Új Szó, 2001. június (54. évfolyam, 125-150. szám)

2001-06-27 / 147. szám, szerda

Nagyszünet ÚJ SZÓ 2001. JÚNIUS 27. TEHETSÉGES KUTAT ÁSUNK Halálos gondolatmenet „VIRÁG" „17 éves lettem. Egy új állomás az életem­ben. 17 év tűnt el nyomtalanul. 17 ne­héz, szomorú eszten­dő van mögöttem. Megértem már sikereket is, de az életem mégis inkább a szomorú­ságról szól. S talán arról, hogy so­sem voltam elégedett azzal, amit Istentől és az élettől kaptam. Min­dig többre vágytam, boldogabb akartam lenni. Talán még nem is voltam igazán boldog, vagy csak nem jöttem rá, hogy mi az igazi boldogság. Ebben a 17 évben min­denféle gondolatok megfogalma­zódtak bennem, de volt egy vissza­térő, amely mióta kezdem megér­teni, hogy miért születtem, nem hagy nyugodni. Illetve éppen erről van szó, hogy nem értem, miért kellett a világra kéredzkednem. Valamiért biztosan, hiszen a vilá­gon semmi sem történik feleslege­sen, mindennek van valami oka. 17 évvel ezelőtt, azon a bizonyos napon megszületett egy újabb do­bogó szív, úgy mint más napokon más életek, új és ismeretlen lelkek. Ki tudja, hogy miért történt. Miért történt az, hogy az én pici világom is létrejött akkor, hogy meg kellett születnem, és a sötét világ részévé válnom. És hogy szomorúságra ítélve kellett megszületnem. Talán bennem van a hiba. Mert nem ér­tékelem, hogy élek, hogy nézhe­tem és átérezhetem a természet különös játékait. De mindig bánat uralja testem, amely pedig annyira vágyik boldogságra, szeretetre, és csak egy kis megértésre. Tudom, hogy más vagyok, mint a többiek. Látszatra én is csak egy mindenna­pi, szokványos, hétköznapi „szür­ke kisegér” vagyok. De én nem akarok ilyen világban élni. Itt szé­gyen, ha kimutatod érzéseid, le­néznek, csak mert egy könnycsepp bújik meg a szememben. S talán sikerül is eltitkolnom, ha a köny- nyekből egyre több van, de ez mind csak külsőség, ami látható rajtam. De a szív sosem hazudhat. Biztathatom önmagam, hogy ne féljek sírni, ha a szemben jövő em­ber arcán pedig kaján mosoly fut át, mikor látja, hogy csillog a sze­mem. De miért örül? Mert végre nem egyedül van, akinek gondjai vannak? De akkor ő gyáva, mert magába rejtheti fájdalmát, de sze­retni többet nem fog tudni. Addig nem, míg ki nem ürítette magából a bánatot, mert addig boldogság­nak sem lesz ott helye. Verseket írok, szégyen. Ha sírok, akár szűnjek meg. Ha szeretek, ha igazán szeretek egy embert - nem pénzért, nem vagyonért, már nem is vagyok ember. Szeretem a verse­im. Nem hiúságból, nem büszke­ségből, hanem mert az enyémek. Mert ha elolvasom őket, lehet, hogy csak kis időre, de nem érzem egyedül magam. Úgy érzem, hogy van valaki, aki megért engem, áld úgy gondolkozik, mint én. Aki nem a pénzt, a csillogást szereti. Szeretem a csillogást, de azt a faj­tát, amely akkor jelenik meg a sze­mekben, amikor elfelejtjük a gon­dokat, és néhány percre boldogok vagyunk. Amikor nem vágyunk semmire, csak nézzük az ég öblös felhőit, és nem látunk semmi mást, csak a habot, amin olyan jó lenne megpihenni. Megállni, élni és el­tűnni testben-lélekben a forgatag­ból, és csak gondolkodni. Igen. Egy újabb elérhetetlen álom. Sokszor szeretnék már elkéredz- kedni innen. De gyáva voltam, mert sosem mertem elválasztani a testem a lelkemtől. Együtt hagy­tam őket, nem volt bátorságom itt hagyni a mélységnek a földi része­imet, s a lelket szabadon engedni, hogy repüljön, amerre szeretne. A szabadság, az őszinteség, a szere­tet és a szerelem végtelen erdejé­be. Nem tudom merre vannak, de abban biztos vagyok, hogy ha el­érkezik az ideje, itthagyom a tes­tet, amelyben néhány keserű évet éltem. Lehet, hogy felkészületle­nül fogom megtenni, lehet, hogy tudatosan, de hamarosan megte­szem. A szív sem egy hatalmas űr, amelybe a végtelenségig férnek az emlékek. Az is csak egy pici dobo­gó szív, amely szeretni szeretne és bízni. Bízni abban, hogy egyszer kiszabadulhat és eltűnhet innen. Szeretnék elmenni. Arra kérünk benneteket, hogy a fenti cikkel, valamint a diákön­gyilkosságokkal kapcsolatban osszátok meg velünk a vélemé­nyeteket. Talán így megmenthe­tő néhány fiatal élete. Tehát nem hiába ragadtok tollat, vagy billentyűzetet. (A szerk.) Nem -f( nem MOLNÁR BALÁZS song, csöng és megint csak csöng. Az utcán, az étteremben, vona­ton, templomban, szín­házban és az iskolában is. Akinek nincs, az irigykedésből rossz néven veszi, ha valaki épp1 a környezetében telefo­nál, és elválja, hogy a telefon tulaj­donosa, illetve használója érezze kínosan magát, holott a mai élet­hez már erősen hozzátartozik a te­lefon. Végül is erre mindenki rá­jön, aki mobilt birtokol. Először piackutatással indítunk. Milyen telefont szeretnénk? Álta­lában a legjobbat, persze ingyen. Efféle gondolataink hamar szerte­foszlanák, amint meglátogatunk pár szaküzletet, vagy fellapozzuk a hirdetőújságot. Végül is találunk egy elfogadható árú, viszonylag modem telefont. Na, milyen kár­tyát tegyünk bele? Földtel azé* jó mer1 izé, a Kontinenstel azé1 jó mer1 azé. Mikor aztán teljesen ösz- szezavarodtunk a szolgáltatók kí­nálatában, kiválasztjuk, lehetőleg, a szerzódésmentes, újból és újból feltölthető Könnyű vagy Nagyon jó elnevezésű kártyákat. Már beüze­meltük a telefont, és első letelefo­nálható úgynevezett kreditünket le is telefonáljuk úgy félóra alatt, miközben minél több embert pró­X bálunk felhívni, hogy van mobi­lunk. Este magunkkal visszük a zu­hanyzóba, WC-re is megyünk, per­sze ennek már igen jelentős oka is van. Internetes információk sze­rint Európában havonta 5 milliárd sms küldődik el. Ennek 5 százalé­kát a WC-n ülve írják az emberek. Ekkora mennyiség mellett nem csoda, hogy már szinte sajátságos nemzetközi jelrendszer alakult ki, melynek első karakterei a kis mo­solygók voltak :). Ma már szinte mindennek van jele, de ha rend­szeresen esemesezel, akkor egy­szer csak azon veszed magad ész­re, hogy rövidíted a szavakat, sőt két sms-partner között még sajáto­sabb jelrendszer alakulhat ki. Az sms-küldözgetést ma már a fiata­lok hobbijának is nevezhetjük, ma­gamról tudom, hogy jobb időkben egy hónapban elesemeseztem pár 500 koronás feltöltő kupont. Az­tán idővel már megszokjuk a tele­font és az esemesezgetést is. Már nem visszük magunkkal a WC-re vagy a fürdőszobába, és már nem érezzük olyan fontosnak a telefont, de használjuk. Kis el­mélkedésem végén leírok nektek pár mondatot, úgy ahogyan azt esemesben kapnátok meg. X51ek + annyi hogy bocsi jó van! Na + még boldog ka#onyt is! De szép város Rimaszombat, dobj egy üzit a mobeszomra! (Archív felvételek) KUTAT ÁSUNK TEHETSÉGES KUTAT ÁSUNK Útmutató a puskázáshoz Kiábrándító visszatérés tizenhárom év után SZABÓ RÉKA át úgy kezdődött... Hogy is kezdődött? Csak úgy jött magá­tól. Úgy is mondhat­nánk, hogy ez az is­kolapadok között teljesen szokványos dolog. Van, aki bátran belevág, és csak erre hagyatkozik, van, aki próbálgatja, és esetenként a félénkebbek elké­szítik, gondosan megírják, de használni nem merik. Legalább féltucat módszert fel tudna bárki sorolni, aki valaha is koptatta az iskolapadokat. Nem másról van szó, mint a puskázásról. Ahogy előbb-utóbb minden­ki, én is átrázom mé­lyen tisztelt tanárai­mat, méghozzá egé­szen egyszerű mó­don. Elég az óra előtt egy megfelelő méretű lábjegyzetet firkálni a padra. A megfelelő mérethez még annyit, hogy azt nagyító és más komoly eszközök nélkül el tudd olvas­ni. Azután ott van testközelben a tenye­red, vagy télen, ha hosszú ujjú pulcsi van rajtad, ott az egész ka­rod. Teljesen megfelel a célnak, ha apró papírfecnikre írjuk szin­tén parányi betűkkel a dolgozat tartalmát. Ezt ügyesen a tesztláp alá, vagy a pulóverujjba, eseten­ként zsebbe, olykor a padba csúsztatjuk. Ez azonban még mind semmi! Vannak az úgyneve­zett ösztönös semmitől vissza nem rettenő puskázok. Ilyenkor a gyengébb nem képviselői előny­ben vannak, hacsak nem skót a másik. A szoknya vagy harisnya alá csúsztatásos módszer is na­gyon elterjedt a puskázó diákok körében. Egyik főiskolás ismerő­söm mesélte: egyszer náluk a ta­nár észrevette, hogy az egyik ta­nítvány a melltartójába rejtette a kis fecniket, erre odalépett hoz­zá, és így szólt: - Nem mint férfi, hanem mint tanár -, és kibá­nyászta a kényes helyről a pus­kát. Erre a lány: - Nem mint diák, hanem mint nő - egy hatalmas pofonnal jutalmazta a tanár „fi­gyelmességét”. Természetesen az egész vizsgára rányomta bélyegét az iménti jelenet. Elkalandoz­tam, vissza a puskázásra, hiszen sorolhatnám még a különböző, olykor extrém módokat, a cipők talpának beírásáig egészen az al­sóneműbe való elrejtésig bármit. Azonban igazán ügyes, mondhat­ni „veterán” puskázok mégiscsak abban térnek el az átlagtól, hogy ők még sosem buktak le. Szegény tanár... Megelégedett arccal hagy­ja el a tantermet, és büszkeség árad tekintetéből, mondván „ná­lam nem lehet csalni!” És ponto­san ilyenkor fakad ki a röhögés a puskázóból, hiszen ó az egész dol­gozatot másolta, és valószínűleg erre soha senki nem fog rájönni! BALGA ADRIANNA éj! Pista, figyelj ide! Nahát, ez a szom­széd, nem vesz ész­re. Hogy megörege­dett, csupa ránc, haja meg szinte nincs is már. Pedig nem volt az olyan régen, hogy elmentem, 13 éve. Ott nálunk senki se változik, mindig minden ugyanolyan. Nem úgy, mint itt. Rá se ismerek a házamra, ez nem is az. Ettől jó­val alacsonyabb volt, romosabb állapotban. De, mégis ez az, csak mintha át lenne építve. De hogy a falak zöldek legyenek? Úgy lát­szik, a feleségem elveszítette minden jóízlését. Mintha tága­sabb lenne ez a ház. Világosabb, szebb és kényelmesebb. Micsoda puha ágy! És tévé, rádió - vagy legalábbis valami rádiószerűség­nek tűnik -, a konyhában meg mindenféle sütőmasina, melye­ket névről nem ismerek. Hát itt minden van! Hé, várjunk csak! Ki ez az idegen aktatáskával, öltönyben? És, és... miért csókolja meg a felesége­met? Ezek szerint ő a férje, és az ott... igen, a gyerekük lehet. Na igen, ennyit a síron túl is tartó hűségről, amelyről Marika annyit beszélt. Jé, de ez egy igen mókás figura lehet, biztos azért tetszett meg a feleségemnek. Valamit a füléhez tart, és abba beszél. Közben szé­lesen gesztikulál, nevet, elkomo­lyodik, ismét nevet. Hát ez ne­kem nagyon tetszik, ez jó, ez olyan, mint egy telefon, de nincs drótja. Ezt a fura pasast! Dehát Marika mindig is vonzódott az ilyen csodabogarakhoz. És micsoda autó! Ez már igen, ilyet még nem láttam. Bár picit mintha rikító színe lenne, de biz­tos jól megy neki. És ott, odébb még egy autó áll! Ez is jónak tű­nik, de hát honnan van itt két au­tó is egyszerre?! És ez a garázs is, sokkal tágasabb és szebb, min­dennel fel van szerelve. No és ez az öregember? Füvet ka­szál, de olyan érdekesen zúg az a kasza, vagy mit csinál. Szinte már brummog. És miért kap ezért pénzt az öreg? Nekem ezért sose fizetett senki, és még ilyen masi­nám se volt. Mit hallok? Hogy a sógoromék világ körüli útra men­tek? Ez azt jelenti, hogy az egész világot bejárják? Nohát, én meg alig tudtam átmenni a szomszéd országba. Igaz, nem is volt nagy kedvem, no meg nem is engedtek. De azért tetszik itt minden, jó lenne, ha visszajöhetnék. Minden olyan új, más. Jé, ez a tanító, meg a családja! De hova mennek ezek? Csak nem?! De igen, a templomba. Pedig az­előtt messziről kerülték, szinte rá se mertek nézni. Dehát ez egy egész fiatal, új pap, szinte még kamasz. Aha, neki is van olyan fura telefonja, és milyen autója! No, ez aztán gyorsan összecsapta a misét, de biztos siet valahova, sok a dolga, és már megint abba az izébe beszél. És... jól hallom? Ez nem is magyarul beszél! A fe­lét nem értem annak, amit össze­hord. Valami idegen nyelv. Hát ez meg itt mit csinál? Ja, per­sze, fényképez, jó kis gép! De mi ez? Micsoda, már meg is vannak a képek? Hát ez igen, ez tud vala­mit. Tetszik. No de miért ül ennyi ember a kocsma előtt? Hiszen fé­nyes nappal van, munkában kelle­ne lenni! Micsoda? Hogy ez mind munkanélküli? De hiszen együtt dolgoztunk annak idején, és ren­geteg munkánk volt. Hogy a gyár bezárt?! És mi lett azzal a renge­teg emberrel? Hiszen ott több szá­zan dolgoztunk csak a faluból! Jézusom, ez azt mondja, hogy La­ci öngyilkos lett, és ezek nem is csodálkoznak rajta, szinte megér­tik őt. Hát igen, persze, a sok adósság. Jé, hova tűnt innen az a hosszú ut­ca, amelyben olyan szép sorban álltak a házak? Tessék?! Hogy­hogy elvitte az ár? Egyszerűen csak úgy elvitte, és nincs? Hát ilyen van?! Azt mondják, igen, mert nézzek csak körbe más része­ken is a világban! Nahát, nahát! De a legjobb barátomat, akivel gyermekkorom óta minden csíny­ben részt vettem, sehol se látom. Pedig a felesége itt van, de mint­ha csak árnyéka lenne önmagá­nak. Micsoda?! Hát ezt már nem hiszem el, nem, ez nem lehet! Hogy megölték? Hát mi történik itt, ja, persze, a maffia. Arról már én is hallottam. Dehát a Gyuri az nem volt olyan, hogy került ő kö­zéjük!? No igen, a pénz, az per­sze nagy úr. Igen, igen! Ott a fiam, az én 15 éves nagyfiam. Meg se ismerni, de azért kiköpött apja. De mit tart a kezében, csak nem cigaret­tázik, és... és... igen, ez részeg. De mégis mi történik itt?! Jobb lesz innen visszamenni, ott nyugalom van, csend. És nekem még ez tetszett, ide akartam visz- szajönni! Gyerünk innen, gyor­san, gyorsan, minél előbb, ne­hogy újból valami szörnyűséget lássak! (Hogy ennyit változzon egy falu 13 év alatt?!) Felborult ez a világ (Internetfotó)

Next

/
Thumbnails
Contents