Új Szó, 2001. május (54. évfolyam, 100-124. szám)
2001-05-24 / 118. szám, csütörtök
ÚJ SZÓ 2001. MÁJUS 24. Régióink Ellentmondás van a statisztikák és azon fiatalok hiteles elmondása között, akik közösségben élnek, szerintük ugyanis a fiatalok mintegy háromnegyede kipróbálta a drogot Aki akar, megszabadul a függőségtől KOPASZ-KIEDROWSKA CSILLA marcelházi Szabó Gizella és a vágfarkasdi Szőcs Kálmán a prágai teológián végeztek, összeházasodtak és elkerültek Rimaszombatba, majd Rimajánosiba. Penészes, nedves lakásban éltek. Az egész család megbetegedett; kénytelenek voltak megválni lelkészi hivatásuktól. Ez 1985-ben volt. Komáromba költöztek. Dr. Samu Béla pszichiáter még Rimaszombatban hívta fel a figyelmüket arra, milyen nagy szükség lenne olyan egyházi intézményre, ahol a lelki betegeket (az alkoholfüggőket) befogadnák. A megvalósítás a fordulat után lehetségessé vált, de hogy valami elkezdődjék, ahhoz pénzre volt szükség. Gizella édesanyja, özvegy Szabó Istvánná százezer koronát ajánlott fel a Reménység Szociális Alapítvány bejegyzéséhez, így 1992- ben megindulhatott a munka. Az alapítvány székhelye Szőcsék komáromi szövetkezeti lakása volt. Előfordult, hogy a páciensek az ő lakásukban józanodtak ki... Hamarosan kiderült: ez a munka ilyen körülmények között nem végezhető. Szerencséjük volt. Bátorkeszin üresen állt egy új épület. Eredetileg nyugdíjasklubnak készült. Az ön- kormányzat készségesen vállalta, hogy befejezi - ha valaki hasznos tevékenységet fejtene ki benne. 1995 tavaszán a bátorkeszi Reménység Reszocializációs Központba megérkeztek az első lakók. Kezdetben 26-27 személyt fogadhattak, ennyi volt a kapacitás. Időközben úgy alakult a helyzet, hogy „csak” 16 embert tudnak gyógyítani, mert induláskor nem mérték fel, hogy a foglalkozásokhoz hány helyiség kell (hobbiszoba, kreatív-szoba stb.). Az évek során összeállt a szakemberekből álló csoport, egyre több a munkatársunk van. Azóta két gyógyult (alkohol- és drogfüggő) is a központban dolgozik. A hat év alatt ötvenegynéhányan folyamodtak a Reménységhez. A szakemberek - különösen az első időben - nem is kimondottan szenvedélybetegeket küldtek Bátorkeszire, hanem tipikus pszichiátriai eseteket. A kezeltek egy- harmada teljesen tiszta, a másik harmad visszaesett ugyan, de nem merült el a drogozásban vagy az ivásban, hanem újra segítséget kér, és körülbelül egyharmaduk olyan, akin nem lehet segítem. Talán azért is, mert valamilyen nyomás hatására kerültek a központba és a lelkűk mélyén nem is akartak megszabadulni a szenvedélyüktől. A bátorkeszi központban csak férfiak vannak - tizennyolc évestől ötvenegynéhány évesig -, mert a koedukált kezelés (szenvedélybetegeknél) világviszonylatban sem hoz jó eredményeket. A központ vezetője a Szőcs házaspár. Svéd, svájci, de elsősorban a budapesti Emberbarát Alapítvány tapasztalataira támaszkodva folyik az utókezelés. Szőcs Gizellával beszélgettem. Mikor kezdtek gyógyítani doro- gosokat? A múlt évben. Nem féltek a kudarctól? Nagyon sokat tanulunk, rengeteget járunk Budapestre. Hihetetlen fel- készültséget igényel, hogy az ember a drogosokkal foglalkozzon. A függőség lélektanát ismerjük, ugyanakkor ez a téma a legfejlettebb országokban is állandó mozgásban van, vagyis a segítség mikéntje állandóan változik. Mi magunk is - helyi szinten - rájövünk dolgokra, amit aztán megosztunk másokkal. A Reménység csak a környék szenvedélybetegeinek ad lehetőséget a gyógyulásra vagy mindenhonnan fogadnak jelentkezőket? Az egész országból jönnek hozzánk, még a keleti határoktól is. Jobb lenne, ha csak a környékbeliek lennének nálunk, mert a narkó- sok gyógyításának az a típusa, amiről sok helyen mesélnek, hogy megtörténik a csoda és kigyógyul valaki... hát olyan nincs! Különösen nem a heroinisták esetében. Nekik valahol mindig a fejük fölött lebeg, hogy bármikor visszaeshetnek. Ezt próbáljuk megértetni azokkal, akik hozzánk kerülnek, és ha jó a családi hátterük, a családdal is. Együtt kell dolgoznunk. Tiszta maradhat a drogos egy egész életen át, de ehhez hihetetlen összefogásra van szükség. A közösség összefogására. Egy volt alkoholistát is nehéz szívvel engedünk el az ország másik végébe. Egy alkoholista, aki nálunk töltött egy évet, rendbe jött, három évig nem ivott, de most senkije sincs - pénze se, hogy hozzánk utazgasson -, újra visszaesett. Jobb lenne, ha kisebb területet ölelnének fel, hiszen nagyon fontos a távozás utáni folyamatos kapcsolattartás az ápoltakkal. A gyógyultakkal mindenképpen klubokban kellene foglalkozni - akár nálunk, a házban. Lehetőséget kell nekik adni, hogy visszajárjanak, egyébként óriási veszélynek vannak kitéve. A drogelvonás súlyos tünetekkel jár. Orvosi felügyelet nélkül megoldható? Ezt nem merjük felvállalni. Ez az egészségügyre tartozna, Hozzánk csak a háromhetes fizikai megvonást követően (ez általában kórházban, gyógyszeres kezeléssel történik) kerülnek a kábítószerfüggők. Óriási gond, hogy Komáromban nincs drogambulancia. A reszocializációs program hosszú távú, a gondozottak egy, esetleg két évet töltenek a központban. Szabadon mozoghatnak? Az első három hónapban nem, akkor zárt foglalkozások vannak. Nem próbálnak meg kábítószert becsempészni? Erre nagyon vigyázunk, de teljesen kivédeni nem tudjuk. A csoport ezt azért nem fogadja el, mert a többség gyógyulni akar, és ha valaki ilyesmivel próbálkozik, úgyis lelepleződik. S akkor választhat: vagy megváltozik, vagy összepakol és elmegy. A falu közössége hogyan viszonyul a gondozottakhoz? Úgy-ahogy elfogadja őket. A hat év alatt semmi olyasmi nem történt, ami felbolygatta volna a falu nyugalmát. A drogosokat nehezebben viselik el... A kábítószeresek családi körülményei milyenek? Jó körülmények között élő családok gyerekei... Aid megszabadul a szenvedélyétől, nem biztos, hogy tud róla beszélni, hogy vállalni tudja a múltját. Van egy gyógyultunk, aki A Szőcs házaspár, Kálmán és Gizella már két éve tiszta, de azt mondja: egész élete csőd, még semmi olyat nem tett, amit büszkén vállalhatna. Ha sikerül valamit kezdenie az életével, néhány év múlva talán ki meri jelenteni, hogy leállt. Mivel töltik napjaikat a gondozottak? Próbáljuk őket foglalkoztatni, de azért szabadidejük is van, hiszen azt is meg kell tanulniuk, hogy gazdálkodjanak vele. Nyáron a kert elég munkát ad, ott mindig akad tennivaló. Némelyikük ugyan nehezen fogadja el, hogy állandóan a földet túrja, de aki komolyan gondolja, megbékél a helyzettel. Szeptember óta egy pszichológia-rajz- szakos tanárnőnk is van, kreatív- és irodalomterápiás foglalkozásokat tart, batikolnak, rajzolnak, gyurmáznak, varrnak... Van róla áttekintésük, hány kábítószerélvező van Szlovákiában? Nincs. Ellentmondás van. Azt mondják, Szlovákiában jók a statisztikák, de ellentmondás van a statisztikák és azoknak a fiataloknak a hiteles elmondása között, akik közösségben élnek. Szerintük a fiatalok mintegy háromnegyed része kipróbálta a drogot. Más szenvedélybetegeket is fogadnak? Igen. Volt egy játékautomata-füg- gőnk. Tudomásunk szerint tiszta. Létezik általános recept arra, hogyan kell velük foglalkozni? Nincs. Mindenkire külön személyes terápiát kell kidolgozni, mert annyira különbözőek. Ismerjük a szenvedélybetegek lélektanát, tudjuk, kit hogyan kell megközelíteni. Szlovákiában hány magán rehabilitációs intézet működik? Sok. Tizenhat. Tartják a kapcsolatot? Néhánnyal igen, sőt és már közös képzések is vannak. Hol nagyobb a gyógyulás esélye? A rehabilitációs központokban vagy a kórházakban? Doktor Funk Sándor, a budapesti Nyíró Gyula kórház mentálhigiénés osztályának főorvosa - aki a „szakmában” európai tekintély - azt mondta, hogy lehet szép eredményekről beszélni, de az ő tapasztalata szerint a drogos kórházi körülmények között nem gyógyítható. A kórházban a drogos ugyanúgy manipulálja a személyzetet, mint kint a környezetét. A Reménység kilencvenhétben nonprofit szervezetté alakult. Miért? Azért választottuk ezt a formát, mert itt a törvény lehetővé tenné, hogy legyen saját vállalkozásunk, hogy az embereknek munkahelyet teremtsünk. Csakhogy a mai napig nincs törvényben szabályozva, hogy védett munkahelyet tudnánk létrehozni - kedvező adóval. A finanszírozás terén a mai napig gondok vannak. Most már kapunk állami támogatást, ugyanakkor, ha valaki belép hozzánk rehabilitációra, leállítják a szociális segélyét, azon a címen, hogy megszűnt a szociális rászorultsága. Eddig nem volt állami támogatásunk, az emberek fizettek és működtünk. Most van állami támogatás, de tulajdonképpen nincs. Több előadást tartanak a környéken, fiatalok számára, a budapesti Emberbarát Alapítvány zenekarával, amelynek tagjai gyógyult drogosok, és őszintén beszélnek a gondjaikról. A dalok üzenete is optimista: a drogtól meg lehet szabadulni. Ezeknek a találkozóknak az volna a céljuk, hogy figyelmeztessék a fiatalokat a kábítószer veszélyére, és arra, hogy a drogfüggőségtől meg lehet szabadulni. Hogy tudják: ha bajban vannak, van hová fordulniuk. Reményt adunk. Aki akar, meggyógyul. A budapesti zenekar, melynek tagjai egykori drogfüggők Bereczky Sándorné, az Emberbarát Alapítvány menedzsere (A szerző felvételei) Egy márványtábla, mely szerint a templomot Pejacsvih Katinka és Jolán grófnők vezérlete alatt a két protestáns egyház hívei emelték Tátralomnic legértékesebb magyar nyelvű történelmi emlékéről KOHÁN ISTVÁN özismert tény, hogy Tátralomnic és környéke a Magas-Tátra természeti szépségekben egyik leggazdagabb vidéke - gyöngyszeme. Ottani rövid tartózkodásom során megcsodálhattam a hegycsúcsokat, köztük a 2634 méter magasságban büszkélkedő Lomnici-csúcsot. Elzarándokoltam a táj egyik legromantikusabb természeti szépségéhez, a Lomnici- völgy szüntelenül morajló óriásvízeséséhez. A drótkötélpályán eljutottam a Kőpataki-tóhoz, melynek nyugalma felett méltóságteljesen őrködik a csillagvizsgáló épülete. Tátralomnic azonban nemcsak természeti szépségekben, hanem tudományos, kulturális és művészeti értékekben is rendkívül sokat nyújt az érdeklődőknek. Állandó és időszaki kiállításai hasznos kikapcsolódást nyújtanak a fáradt turistának. Talán mondanom sem kell, a maga nemében szinte egyedülálló a Tátrai Nemzeti Park Múzeumának állandó kiállítása, Szlovákia legnagyobb védett területének összefoglalója. Tátralomnici tartózkodásom során a legszebb és legmaradandóbb élményben akkor volt részem, amikor egy hosszabb túra után beléptem az ottani ágostai hitvallású evangélikus templomba. Az egyszerűen berendezett, szobroktól és festményektől mentes kis templo- mocska szinte puritán hangulatot árasztott. Akaratlanul is a templom jobboldali falán egy művészi kivitelű márványtáblára figyeltem fel, amely a templom belső terének úgyszólván dominánsaként tün- döklött. Az istentiszelet után a márványtáblát egészen közelről is megtekinthettem. Nem kis meglepetésemre a márványtáblán aranyozott betűkkel jól olvashatóan a következő magyar nyelvű szöveg tündökölt: „E szent hajlékot a szentháromság egy Isten tiszteletére emelték Pejacsvih Katinka és Jolán grófnők vezérlete alatt a két protestáns egyház hívei - MDCCCCII” A márványtábla mellett egy kisebb és szerényebb kivitelű táblán az eredeti magyar szöveg fordítása olvasható szlovák, angol és német nyelven. Miután a szöveget is áttanulmányoztam, a lelkészhez fordultam némi felvilágosításért a táblák eredetéről és történetéről. Kérésemre elmodta, hogy a magyar szövegű táblát 1902-ben, a templom felszentelésekor helyezték el a templom falán, amit egyébként a táblán megörökített római évszám is bizonyít. A szerény kivitelű templom a táblán is megörökített két magyar grófnő kezdeményezésere épült fel, akik közül az egyik evangélikus, a másik pedig református volt. Az építkezés költségeihez a Magas-Tátra területén akkoriban élő evangélikus és református hívek is hozzájárultak. Kezdetben mindkét felekezet lelkészei tartottak a templomban istentiszteletet, mindegyik a saját hívei számára. Később a református hívek száma erősen megcsappant, s így jelenleg mindkét felekezet hívei együttesen látogatják az evangélikus istentiszteleteket. 1902 és 1994 között, tehát több mint 90 éven át csak a magyar szövegű tábla hirdette az Úrnak e szerény hajlékában az Ő dicsőségét és az egykori hívek áldozatkészségét. Történt ugyanis, hogy a templom egy' tűzvészkor megrongálódot, majd a helyreállítás - és az 1994- es újbóli felszentelés - után helyezték el falán a háromnyelvű, kisebb és egyszerűbb táblácskát. A magyar szövegű tábla tehát túlélte az Osztrák-Magyar Monarchiát, az első Csehszlovák Köztársaságot, az első Szlovák Köztársaságot, a Csehszlovák Köztársaságot, a Csehszlovák Szocialista Köztársaságot, s ennek keretén belül a Szlovák Szocialista Köztársaságot, valamint a Cseh és Szlovák Federatív Köztársaságot, tehát nem kevesebb mint öt különböző rendszert, s 1993. január 1-jétől a második Szlovák Köztársaságban hirdeti Isten dicsőségét. Csodálattal vegyes hódolattal hajtottam fejet a két tábla előtt: hogyan történhetett meg, hogy az eltelt immár csaknem egy évszázad alatt egyszer sem távolították el, nem rongálták meg és nem is csúfították el a magyar nyelvű táblát. Ismerve a közel- és távolabbi múlt ilyen történéseit arra a meggyőződésre jutottam, hogy az eltelt időszak folyamán bizonyára egyetlen magyar gyűlölettől izzó „hejszlovák” sem tért be az Úrnak eme szerény hajlékába, máskülönben bizonyára megörökítette volna jelenlétének becses emlékét. Számunkra, szlovákiai magyarok számára azonban e tábla hitet és reményt jelent. Ugyanis ha minden sérelem nélkül kiállta csaknem száz esztendő viharait, mi is túléljük a reánk nehezedő esetleges megpróbáltatásokat.
