csolok: hiszen a legfon­tosabb dolgok szavakkal megfogalmazhatatla- nok. Mert a szó kimon­Nagyon fontos számukra, hogy állandóan foglalkoztatva legyenek és a zemplénváraljai táborokban. Mindenhová viszünk valamit, és mindenhonnan valamivel gazdag­abban térünk haza.” Igor Lada igazgatónál afelől ér­deklődöm, milyen esélyeik lesznek neveltjeiknek az életben való érvé­nyesüléshez. „Nos, ezt nehéz meg­mondani. A többségük visszakerül a családjához, ahol is állandó törő­dést igényelnek. Bár itt elsajátítják számos tevékenység alapjait, mind­azonáltal sosem lesznek egészen önállóak. Mások, és ez egész életü­kön végigkíséri őket. Ezen a környé­ken igen magas a munkanélküliség, és súlyos egészségkárosodással bi­zony nehéz munkahelyet találni. Mi itt a maximálisát nyújtjuk nekik ab­ból, ami emberileg átadható; enél- kül a munkánknak nem is lenne ér­telme. A többi azonban már nem rajtunk múlik, hanem a vüágon - azon, hogy hogyan fog hozzájuk vi­szonyulni a társadalom, milyen esé­lyeket teremt számukra. Minden kö- szönetünk azokat ületi, akik jelenle­gi munkánkhoz megteremtik a fel­tételeket. Az intézményeket, a vál­lalkozókat, akiknek a segítsége nél­kül bizony nehezebben boldogul­nánk. Pénzközpontú vüágban élünk, ezzel nap mint nap szembe kell néznünk, de jólesik látni, hogy milyen sokan vannak, akikből nem veszett ki az emberség. Míg ez ben­nük van, mindig fogunk tudni adni önmagunkból valamit.” gató fiatal egy napja. Amire foko­zott figyelmet fordítunk, az a foglal­kozások megszervezése. Szükségük van arra, hogy alkotó energiájukat felszabadítsák, és valamit átadja­nak a környezetüknek. Teljesen mindennapi emberi hozzáállás ez, ami náluk fokozott mértékben van jelen. Ezért is van az, hogy a min­dennapos alkotótevékenységen kí­vül oly szívesen részt vesznek min­den rendezvényen, amely szá­munkra elérhető. Elmondhatom, hogy az évek során nagyon jó vi­szonyt alakítottunk ki a város intéz­ményeivel, de kapcsolataink gya­korta a határokon is túlnyúlnak. Be­kapcsolódunk Rozsnyó kulturális életébe kisebb előadások keretében, együttműködünk a nyugdíjasott­honnal, a kereskedelmi akadémiá­val, a város alapiskoláival. Olyan rendezvényeken vagyunk jelen, mint a Téli Blumiáda, amely a men­tálisan sérült fiatalok országos fóru­ma, és persze minden évben meg­rendezzük a Charitánia elnevezésű jótékonysági koncertünket. Az idei év pedig az Amálium 3000 nevet vi­seli, és folyamán olyan aktivitásokat szervezünk, melyek az intézmény támogatottságát hivatottak elősegí­teni. Ezenkívül ott vagyunk szinte minden olyan találkozón, táborban, amelyet a mentálisan sérült embe­rek számára szerveznek. így több­ször megfordultunk már a Selmec­bányái, a körmöcbányai, a zólyomi Sylvia Petrenková sorra nyeri a sérült emberek számára rendezett kerék­párversenyeket megrendezett Európa-bajnokságon is. Megemlíthetném, hogy rendre részt vesznek a paraolimpiákon, ahol főképp úszásban, futásban és súlylökésben érnek el szép sikere­ket. Ondrej Gallo pedig országos rajzversenyt nyert az idén. Elmond­ható tehát, hogy nagyon kiterjedt az érdeklődési körük.” Az otthon ajtaján számos felirat hir­deti, hogy bár ember és ember kö­zött óriási különbségek lehetnek, tulajdonképpen valamennyien egy datik és elszáll, de a tetteknek vala­hol nyomuk marad. Benn kellemes légkör, példás rend fogad. „Megpróbáljuk idevarázsolni az otthon nyugalmát és melegét - mondja Erika Eliášová főnővér. - És bár a családi környezet semmivel sem pótolható, úgy kezeljük őket, mintha a saját gyermekeink lenné­nek, és biztos hátteret próbálunk ki­alakítani nekik. Ehhez igazodik a napirendjük is, tehát nagyjából úgy néz ki, mint egy átlagos iskolaláto­Szabadnak lenni annyi, mint nem félni - de mikor úgy megszaporodtak a veszélyek, hogy kétszer is meggondolja a szülő, gyerekével küldje-e le a szemetet a nyolcadikról A szabadság nyári szabadsága a rohanó gyermekkor idején BODNÁR GYULA em tudom - különö­sen történelmi távla­tokban tűnődve -, hogy elmondhatta, elmondhatja-e magá­ról bárki is: pont jókor vagy jó korban született, legalább egy szempontból. Nos, ha eltekin­tek attól, hogy három évvel a máso­dik világháború befejezése után lát­tam meg a napvilágot, hatvannyolc internacionalista tankjainak a dü­börgéséből pedig halk morajt sem hallottam a központoktól távoli kis­városban, akkor én minimum egy aspektusból pont jókor vagy jó kor­ban születtem. Tizenhárom éves voltam, amikor először jelent meg életemben a televízió, az is egy köz­épületben történt, a mi házunkba csak jóval később került készülék. Vagyis ezeken a közép-európai tája­kon az évszázadokon át húzódó ge­nerációs láncolatban annak a leges­legutolsó nemzedéknek a seregébe tartozom, amelynek még volt gyer­mekkora. Azt nem állítom, hogy a közvetlenül utánunk sorjázóknak nem volt, ám éppen velük egy új fe­jezet kezdődött, egy másféle gyer­mekkor, amely mint fogalom léte­zik ugyan, de a tartalma gyökere­sen megváltozott. Persze, gyereke, illetve családja válogatja, és hát skatulyázni sem volna helyes. Min­denesetre, a gyermekkor két fő is­mérvéből, a szabadságból és a já­tékból kevés maradt mára. A sza­badság alatt természetesen nem szabadosságot értek, a játék alatt pedig nem televíziózást, számítógé­pes hancúrozást. Mi nem kép­ernyőhöz, monitorhoz tapadtunk, hanem a természethez, a földhöz, a legelőkhöz, virágos és havas me­zőkhöz, napfényes tisztásokhoz, melyek szamócával kínáltak ben­nünket, és amikor mindezt megun­tuk, a golyózást, a biciklizést, a fo­cit, a csúzlicsatákat, a repülőmo­dellezést, az ipiapacsot, a szánkó­zást, a síelést és még annyi min­dent, akkor a könyvekhez tapad­tunk, a könyvekhez, melyek olykor el sem, csavarogni sem engedtek. Móra, Mikszáth, Defoe, Jókai, Ver­ne, Jack London, Gárdonyi tartott bent a szobában vagy a kertben az őszibarackfa árnyékos hűvösében, fűre terített pokrócon. A szüléink miatt mehettünk volna, nem kellett félteniük, nem volt kitől, mitől. Csak a természetes aggodalom bukkant elő olykor-olykor abban a világban, melynek tempóját inkább a szekerek előtt baktató lovak dik­tálták, nem száguldó autócsodák, teherkocsik, tömegközlekedési esz­közök, mindenütt muzsikáló mo­biltelefonok, számítógépes fájlok, internetes csatlakozások, ahogy manapság, amikor a természetes aggodalomhoz új aggodalmak, fé­lelmek egész sora társul. Tudjuk, szabadnak letmi annyi, mint nem félni. Na de amikor annyira meg­szaporodott az életet fenyegető ve­szély, hogy például kétszer meg­gondolja a szülő, a gyerekével küld- je-e le a szemetet a nyolcadikról?! Következésképpen - bár érthető módon - természetellenes szintre emelkedett a szülőkben a vigyázó, Itt a nyár, s újfent fel­vetődik, sőt bizonyára előjött már korábban az az egyszerű kérdés: hol, mivel töltse a gyermek a szünidőt. figyelmeztető, fegyelmező ösztön, melynek már az enyhébb megnyil­vánulásai is gyakran vezetnek konf­liktushoz az anya vagy az apa és a gyermek között, vagy akár családi perpatvarhoz. Ezeknek az ösztö­nöknek a feltörése, megjelenési for­mái nemcsak hogy nem tűnnek el nyomtalanul a gyermek leikéből, hanem korlátozzák a szabadságát, sértik szabadságérzetét, mely min­den gyermek sajátja földrésztől, or­szágtól, politikai rendszertől, bőr­színtől függetlenül. Itt a nyár, s újfent felvetődik, sőt bi­zonyára előjött már korábban az az egyszerű kérdés: hol, mivel töltse a gyermek a szünidőt. Egyszerű kér­dés? Kinek hogy. Van, aki Honolu­luig elmehet akár hetekre, egyedül vagy együtt az egész család, mások, s egyre többen, még csak arra sem gondolhatnak - anyagi helyzetük­nél fogva -, hogy valamelyik alapít­ványi táborba küldjék csemetéjüket néhány napra. Sajnos, a szaba­didőközpontok zöme pénzhiány miatt képtelen helyettesítem az egykori ifjúsági és piomrházakat, a cserkészeket sem veti fel a pénz, s elmúltak azok az idők is, amikor a szülők azt kérdezgették egymástól, melyik turnusban megy a lányod, fiad ebbe vagy abba a - szakszerve­zet által rendszeresen szervezett - pionírtáborba, ahol nemcsak a szlo­vák gyerekkel ismerkedett s kötött barátságot a magyar gyerek, és for­dítva, hanem a hegyekkel, a hegyek kincseivel, s játszott, vetélkedett, szórakozott, amennyit akart, míg nem fújtak takaródét. Ezeket a tá­borokat mi helyettesíti ma olyan mennyiségben, mint amilyenben annak idején szervezték őket? Ma­rad csakugyan a televízió? Esetleg egy kicsit a lepusztult játszótér, s ami föllelhető, élvezhető még a ter­mészetből, természetben - félelem, féltés nélkül? A tinédzsereknek pe­dig amolyan kiegészítésül esti ven­déglő némi homállyal, cigaretta- füsttel, alkohollal záróráig? Valóban nem tudom, születhet-e pont jókor vagy jó korban az em­ber. Vagy az egész pusztán a jövőt jelentő gyermekért aggódó felnőtt fölösleges töprengése?

Next

/
Thumbnails
Contents