Új Szó, 2001. június (54. évfolyam, 125-150. szám)
2001-06-27 / 147. szám, szerda
Nagyszünet ÚJ SZÓ 2001. JÚNIUS 27. TEHETSÉGES KUTAT ÁSUNK Halálos gondolatmenet „VIRÁG" „17 éves lettem. Egy új állomás az életemben. 17 év tűnt el nyomtalanul. 17 nehéz, szomorú esztendő van mögöttem. Megértem már sikereket is, de az életem mégis inkább a szomorúságról szól. S talán arról, hogy sosem voltam elégedett azzal, amit Istentől és az élettől kaptam. Mindig többre vágytam, boldogabb akartam lenni. Talán még nem is voltam igazán boldog, vagy csak nem jöttem rá, hogy mi az igazi boldogság. Ebben a 17 évben mindenféle gondolatok megfogalmazódtak bennem, de volt egy visszatérő, amely mióta kezdem megérteni, hogy miért születtem, nem hagy nyugodni. Illetve éppen erről van szó, hogy nem értem, miért kellett a világra kéredzkednem. Valamiért biztosan, hiszen a világon semmi sem történik feleslegesen, mindennek van valami oka. 17 évvel ezelőtt, azon a bizonyos napon megszületett egy újabb dobogó szív, úgy mint más napokon más életek, új és ismeretlen lelkek. Ki tudja, hogy miért történt. Miért történt az, hogy az én pici világom is létrejött akkor, hogy meg kellett születnem, és a sötét világ részévé válnom. És hogy szomorúságra ítélve kellett megszületnem. Talán bennem van a hiba. Mert nem értékelem, hogy élek, hogy nézhetem és átérezhetem a természet különös játékait. De mindig bánat uralja testem, amely pedig annyira vágyik boldogságra, szeretetre, és csak egy kis megértésre. Tudom, hogy más vagyok, mint a többiek. Látszatra én is csak egy mindennapi, szokványos, hétköznapi „szürke kisegér” vagyok. De én nem akarok ilyen világban élni. Itt szégyen, ha kimutatod érzéseid, lenéznek, csak mert egy könnycsepp bújik meg a szememben. S talán sikerül is eltitkolnom, ha a köny- nyekből egyre több van, de ez mind csak külsőség, ami látható rajtam. De a szív sosem hazudhat. Biztathatom önmagam, hogy ne féljek sírni, ha a szemben jövő ember arcán pedig kaján mosoly fut át, mikor látja, hogy csillog a szemem. De miért örül? Mert végre nem egyedül van, akinek gondjai vannak? De akkor ő gyáva, mert magába rejtheti fájdalmát, de szeretni többet nem fog tudni. Addig nem, míg ki nem ürítette magából a bánatot, mert addig boldogságnak sem lesz ott helye. Verseket írok, szégyen. Ha sírok, akár szűnjek meg. Ha szeretek, ha igazán szeretek egy embert - nem pénzért, nem vagyonért, már nem is vagyok ember. Szeretem a verseim. Nem hiúságból, nem büszkeségből, hanem mert az enyémek. Mert ha elolvasom őket, lehet, hogy csak kis időre, de nem érzem egyedül magam. Úgy érzem, hogy van valaki, aki megért engem, áld úgy gondolkozik, mint én. Aki nem a pénzt, a csillogást szereti. Szeretem a csillogást, de azt a fajtát, amely akkor jelenik meg a szemekben, amikor elfelejtjük a gondokat, és néhány percre boldogok vagyunk. Amikor nem vágyunk semmire, csak nézzük az ég öblös felhőit, és nem látunk semmi mást, csak a habot, amin olyan jó lenne megpihenni. Megállni, élni és eltűnni testben-lélekben a forgatagból, és csak gondolkodni. Igen. Egy újabb elérhetetlen álom. Sokszor szeretnék már elkéredz- kedni innen. De gyáva voltam, mert sosem mertem elválasztani a testem a lelkemtől. Együtt hagytam őket, nem volt bátorságom itt hagyni a mélységnek a földi részeimet, s a lelket szabadon engedni, hogy repüljön, amerre szeretne. A szabadság, az őszinteség, a szeretet és a szerelem végtelen erdejébe. Nem tudom merre vannak, de abban biztos vagyok, hogy ha elérkezik az ideje, itthagyom a testet, amelyben néhány keserű évet éltem. Lehet, hogy felkészületlenül fogom megtenni, lehet, hogy tudatosan, de hamarosan megteszem. A szív sem egy hatalmas űr, amelybe a végtelenségig férnek az emlékek. Az is csak egy pici dobogó szív, amely szeretni szeretne és bízni. Bízni abban, hogy egyszer kiszabadulhat és eltűnhet innen. Szeretnék elmenni. Arra kérünk benneteket, hogy a fenti cikkel, valamint a diáköngyilkosságokkal kapcsolatban osszátok meg velünk a véleményeteket. Talán így megmenthető néhány fiatal élete. Tehát nem hiába ragadtok tollat, vagy billentyűzetet. (A szerk.) Nem -f( nem MOLNÁR BALÁZS song, csöng és megint csak csöng. Az utcán, az étteremben, vonaton, templomban, színházban és az iskolában is. Akinek nincs, az irigykedésből rossz néven veszi, ha valaki épp1 a környezetében telefonál, és elválja, hogy a telefon tulajdonosa, illetve használója érezze kínosan magát, holott a mai élethez már erősen hozzátartozik a telefon. Végül is erre mindenki rájön, aki mobilt birtokol. Először piackutatással indítunk. Milyen telefont szeretnénk? Általában a legjobbat, persze ingyen. Efféle gondolataink hamar szertefoszlanák, amint meglátogatunk pár szaküzletet, vagy fellapozzuk a hirdetőújságot. Végül is találunk egy elfogadható árú, viszonylag modem telefont. Na, milyen kártyát tegyünk bele? Földtel azé* jó mer1 izé, a Kontinenstel azé1 jó mer1 azé. Mikor aztán teljesen ösz- szezavarodtunk a szolgáltatók kínálatában, kiválasztjuk, lehetőleg, a szerzódésmentes, újból és újból feltölthető Könnyű vagy Nagyon jó elnevezésű kártyákat. Már beüzemeltük a telefont, és első letelefonálható úgynevezett kreditünket le is telefonáljuk úgy félóra alatt, miközben minél több embert próX bálunk felhívni, hogy van mobilunk. Este magunkkal visszük a zuhanyzóba, WC-re is megyünk, persze ennek már igen jelentős oka is van. Internetes információk szerint Európában havonta 5 milliárd sms küldődik el. Ennek 5 százalékát a WC-n ülve írják az emberek. Ekkora mennyiség mellett nem csoda, hogy már szinte sajátságos nemzetközi jelrendszer alakult ki, melynek első karakterei a kis mosolygók voltak :). Ma már szinte mindennek van jele, de ha rendszeresen esemesezel, akkor egyszer csak azon veszed magad észre, hogy rövidíted a szavakat, sőt két sms-partner között még sajátosabb jelrendszer alakulhat ki. Az sms-küldözgetést ma már a fiatalok hobbijának is nevezhetjük, magamról tudom, hogy jobb időkben egy hónapban elesemeseztem pár 500 koronás feltöltő kupont. Aztán idővel már megszokjuk a telefont és az esemesezgetést is. Már nem visszük magunkkal a WC-re vagy a fürdőszobába, és már nem érezzük olyan fontosnak a telefont, de használjuk. Kis elmélkedésem végén leírok nektek pár mondatot, úgy ahogyan azt esemesben kapnátok meg. X51ek + annyi hogy bocsi jó van! Na + még boldog ka#onyt is! De szép város Rimaszombat, dobj egy üzit a mobeszomra! (Archív felvételek) KUTAT ÁSUNK TEHETSÉGES KUTAT ÁSUNK Útmutató a puskázáshoz Kiábrándító visszatérés tizenhárom év után SZABÓ RÉKA át úgy kezdődött... Hogy is kezdődött? Csak úgy jött magától. Úgy is mondhatnánk, hogy ez az iskolapadok között teljesen szokványos dolog. Van, aki bátran belevág, és csak erre hagyatkozik, van, aki próbálgatja, és esetenként a félénkebbek elkészítik, gondosan megírják, de használni nem merik. Legalább féltucat módszert fel tudna bárki sorolni, aki valaha is koptatta az iskolapadokat. Nem másról van szó, mint a puskázásról. Ahogy előbb-utóbb mindenki, én is átrázom mélyen tisztelt tanáraimat, méghozzá egészen egyszerű módon. Elég az óra előtt egy megfelelő méretű lábjegyzetet firkálni a padra. A megfelelő mérethez még annyit, hogy azt nagyító és más komoly eszközök nélkül el tudd olvasni. Azután ott van testközelben a tenyered, vagy télen, ha hosszú ujjú pulcsi van rajtad, ott az egész karod. Teljesen megfelel a célnak, ha apró papírfecnikre írjuk szintén parányi betűkkel a dolgozat tartalmát. Ezt ügyesen a tesztláp alá, vagy a pulóverujjba, esetenként zsebbe, olykor a padba csúsztatjuk. Ez azonban még mind semmi! Vannak az úgynevezett ösztönös semmitől vissza nem rettenő puskázok. Ilyenkor a gyengébb nem képviselői előnyben vannak, hacsak nem skót a másik. A szoknya vagy harisnya alá csúsztatásos módszer is nagyon elterjedt a puskázó diákok körében. Egyik főiskolás ismerősöm mesélte: egyszer náluk a tanár észrevette, hogy az egyik tanítvány a melltartójába rejtette a kis fecniket, erre odalépett hozzá, és így szólt: - Nem mint férfi, hanem mint tanár -, és kibányászta a kényes helyről a puskát. Erre a lány: - Nem mint diák, hanem mint nő - egy hatalmas pofonnal jutalmazta a tanár „figyelmességét”. Természetesen az egész vizsgára rányomta bélyegét az iménti jelenet. Elkalandoztam, vissza a puskázásra, hiszen sorolhatnám még a különböző, olykor extrém módokat, a cipők talpának beírásáig egészen az alsóneműbe való elrejtésig bármit. Azonban igazán ügyes, mondhatni „veterán” puskázok mégiscsak abban térnek el az átlagtól, hogy ők még sosem buktak le. Szegény tanár... Megelégedett arccal hagyja el a tantermet, és büszkeség árad tekintetéből, mondván „nálam nem lehet csalni!” És pontosan ilyenkor fakad ki a röhögés a puskázóból, hiszen ó az egész dolgozatot másolta, és valószínűleg erre soha senki nem fog rájönni! BALGA ADRIANNA éj! Pista, figyelj ide! Nahát, ez a szomszéd, nem vesz észre. Hogy megöregedett, csupa ránc, haja meg szinte nincs is már. Pedig nem volt az olyan régen, hogy elmentem, 13 éve. Ott nálunk senki se változik, mindig minden ugyanolyan. Nem úgy, mint itt. Rá se ismerek a házamra, ez nem is az. Ettől jóval alacsonyabb volt, romosabb állapotban. De, mégis ez az, csak mintha át lenne építve. De hogy a falak zöldek legyenek? Úgy látszik, a feleségem elveszítette minden jóízlését. Mintha tágasabb lenne ez a ház. Világosabb, szebb és kényelmesebb. Micsoda puha ágy! És tévé, rádió - vagy legalábbis valami rádiószerűségnek tűnik -, a konyhában meg mindenféle sütőmasina, melyeket névről nem ismerek. Hát itt minden van! Hé, várjunk csak! Ki ez az idegen aktatáskával, öltönyben? És, és... miért csókolja meg a feleségemet? Ezek szerint ő a férje, és az ott... igen, a gyerekük lehet. Na igen, ennyit a síron túl is tartó hűségről, amelyről Marika annyit beszélt. Jé, de ez egy igen mókás figura lehet, biztos azért tetszett meg a feleségemnek. Valamit a füléhez tart, és abba beszél. Közben szélesen gesztikulál, nevet, elkomolyodik, ismét nevet. Hát ez nekem nagyon tetszik, ez jó, ez olyan, mint egy telefon, de nincs drótja. Ezt a fura pasast! Dehát Marika mindig is vonzódott az ilyen csodabogarakhoz. És micsoda autó! Ez már igen, ilyet még nem láttam. Bár picit mintha rikító színe lenne, de biztos jól megy neki. És ott, odébb még egy autó áll! Ez is jónak tűnik, de hát honnan van itt két autó is egyszerre?! És ez a garázs is, sokkal tágasabb és szebb, mindennel fel van szerelve. No és ez az öregember? Füvet kaszál, de olyan érdekesen zúg az a kasza, vagy mit csinál. Szinte már brummog. És miért kap ezért pénzt az öreg? Nekem ezért sose fizetett senki, és még ilyen masinám se volt. Mit hallok? Hogy a sógoromék világ körüli útra mentek? Ez azt jelenti, hogy az egész világot bejárják? Nohát, én meg alig tudtam átmenni a szomszéd országba. Igaz, nem is volt nagy kedvem, no meg nem is engedtek. De azért tetszik itt minden, jó lenne, ha visszajöhetnék. Minden olyan új, más. Jé, ez a tanító, meg a családja! De hova mennek ezek? Csak nem?! De igen, a templomba. Pedig azelőtt messziről kerülték, szinte rá se mertek nézni. Dehát ez egy egész fiatal, új pap, szinte még kamasz. Aha, neki is van olyan fura telefonja, és milyen autója! No, ez aztán gyorsan összecsapta a misét, de biztos siet valahova, sok a dolga, és már megint abba az izébe beszél. És... jól hallom? Ez nem is magyarul beszél! A felét nem értem annak, amit összehord. Valami idegen nyelv. Hát ez meg itt mit csinál? Ja, persze, fényképez, jó kis gép! De mi ez? Micsoda, már meg is vannak a képek? Hát ez igen, ez tud valamit. Tetszik. No de miért ül ennyi ember a kocsma előtt? Hiszen fényes nappal van, munkában kellene lenni! Micsoda? Hogy ez mind munkanélküli? De hiszen együtt dolgoztunk annak idején, és rengeteg munkánk volt. Hogy a gyár bezárt?! És mi lett azzal a rengeteg emberrel? Hiszen ott több százan dolgoztunk csak a faluból! Jézusom, ez azt mondja, hogy Laci öngyilkos lett, és ezek nem is csodálkoznak rajta, szinte megértik őt. Hát igen, persze, a sok adósság. Jé, hova tűnt innen az a hosszú utca, amelyben olyan szép sorban álltak a házak? Tessék?! Hogyhogy elvitte az ár? Egyszerűen csak úgy elvitte, és nincs? Hát ilyen van?! Azt mondják, igen, mert nézzek csak körbe más részeken is a világban! Nahát, nahát! De a legjobb barátomat, akivel gyermekkorom óta minden csínyben részt vettem, sehol se látom. Pedig a felesége itt van, de mintha csak árnyéka lenne önmagának. Micsoda?! Hát ezt már nem hiszem el, nem, ez nem lehet! Hogy megölték? Hát mi történik itt, ja, persze, a maffia. Arról már én is hallottam. Dehát a Gyuri az nem volt olyan, hogy került ő közéjük!? No igen, a pénz, az persze nagy úr. Igen, igen! Ott a fiam, az én 15 éves nagyfiam. Meg se ismerni, de azért kiköpött apja. De mit tart a kezében, csak nem cigarettázik, és... és... igen, ez részeg. De mégis mi történik itt?! Jobb lesz innen visszamenni, ott nyugalom van, csend. És nekem még ez tetszett, ide akartam visz- szajönni! Gyerünk innen, gyorsan, gyorsan, minél előbb, nehogy újból valami szörnyűséget lássak! (Hogy ennyit változzon egy falu 13 év alatt?!) Felborult ez a világ (Internetfotó)
