Új Szó, 2001. június (54. évfolyam, 125-150. szám)
2001-06-30 / 150. szám, szombat
„Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre. Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya, Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja. Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kisfiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa.” (Arany János) „A gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyug assza eltörődött testét, Homlokát letörli porlepett ingével: Mélyre van az szántva az élet-ekével. De amint körülnéz a víg csemetéken, Sötét arcredői elsimulnak szépen; Gondüző pipáját a tűzbe meríti; Nyájas szavú nője mosolyra deríti” (Arany János) 2001. június 30., szombat 5. évfolyam, 26. szám Akad azért látogató, de ha több reklámot kapnának, népszerű kirándulóhelye lehetne a gyermekes családoknak, hiszen valóságos kis csoda, ami Egyházfa mellett van Mese a kilenc tigrisről HAMERLIK BARNABÁS ol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tenge- ren is túl, s még azon is túl, ahol a kurtafar- kú malac túr, élt egyszer egy tigrislány, akit Ritának hívtak. Egyes-egyedül élt, mert az ő fajából már alig akadt néhány a földön, s nagyon magányosnak érezte magát. Történt egyszer, hogy amint barangolt, betévedt egy oázisba. Kicsike kis hely volt, de annyira megtetszett neki, hogy úgy döntött, letelepedik, s családot alapít. Hogy, hogy nem, egy tigrisfiú is élt ott. Egymásba szerettek, s még máig is élnek, ha meg nem haltak. A mesének a fele sem igaz, de Rita és az Oázis (így hívják a kis szafariparkot) létezik, sőt az anyatigris családalapítási tervei is valóra váltak. A hely Szénétől alig néhány kilométerre található, EgyOlyan hízelgők, akár a kiscicák házfa (Kostolná pri Dunaji) és Magyarifalu (Hurbanova Ves) közt. Neve nincs, ha csak a feliratot nem tekintjük helységnévnek: Oáza sibírskeho tigra (a szibériai tigris oázisa), jelzi a kis tábla. A szerény hely azonban sokkal többet nyújt, mint azt bárki is hinné. No, de ne vágjunk a kellős közepébe, kezdjük a legelején. 1995-ben megalakult a Szibériai Tigris Alapítvány, amely azonban nemcsak a tigriseket, hanem más, kipusztulóban levő állatfajokat is védelmébe vesz. A szibériai tigris a legnagyobb, leghatalmasabb tigrisfajta a földkerekségen. Testsúlya eléri a 450 kilogrammot, testhossza pedig a négy métert. Szabadon már nem is él, kipusztult faj, de hála az olyanoknak, mint az alapítvány kezelői s az Oázis tulajdonosai, néhány példány még létezik. S nem csodás, hogy abból a pár száz darabból, mely az egész föl(A szerző felvételei) dön még fellelhető, kilenc éppen itt él, Pozsonytól alig félórányi autókázásra? Eléggé bajos rálélni a helyre, mert kevés tábla jelzi, merre kell menni, de Egyházfán már bárki köny- nyen útba igazítja az embert. Jómagam nem lakom messze az említett helytől, de bevallom, sokáig én sem látogattam el a miniszafariba. Amióta azonban egy százötven kilós élő tigris a tenyeremből lafatyolta a tejszínhabot, miközben valósággal gyalulta dörcés nyelvével a bőröm, azóta gyakran meglátogatom őket. Nem sokan ismerik ezt a helyet, vagy inkább úgy mondhatnám: nem elegen. Akad azért látogató, de ha több reklámot kapnának, Kiváncsiak a látogatókra népszerű kirándulóhelye lehetne a gyermekes családoknak, hiszen valóságos kis csoda, ami ott van. Mindamellett nem kis munka van kilenc tigrissel. A „nevelőszülők” elmondták, hogy hetente elfogy egy tehén, sok-sok liter tej és még ki tudja, mi minden más! Mindezt, persze, saját pénztárcából nem lehetne megoldani, így támogatókra van szükség, akik anyagilag biztosítják a tigrisek jólétét. Mindebből a vidám kölykök és a kamaszodó tigrisfiúk mit sem sejtenek, élik a maguk vidám életét. Mindenki annyi időt tölt el náluk, amennyi jólesik neki, a ketrecen kívül természetesen, ugyanis azon belül azért nem árt az óvatosság. Az Oázis tárt kapukkal vár mindenkit minden hétvégén, a nyári szünidő alatt pedig naponta. E hely cseppet sem hasonlít semmiféle Disneyland stílusú szórakoztató parkra, sokkal inkább egy lepusztult börtönre, legalábbis ezt a benyomást kelti a négy méter magas rács s a vaskos kapuk. Betonlapokkal kirakott út vezet a főketrechez, ahol egy rögtönzött büfé árul ezt-azt, de igazán nem ez a lényeg, hanem a tigrisek. A ketrecben több generáció is képviselteti magát, van kis tigris meg nagy tigris meg még nagyobb. A legfiatalabbak most alig egyévesek, a legnagyobb anyatigris már tíz. Ami leginkább megkülönbözteti ezt a helyet egy állatkerttől vagy egy szafariparktól, az elsősorban a családias hangulat. Csendélet vadakkal egy vidéki, nyugodt tanyán. Kilenc tigris játszadozik, he- verészik, vagy éppen fürdik a rögtönzött medencében. Olyan egyszerű, mégis olyan hihetetlen! A nevelők különböző történetekkel szórakoztatják a látogatókat, készségesen válaszolnak minden kérdésre. És még valami, ami a családias hangulatot növeli: a tigrisek kiváncsiak a látogatókra, és keresik az alkalmat, hogy megismerkedhessenek velük. Hatalmasak bár, mégsem vadállatok benyomását keltik, hiszen olyan hízelgők, akár a kiscicák. És hízelegnek is! Megható látvány, amikor egy ilyen 350 kilós test hozzásimul az emberhez. Aki nem fél (no, persze csak a nagyobbak!), bemehet a tigrisek közé. Ezek az állatok már itt születtek, a vadonba bele sem kóstoltak, kiskoruktól kezdve emberekkel voltak körülvéve. Imádják a tejszínhabot, és szívesen nyalogatják le bárki kezéről. Fura érzés, de a szembesülés felejthetetlen élményt szavatol mindenkinek. Aki nem hiszi, járjon utána! Mert megszoktuk már, hogy számítók, képmutatók vagyunk, ám ami ennél rosszabb: mindezt már nem is vesszük észre Olajfinom-ítócég, vagy mikor a gyermek játszik LŐRINCZ ADRIÁN V alahol a nagy hegyek tövében, egy eldugott - völgy oldalára kapaszkodva, van egy kis ház. Ajtaján cédula, rajta felirat hirdeti: OLAJFINOM-ITÓCÉG. Csupa nagy nyomtatott, döcögős betűvel, ahogyan csak az öregek tudnak írni. A felirat pedig gyerekkéz munkája. Egy fiúcskáé, aki még az iskoláskor előtt áll, de megtanult írni, hogy idejét agyonüsse valamivel. Nincs még hatéves. Olykor olvas is, legszívesebben egy huszadik század elején kiadott műszaki lexikonból, és jókat mulat a korabeli gőzgépekről szóló részen. Nem tudni miért, de meghökkentő számára, hogy valaha ezek a nyilvánvalóan kezdetleges gépek működhettek, és az emberek komolyan vették őket. Aztán modernebb enciklopédiát vesz elő, amelyben olajfúrótornyok emelkednek a magasba büszkén, lángot vetve a tenger fölé. Ezt már illik komolyan venni: hiszen ez az emberi ész diadala az elemek fölött. Állítólag. És olykor mindent megmagyaráz a kishúgának, aki ezt még nem értheti, lévén négyéves. Elfigyelem, ahogyan játszanak. Önfeledten, mindazonáltal szigorúan betartva azokat a szabályokat, amelyek a játékot kiemelik a mindennapi tevékenységek sorozatából. Olyan szabályok ezek, melyek az életünket kellene, hogy irányítsák, ám mi, felnőttek, mivel rég ráakadtunk a tudás forrására, s abból nagyokat kortyoltunk, mindent elfeledtünk. Mert a Tudás feledéssel jár. Minél inkább belebonyolódunk az ismeretek szövevényébe, annál jobban érezzük, hogy nem, mégsem ezt kerestük, tévúton járunk, s a té- vutakat újabbak követik. Tudjuk, mert az iskolában belénk sulykolták, világunk hatásokból és ellenhatásokból áll, de valahogy megrekedtünk annál, hogy elhisszük: ez csakis a fizikaórán érvényes. Aztán meglepődünk, ha keserű tapasztalatok árán tudunk csak előbbre lépni. Amikor a gyermek játszik, teljesen más törvényeket követ. Mesefigura ő is, hős, áld magának rendezi be a világát. Útja van, melyet be kell járni, magának kell felfedezni mindazokat a törvényszerűségeket, melyeket már előttük oly sokan és oly gyakran felfedeztek - és elfeledtek. A játékba merülő gyermek valahol máshol jár, s így valami magaszto- sabbat képvisel. Mindenki tapasztalhatja ezt, aki egy-egy órára melléjük guggol, a homokvár bonyolult kivitelezési terveit megvalósítandó. Ilyenkor megszűnik létezni a környező világ, csak az adott probléma létezik, és a helyes megoldás. Ennyire egyszerű. Mivel a gyermeknek még nincsenek előítéletei, a világot olyannak látja, amilyen. Egyszerűnek, romlatlannak, csodákkal telinek. Mert ilyen a lelke tó. Gondoljunk csak bele: milyen is lehetne a mi felnőtt, Minél inkább belebonyolódunk az ismeretek szövevényébe, annál jobban érezzük, hogy nem ezt kerestük. üggyel-bajjal döcögő világunk, ha megmaradnánk annak, akik gyermekkorunkban voltunk? Ártatlannak, becsületesnek és őszintének. El tud valaki ma képzelni olyan társadalmat, amelyben a hatalom- és a birtoklási vágy ismeretlen, az ellentétek gyorsan elsimulnak, és egyfajta összhang hat át mindent? Bajosan. Mert megszoktuk már, hogy számítók, képmutatók vagyunk, ám ami ennél rosszabb: mindezt már nem is vesszük észre. Elfeledtünk korrektnek lenni, tisztelni a másikat, segítségére lenni annak, aki nálunk gyengébb. Ami maradt, az a kardcsörgetés és a bizalmatlanság. Megvalósítottuk a magas fokú bizalmatlanságot, kiindulva abból, hogy eleve mindenki rossz, és az egész életünket e köré építjük fel. Egy életen át védjük a magunk kis egyszemélyes igazságait. A gyermekhez hasonló csodálatos jelenséget csak a nagyon magas kort megélt emberek között lehet megfigyelni. Az egyik: aki még semmit sem látott; a másik: már mindent. Nem tudni és mindent tudni tulajdonképpen egy és ugyanazon állapot, ahogyan azt a régi görög bölcs is megfogalmazta. Ha a szőlőlugasok aljában üldögélő nagyapákat látok unokáikkal vígan parolázgatni, önkéntelenül is eszembe jut: valaki magasabb- rendűnek a játékai vagyunk, és az van hozzá legközelebb, akijátszik. Ha leszáll az alkony, amely a nagy hegyek között mindig hamarább és alattomosabban érkezik, a játéknak vége szakad. Az élmények emlékekké szelídülnek a szoba félhomályában, s a két kis ember lassan aludni tér. Amikor már valahol messze-messze járnak álmaikban, a hétköznapok látszólag fontos harcaiban edződött felnőttiélek is kisimul. Működésbe lép a LÉLEKFINOM-ÍTÓCÉG. Kellemes vakációt, felhőtlen nyarat, jó pihenést kívánunk minden kis- és nagy diáknak és pedagógusnak! Illusztrációs felvétel Csendélet vadakkal
