Új Szó, 2001. április (54. évfolyam, 77-99. szám)

2001-04-21 / 92. szám, szombat

HÉTVÉGI MAGAZIN 2001. április 21., szombat 5. évfolyam, 16. szám A május csodálatos, különösen, ha az ember huszonhárom éves. De elég egy pillanat, és a szép tervek szertefoszlanák. Vannak emberek, akik akkor sem adják fel álmaikat Ahol szeretet és megértés honol KOPASZ-KIEDROWSKA CSILLA A fiatalember tele volt életkedvvel, terveket | szövögetett. Szerelmes l volt. A május csodála- m tos, különösen, ha az ember huszonhárom éves. De elég egy pilla­nat, és a szép tervek szertefoszla­nák. Motorkerékpár-baleset. Kór­ház. A fiatalemberrel közük: gerinc­sérülést szenvedett, műteni kell. A lába a műtét után sem mozog. Álla­pota súlyosbodik. Az orvosok ki­mondják az ítéletet: hét-nyolc hó­napja van még hátra. 1969-et írunk. Kórház, magas láz, az orvosok tehe- tedenek. De a fiatalember nem adja fel. Másfél évig menetrendszerű pontossággal érkezik (naponta!) a hidegrázás, a negyvenfokos láz. Ezt is átvészeli. 1971 nyarán (végre) el­jut rehabilitációra. Három hónapi torna után már egyedül beül a toló­székbe, a negyedik hónapban már néhány lépést is tesz. A tornát még­sem folytathatja, mert kiújulnak a sebei, és hazaküldik, mert az osztá­lyon kiüt a sárgaság. Ő is megbeteg­szik. 1974-ben végre gyógyfürdőbe mehet. A gyógytornász erősebben megnyomja a jobb lábát - elszakad a térdszalagja, nem tornászhat to­vább. Az orvos kijelenti: kár volna műteni a térdét, hiszen úgysem fog járni. Bele kellett törődnie a sorsá­ba. Igyekezett magát elfoglalni, hogy elterelje a figyelmét az állapo­táról. Egyhangúan teltek a napok, az évek. Tíz évvel a balesete után, 1979 szeptemberében elveszítette az édesanyját, aki éjjel-nappal mel­lette volt. Hatvan kilométerrel tovább, egy asszony ugyanazon a napon veszí­tette el édesapját. Ez akkor derült ki, amikor Csenkey Rezső és Pastucha Júlia a galambok révén megismer­kedtek. Ajányoki Csenkey Rezső hobbija eg­zotikus madarak és galambok te­nyésztése volt. A galambtenyésztők szervezetének elnöke azt tanácsolta neki, hogy a Galántai járásban ke­ressen megfelelő egyedeket a vérvo­nal felfrissítéséhez. Rezső sorba te­lefonálta a nemzeti bizottságokat, galambtenyésztők után érdeklő­dött. Utolsóként a vághosszúfalui községházát hívta. Az elnökasszony megígérte, hogy utánanéz. A férfi délután ismét felhívta, de az elnök­asszony sajnálattal közölte: a falu­jukban senki sem foglalkozik ga­lambtenyésztéssel. „De van itt há­rom galambocska, a két titktárnő meg ő” - mondta tréfálkozva az elnökasszony. Megkérte a férfit, írja meg levélben, miben segíthet neki. de akkor egy idegen nő nyújtotta át a lány fényképét, és arra biztatta, ír­jon neki. Hogyan írhatna, amikor a nevét sem tudja! Fordítsa meg a ké­pet, mosolygott a titokzatos nő. A hátoldalon csak annyit olvasott, hogy pasztuha vagy ilyesmi. Nem hagyta nyugodni az álom. Eszébe jutott, hogy Duna- szerdahely mellett van egy falu: Pas- túchy, vagyis Patas. Talán ott találja az álombéli lányt.- írtam egy levelet a községházára, megírtam, mit ál­modtam, hogy ilyen és ilyen for­májú lányt keresek. Persze választ nem kaptam, azt gon­dolhatták, becsava­rodtam. Amikor fel­bontottam Julika első levelét, a lány­kori fényképe esett ki belőle. Én erről a lányról álmodtam! Julikét akkor Pastu­Julika birodalma A férfi hosszú levelet írt, beszámolt róla, mi történt vele, és két fotót is küldött magáról: egyet, amelyik még a balesete előtt készült és egy tolószékeset. Eltelt egy hónap. Válasz nem jött. Újabb levélben megkérte az elnökasszonyt, hogy legalább a fényképeit küldje vissza. Két hét múlva levél érkezett. Kiesett belőle két fénykép. Az álombéli lány képe. - Nyolcvankettőben volt egy ál­mom: suhanc vagyok, vasárnap bi­ciklizünk a barátaimmal. Megál­lunk egy faluban. A kocsmától a harmadik vagy negyedik házhoz érek, a ház előtt egy lány söpröget fehér kötényben, a haja copfba fon­va. Vizet kértem tőle. Beszélget­tünk. S akkor felébredtem. Másodszor, harmadszor is megje­lent álmában a lány. Negyedszer is, Az unoka chánénak hívták. - Azért küldtem magamról képet én is, nehogy azt higgye, rátarti vagyok, s hogy azo­nos feltételekkel játsszunk: ő vissza­küldi az én fotóimat, én az övéit. De csak nem jött a fénykép, viszont an­nál sűrűbben érkeztek a levelek. Kétszáznál is több levelet kaptam. Gondolt rá, hogy az álombéli lány lesz a felesége?- Nem. Amikor levelezni kezdtünk, tizenhetedik éve tolószékben ültem. Hogyan is gondolhattam volna az én helyzetemben nősülésre! Julika szilveszterkor elutazott Já- nyokra, és azután naponta kapott levelet. Egy évi levelezgetés után házasodtak össze. Julika egyedül nevelte a fiát. Marek másfél éves volt, amikor szülei elváltak. Febru­árban szegfűcsokor érkezett Já- nyokról, májusban gyöngyvirágot hozott a postás. Barátságuk egyre szorosabbá vált. De a férfi remélni sem merte, hogy Julika hajlandó lesz hozzámenni.- Marekkal is megbeszéltem a dol­got. Akkor tizenhat éves volt, mond­tam neki, jöjjön el velem Jányokra, és döntse el ő, hogy mi legyen. Re­zső a fiam kezébe adta a gyűrűket, és azt mondta neki: fiam, ha elfo­gadsz, húzd fel az anyád kezére a gyűrűt meg az enyémre is. Nyolcvanhét húsvétján összeháza­sodtak. Rezső a feleségéhez költö­zött Vághosszúfalura. Uj élet kezdő­dött. Ahol szeretet és megértés ho­nol, ott könnyű megszokni - habár eleinte sok volt a szóbeszéd... A család nem ellenezte a kapcso­latukat?- Nemcsak a család, a fél falu - mondja a férj. Soha nem bánta meg, hogy ekko­ra terhet vállalt?- Nem, soha - jelentette ki a feleség. A gondok nagyobbik fele a fele­ségre hárul. Huszonhét évig a Duslóban dolgozott, nyolc évig a nemzeti bizottság elnöke volt. Nyolcvannyolcban hagyta ott a munkahelyét, hogy ápolhassa be­teg édesanyját. Kilencvenben egy kis élelmiszerboltot nyitott, de nem vált be. Áttért a zöldségfelvá­sárlásra. Ebben már a férje is tu­dott segíteni.- Én vagyok az „igazgató”. Mihelyt jön a szezon, intézkedem, telefoná­lok, adom-veszem az árut, a papír­munkát végzem. Ezt ágyból is lehet csinálni. A legutóbbi operációja óta ugyanis nem ül tolókocsiba.- Ez engem egyáltalán nem izgat. Jól érzem magam. Sokan járnak hozzánk, sok emberrel találkozom. Nincs bennem keserűség. Ez tör­tént, én tehetek róla. Pedig de sze­Tizennégy éve együtt rettem táncolni! Énekeltem is az Ifjú Szívekben. Álmában se remélte, hogy megéri az ötvenedik születésnapját, hiszen a balesete után, az orvosoktól csak néhány hónapot kapott. De másnap leállt a vizelete, beutalták a galántai kórház urológiai osztályára. Erik Mikurčík főorvos megállapította: műteni kell, kő zárta el a veseveze­téket. A operáció sikerült, de két év múlva ismét kórházba került, újabb operáció következett. A kövek egy részét kivették, a többit a pozsonyi ružinovi kórházban ultrahanggal szétzúzták. Tavaly októberben is­mét elzáródott a vesevezetéke. Megismétlődött a korábbi procedú­ra: műtét Galántán, majd a pozso­nyi ružinovi kórház urológiai osztá­lya. Amikor Csenkey Rezső legutóbb be­került a galántai kórházba, a kezébe akadt egy vastag füzet - a gyógyult betegek köszönetét tartalmazta. Hálálkodó leveleket a környező fal­vakból, a Komáromi, Dunaszerda- helyi, Érsekújvári, Nagyszombati, Nyitrai járásból. Messziről járnak ide a betegek. „Nem véletlenül, Erik Mikurčík főorvos nagytudású, aranykezű ember” - mondják a be­tegei. Kiváló orvoscsoportot gyűj­tött maga köré. Csak az a probléma, hogy nincsenek megfelelő műsze­(A szerző felvételei) rek, amelyek megkönnyítenék a ke­zelést. Mekkora könnyebbséget je­lentene a betegeknek, ha nem kelle­ne Pozsonyba menniük.- A feleségemmel közösen úgy hatá­roztunk, hogy nyitunk egy bank­számlát a galántai kórház urológiai osztálya számára, hogy megvásá­rolhassák a hiányzó műszert. Mi­kurčík doktor úr örömmel fogadta a kezdeményezést. Csenkeyék először alapítványra gondoltak, de ehhez nem volt száz­ezer korona induló tőkéjük. Sok utánajárásba került, míg a hivatal is elhitte: nem saját részükre akarnak gyűjtést szervezni. A galántai kór­ház urológiai osztálya végül kapott egy külön „alszámlát”. Tolmácsoljuk Csenkey Rezső ké­rését:- Ezúton fordulok minden jóérzésű emberhez, váüalkozóhoz: aki csak teheti, segítsen. Ha csak egyetlen doboz cigaretta árával járulna hoz­zá mindenki, hamar Összegyűlne a pénz, az urológiai osztály megvásá­rolhatná a műszert, amely mind­annyiunk javát szolgálná. Hiszen senki sem tudhatja, mikor lesz rá szüksége. Számlaszám: VÚB Galanta, 123-20136-132/0200, VS 500 Nehéz az álom, forgolódik az ember, nyöszörög, fel-felkiált vagy egyenesen elkezd beszélni, mintha ébren volna Álmában magyarul beszélt BODNAR GYULA A szomszéd hozta be a kórházba. Noha szép kort ért meg az öreg, nyolcvan esztendőt, jöhetett volna a saját lábán, csakhogy az egyiket már kikezdte a cukorbaj, a szíve meg rendetlenkedik, ki-kihagy, lég­szomjjal küzd, meg kell műteni, csak azért van itt. Az egykori egyete­mi oktató, aki soha nem gondolta volna, hogy egyszer gépek tucatjai­nak zsinóijai lógnak majd rajta, ka­merát nyomnak le a torkán, mű­anyagcsövet fel az orrába. Csak a lá­ba ne fájna annyira. Hogyan történ­hetett? „Mindig normális életet él­tem, a tanításnak, a kutatásnak, a családomnak szenteltem az időmet - morfondírozik hangosan szlová­kul. - Meg a házunk mögött van egy kertecskénk, abban dolgozgattam.” Mintha beszélgetni akarna, mintha várná, hogy valaki valamelyik ágyon, melyeket lepedőből vont fa­lak választanak el egymástól, előbb- utóbb belekapaszkodik szavaiba, tudván, hogy a szavakkal nemcsak tanítani, nevelni lehet, hanem gyó­gyítani is, enyhíteni fájdalmat. Oly­kor egy visszhangként ismétlődő „igen”, egy „bizony”, egy „ilyen az élet”-féle közhely is orvosságként hat. „Érzem, hogy meg fogok gyó­gyulni, azt mondják, jó ez a pozso­nyi kórház” - hallatszik egy hang a ahol jelenleg fekszenek, ahonnan az alkonyba hajló kinti napsugarak is láthatadanok, csak a plafonról verő­dik a betegekre némi fény. Este, a vacsora után, melyet a nő­vérkék mindenkinek az ágyára tá­laltak fel kis asztalkán, megjelent az osztályon egy feketecsuhás ba­rát, amolyan szerzetesféle, csuklyá­val a fején, és puha léptekkel osont a lepedők között, enyhén félrehúz­va őket minden ágynál, érdeklőd­vén halkan: kér-e imát, uram, asz- szonyom? Az egyik beteg megré­mült: úristen, csak nem az utolsó kenetet jönnek feladni?! Egyedül az öreg, a volt egyetemi tanár imádko­zott, miatyánkistenkivagyameny- nyekben, mormolta együtt a barát­tal, természetesen szlovákul. Bú­csúzásképpen a barát mindkét ke­zével nyúlt az öreg keze után, lá­gyan megfogta, majd keresztet ve­tett és ahogy jött, úgy távozott. Nemsokára kialudtak a lámpák, csak elöl égtek, az üvegfal mögött, ahol az ügyeteles orvosok és nővér­kék indultak neki az éjszakának, (Somogyi Tibor felvétele) szomszéd ágy felől. „Maga ma­gyar?” - kérdezi az öreg, a volt egye­temi tanár. „Igen, magyar vagyok. De miből gondolja?” „Megéreztem az akcentusán. Semmi baj... És iga­za van, meg fog gyógyulni, és én is meg fogok. Csak a lábammal mi lesz? Egyesek szerint amputálni kell.” „Nem biztos.” Ezzel vége, újra csend honol a lenge falak között, a kórház nem vendéglő, nem parla­ment, különösen nem az az osztály, megannyi műszer, monitor között vigyázva a szívekre. Az életre. Melynek pihennie kellene most, aludnia. De hogyan? Nyitott szem­mel? Az ember nyugtatgatja magát, soha nem a legrosszabb következik be, mégis kínzó gondolatok gyöt­rik, a képzeletbeli filmvásznon vé­gül már kiterítve látja magát. A kór­házban, ha el is lehet aludni, nehéz az álom, forgolódik az ember, nyö­szörög, fel-felkiált vagy egyenesen elkezd beszélni, mintha ébren vol­na. „Hol vagytok, lányaim? Miért nem vagytok ilyenkor mellettem? - szólal meg egyszer csak az öreg, a volt egyetemi tanár, magyarul. - Hol vagy, fiam?” Tisztán, szlovák akcentus nélkül beszél. Magyarul, álmában. Alighanem nagyon mély­ről, nagyon messziről érkeznek ezek a szavak, amikor őt ugyanígy, magyarul hívta, kereste az édes­anyja. Hogy jönne - talán - éppen haza, de ő nem ment. Másnap senki nem mondta meg ne­ki, hogy álmában magyarul beszélt. Hiszen szívműtét előtf állt. ...szavakkal nemcsak tanítani, nevelni lehet, hanem gyógyítani is...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents