Új Szó, 2001. június (54. évfolyam, 125-150. szám)
2001-06-23 / 144. szám, szombat
„Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre. Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya, Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja. Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kisfiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa. ” (Arany János) „A gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörli porlepett ingével: Mélyre van az szántva az életekével De amint körülnéz a víg csemetéken, Sötét arcredői elsimulnak szépen; Gondüző pipáját a tűzbe meríti; Nyájas szavú nője mosolyra deríti. ” (Arany János) 2001. június 23., szombat 5. évfolyam, 25. szám A kis Bertók Tibor felnőttkorára igazi hegedűművésszé szeretne válni, az elért sikereket, komolyságát és odaadását tekintve ez a vágya könnyen valóra válhat Nagy tehetségű kis zenész neki ítélték a rendezvény nagydíját is, melyet Nyitra város polgár- mestere adományozott. Bár Titike - ahogy környezete becézi - először vett részt az említett hagyományos rendezvényen, korántsem ez volt az első nyilvános szereplése. A kisfiú zenei fejlődését remek háttér biztosítja: szülei mindketten zenészcsaládból származnak, édesapja jelenleg is külföldön muzsikál. Első hangszerét, egy egynegyedes hegedűt négyéves korában kapta a dunaszerda- helyi Bertók nagypapától. A hangszerkezelésre Kovács nagypapa kezdte oktatni, s az unoka olyan remek tanítványnak bizonyult, hogy röpke fél év múlva már közönség elé lépett Gútán. A Szól a nóta című rendezvénynek azóta is visszatérő résztvevője, s azóta egyre több helyre hívják. A tévében is szerepelt már, többek közt felvételt készített vele a Magyar Televízió a Magyarország határain túl élő zenészdinasztiákat bemutató műsorához. Dobi Géza, a kiváló zenepedagógus felismerve a kisfiú tehetségét, ötéves korától tanítványai közé emelte őt. Korrepetitora eddig Kalmár Zsuzsa volt, de mivel nemrég sajnos megbetegedett, jelenleg Prágay Marianna látja el ezt a fontos szerepet. Titike amellett, hogy a hegedűjén naponta egy-két órát gyakorol (a fellépések előtt ennél is többet), külön német- nyelv-órákra és hitoktatásra is jár, de ez a rengeteg feladat, az örökös elfoglaltság mégsem megy iskolai előmenetelének rovására. ■ Bertók Tibor - Titike SZTRECSKÓ RUDOLF ki ismeri a komáromi Bertók Tibort, és hallotta hegedülni, az tudja, hogy nem túlzás az állítás: a legényke valósággal elkápráztatta játékával a közönséget, résztvevőket és bírálóbizottságot egyaránt a Nyitrai lant idei évfolyamán, melyet az ifjú hegedű- és gitárjátékosok részére rendeznek meg minden évben. Olyan átéléssel és olyan érett hangszerkezeléssel adta elő igényes versenyszámait: Móži D-dur és Viotti G-dur koncertjét, valamint Jan- kinsson Táncok című szerzeményét, hogy a zsűri tagjai először el sem akarták hinni, a kis muzsikus még csak a nyolcadik életévét töltötte be április 14-én. Nemcsak hogy az I. kategória győztese lett, A Munka Utcai Alapiskolába jár, és Takács Ingrid osztályának, a 2. B-nek jeles tanulója. Kedvenc tantárgyai a környezetismeret és a matematika. Édesanyja szerint a számtanpéldákat többnyire meglepő könnyedséggel oldja meg. A sűrű napi programnak, a sok gyakorlásnak azonban van egy nagy hátránya is: kevés idő jut a játszótéri játékra. Ezért Titike barátai főleg az osztálytársak közül kerülnek ki, odahaza pedig az édesapja és Kovács nagypapa személyében lelt igazi játszótársakra. Velük jókat lehet énekelni, táncolni, és önfeledten, szívből A kisfiú zenei fejlődését remek háttér biztosítja: szülei mindketten zenészcsaládból származnak, édesapja jelenleg külföldön muzsikál. jövően kacagni. Nagyon szeret utazni is, amire a szaporodó fellépéseknek köszönhetően egyre több alkalma nyílik, így ez is kárpótolja őt az elmaradt játszótéri élményekért. A kis Bertók Tibor felnőttkorára igazi hegedűművésszé szeretne válni, mégpedig a klasszikus Zene művelésében. Eddigi fejlődését, az elért sikereket és az ügyhöz való komoly hozzáállását, odaadását tekintve ez a vágya könnyen valóra válhat. Június 21-én kezdetét vette a meteorológiai nyár, a naptár s a csillagok állása szerint elő kell vennünk a szekrényből a kánikularuhákat, ha még nem vásároltuk meg az idei divattervezett csúcsmodellt. Ám a dátum nemcsak a napfordulót jelzi. Június 21-e a zene világnapja. Szeretettel köszöntünk minden zenészt, zenepedagógust és műértőt, amatőrt és hallgatót, mindenkit, aki akár csak egyszer is megtapasztalta az életben a zene lé- Íekszabadító, áldásos hatását. Titike gyakorlás közben, a zongoránál Prágay Marianna (A szerző felvételei) SZÓ Ml SZÓ Nem a szoknya hossza! TALLÓSI BÉLA A Búza utcai kupiban a Mutternál koszt-kvártélyon lévő doktor úr kilencven felé járó vidéki édesanyja mondja a „kisasszonykáknak”, miután két ujja közé csípve végigmustrálta jó tapintású, finom kelméből varrott ruháikat, hogy: „Az én koromban még nem volt divat.” A lányok, akiknek egy egész éjszaka erkölcsösen, vagyis úgy kell viselkedniük, mintha egy intemátus jó nevelésben részesülő lakói lennének, hiszen a fia látogatására betoppant néni nem tudhatja meg, hogy egy bordélyház szalonjának kellős közepén ül, gúnyolódva utánozzák: „Nem volt divat!” Természetesen az Egy erkölcsös éjszaka című filmet nézve felkapjuk a fejünket, és mosolygunk a „nem volt divat” megjegyzésen, holott nagyon úgy tűnik, hogy tájainkon ma is érvényes a Makk Károly által filmre álmodott, ifjúkorában grófok, bárók körében forgott előkelő vidéki néni megállapítása. Ott ugyanis, ahol nincsenek ízlésficam-rehabilitáló divatdiktátorok, az öltözködéskultúra bizony legfeljebb tyúkszemkímélő mamuszban kullog. Fényévnyire vagyunk Versacetől, Armanitól, a Dolce és Gabbana párostól, Gaultier-től, Vivienne Westwoodtól, a szkafandervonalas japán papír- és fóliafazonokról nem is beszélve. Mifelénk maximum korszerűsített fércelőtechni- kával üzemelő, de az európai technológiák mögött messze botorkáló textilhodályok termelik a posztszocialista realista konfekciót. (Mindig örömmel hallok olyan kezdeményezésről, amely reflektorfénybe állítja a szabás-varrás szakmából nagy nehezen kiemelkedett hazai divat- tervezést. Olyasmi kapcsán például, hogy a most zajló trencsénteplici Art Film fesztivál háziasszonya fellépőruháit jó nevű divattervező alkotta meg - lévén a fesztivál nemzetközi -, akár még külföld felé is indulhatnak jelzések a honi divatszakma életképességéről.) Persze értem én, hogy faluhelyen, ahol a nénikékről talán mára se olvadt le a chemlonfonalból házi kötőgépen tologált gombos mellény, Szodomát és Gomorrát emlegetnék, ha néhányan azok közül, akik már viselték nyilvánosság előtt, mondjuk Inti a TNT-ből, vagy a mindig megújuló Jin' Korn, végigmenne a főutcán hasított, bokáig érő szoknyában. Holott a miénktől koraibb keltezésű szabad világban, például a vulkanikus eredetű csodálatos görög szigeten, Santorinin a korral haladó srácok már a tavalyi nyári idényben selyemszoknyában divatoztak. Nem a szoknya a tét, hiszen már Schneider Fáninak sem kellett a piros szoknya, inkább gavallérra vágyott. Hanem, hogy joggal vágyhassunk gavallérokra és dámákra „pászoló” hazai tervezésű és kivitelezésű elegáns alsóneműre és felső- ruházatra. Hogy ne csak a külföldi márkákat kínáló méregdrága luxusboltok kirakatai előtt tudjunk úgy megállni, hogy leesik az állunk. Minden a kényelmünket szolgálja: ülve dolgozunk, ülve sétálunk, ülve fogyókúrázunk, ülve tornázunk, s mindeközben szüntelenül tévézünk, már csak enni szoktunk állva Arra játszunk, hogy felnőttek vagyunk CS. LISZKA GYÖRGYI ét hete a dunaszerda- helyi Vámbéry Irodalmi Kávéházban Popper Péter, a neves magyar- országi pszichológusíró korunk infantili- zálódásáról beszélgetett, azaz arról, hogy egyre gyerekesebbek vagyunk. És ez főleg ránk, a poszt- kommunista országok népességére jellemző, hiszen a diktatúrák nein viselik el a felnőttséget, vagyis az önálló véleményt, a felelősségvállalás képességét, a kiállást. A diktatúráknak szófogadó jó tanulókra van szükségük, s mi, akik nagyobb részt ebben a szellemben nevelkedtünk, demokráciát kiáltva is gyerekesen viselkedünk. Azt mondjuk például a nyugdíjas nemzedékre, hogy eltartottak, ők azok, akik a társadalom nem produktív csoportját szaporítják. Mondjuk anélkül, hogy utánagondolnánk, ők azok, akik negyven-ötven évet ledolgoztak, s annyi értéket termeltek, hogy ha még százhetven évig élnének, sem tudnák elfogyasztani. Ők azok, akiket az orvosi rendelő várójában arra intenek, hogy üljenek csak türelmesen, s mikor bejutnak, felszólítják, emeljék föl kezecskéjük, kapni fognak szurikát. Ennél a mondatánál kicsit elkalandoztam. Hazai nyelvészeink elmélete jutott eszembe, mely szerint a magyar főnevek kicsinyítő képzős használata egyértelműen szlovakizmus, példa rá a kávécska. Akkor talán mégsem? Valószínűbb, hogy magyar, oláh, szláv bánat egyformán infantilizá- lódik? Gügyögünk, eljátsszuk, hogy mi mindent teszünk, csak hogy ki ne derüljön, elblicceltük a tanórát. Megmagyarázzuk anyukának, apukának, az igazgató bácsinak, a tanító néninek, hogy mi ám készültünk, csak az osztfő pikkel ránk, de még így is jobbak vagyunk, mint az a beképzelt Schneider, aki azt hiszi, hogy ő tud csak egyedül, hogy Schmiedről már ne is beszéljünk, ő egyértelműen protekciós. És ezzel megnyugtattuk a lelkünket, mint anyját a gyermek. Jók vagyunk, okosak vagyunk, kedvesek vagyunk, szolgálatkészek vagyunk, csak azzal a piszok Kiss-sel nem játszunk többet, mert a múltkor nem adta oda a homokozóban a kislapátját. Hát neki meg ne legyen vödre! Közben a tárgyi világ fejlődik körülöttünk, minden a kényelmünket szolgálja, s azt, hogy jól érezzük magunkat. Ülve dolgozunk, ülve sétálunk, ülve fogyókúrázunk, ülve tornázunk, s mindeközben szüntelenül tévézünk, már csak enni szoktunk állva. És nem értjük, mi történik, hogy egyre szaporodnak köröttünk a civilizációs betegségek, már a cukorbajnak is van 2-es változata, aztán jön a 3-as, a 4-es, a 22-es csapdája. Az infantilis az Isten haragját emlegeti - haragszik a Jézuska! -, pedig az istencsodáját, dehogy Isten haragja: a mi gyermeteg lelkecskénknek a vívmánya, mely elhiszi a tévémacának, hogy ropit rágicsálva, kényelmes fotelből őreá bámulva lefogyaszt a hájra kötött míderdreck. Csoda, ha kiábrándultak a gyermekeink? Ha az ingerszegény családból menekülve egérutat keresnek? Banda, röhögés, hecc, balhé, cigi, pia, fű, drog. Aztán jöhetnek a nagycsoportosok, s megalapíthatják a banda-, röhögés-, hecc-, balhé-, cigi-, pia-, fű- és drogellenes világnapokat. Játszhatnak alapítványosdit, futja nekik belőle ropira bőven. 1997-ben egy interjú kapcsán nyilatkozta nekem Ivan Novotný doktor, a pozsony-li- getfalui drogelvonó magánklinika igazgatója, hogy „csak Pozsonyban hetvenhat drogfüggőket segítő alapítvány létezik! Ha ezek mindegyike csak annyi kábítószerest kezelne, mint én, azaz harmincat, akkor Pozsonyban megoldódna a drogkérdés.” Neki akkor nem jutott pénz gyógyszerre, mert mindet elvitték az alapítványok. Érthető, azokat is fenn kell tartani valamiből. Jójáték. Éljen a zenei világnap, rontom- bontom. A talajtalanok leljék meg a kapaszkodót, hogy megvethessék lábukat, s legyen sok-sok értelmes, nagy tehetségű kis zenész, csak azt mondom.
