Új Szó, 2001. március (54. évfolyam, 50-76. szám)
2001-03-03 / 52. szám, szombat
HÉTVÉGI MAGAZIN 2001. március 3., szombat 5. évfolyam, 9. szám A legfontosabb a kapcsolat. A gyereket a szülőhöz soha nem kötheti erős szállal az, amit megvettek neki. Csak a közös élmény, a szeretet képes szorosan összefonni őket Idős ember a családban FELDOLGOZÁS a Szlovákiában hozzávetőlegesen egymillió nyugdíjas él. A mi társadalmunk egy öregedő társadalom. A lakosság 20 százaléka hatvan év feletti. Nagyon sok az idős, a nagyon idős, ugyanakkor nemcsak öregedő, de szegény is az ország, a szociális ellátások köre nem elégséges. A családok jelentős részében a családfenntartók csak óriási erőfeszítések árán képesek gondoskodni családjukról. Az idősek egyharmada él együtt a családjával. A legtöbben teljesen magányosan élnek. Két generáció: öregek és fiatalok. Törékenyek, sebezhetőek, akaratosak. Tele vannak elvárásokkal. Nehéz dolog lenne tanácsokat adni, hogy hogyan oldjuk meg az adódó problémákat, hisz mindegyik annyira sajátos, annyira egyedi. Nincs általános szabály, amit alkalmazni lehetne. Nem is arról szeretnénk írni, hogy hogyan lehet elviselni, ha a nagymama feledékeny, a nagyapa nagyothall és horkol, sokkal inkább arról, hogy egyre nagyobbodik a szakadék a generációk között. Nem volt ez mindig így, és szerencsére sok családban ma sem így van. A nagyi velünk él Amikor egyik kedves ismerősömmel beszélgettem az idős emberek problémáiról, rámcsodálkozott. - A nagymama velünk él, mindig is velünk élt. Azt hiszem, ettől olyan meleg, nyugodt az otthonunk légköre. Olyan jó délután hazaérni, leülni mellé a konyhába, megkóstolni a süteményét, együtt kávézni. Szeretek bemenni a szobájába, olyan, mintha egy másik világba lépnék. Egy nyugodt, rendezett világba. A nagyi ül a fotelben, kezében a horgolt terítő, amit éppen nekem készít. Horgol, köt vagy olvas, esetleg rádiózik. A falon megsárgult fényképek. Az asztalon gyönyörű csipketerítő. A nagyi horgolta. Rend, béke, tisztaság. És ott én is átalakulok. Megfeledkezem a rohanó világról, az egymásra üvöltöző emberekről. Én is lelassulok, halkabban beszélek. Vidéken, ahol az emberek amúgy is más tempóban élnek, jobban belefér a hétköznapokba az öreg, esetleg a beteg családtag. Az emberek helyzete a családban változik. Az idő előrehaladtával sok esetben eltartóból eltartottá válnak, és ez nemcsak a családnak, de nekik is nagyon nehéz. Sokszor szeretnék, és tudnák is folytatni a munkájukat, de egészség- ügyi állapotuk, vagy más külső tényezők miatt passzivitásra kényszerülnek. Elveszítik a fontosságtudatukat, márpedig ha valaki azt érzi, hogy nincs rá szükség, könnyen feladja. Az otthoni példa Az, hogy melyik családban hogyan megy végbe a generációk váltása, sok mindentől függ. Mindenekelőtt a példától. A minden szónál, tanmesénél többet mondó és messzebbre mutató példától. Attól, hogy ki mit látott otthon. Amikor Mari megözvegyült, édesapja már nagyon idős volt, kisfia alig hatesztendős. Mari imádta az édesapját. Náluk az volt a szokás, hogy amikor a papa hazajött, eléje siettek, lesegítették a kabátját, odavitték a papucsát, kényeztették, szeretgették. Még otthon, az édesanyjukkal és a húgaival alakult ki ez a szokás. A fia is ezt látta, és az volt neki a természetes, hogy a nagyapát szeretni, tisztelni kell. A nagypapa súlyosan megbetegedett, évekig ápolták ketten. Az alig tízéves kisfiú etette, fürdette nagyapját, sőt, még tisztába is tette, ha kellett. A szülők kötelessége, hogy saját példájukkal neveljék gyermekeiket arra, hogy a nagyszülőknek szeretetre, türelemre és megértésre van szükségük. Az ilyen nevelés a serdülő gyermekben mire felnő mély, erős és állandó nyomot hagy, mert erősebb, minden szónál és parancsnál. „Pedig mindent megvettünk neki..." Egy dokumentumfilm színes kockái peregnek a szemem előtt. Egy szociális otthonban élő idős emberekről szólt. Az öregekből dőlt a panasz: „Pedig mindent megvettünk nekik, megkaptak tőlünk mindent... Lakást, autót, drága berendezést... Most pedig meg akarnak tőlünk szabadulni. Nem segítenek. Nem is látogatnak meg.” Hallgattam őket, de nem értettem. Valami hiányzott a képből. Csak sokkal később értettem meg, mi is hiányzott. A kapcsolat. Az igazi kapcsolat, ami a gyereket a szülőhöz köti. A gyereket a szülőhöz soha nem kötheti erős szállal az, amit megvettek neki. Csak a közös élmény, a szeretet melegsége képes olyan szorosan körbefonni őket, hogy később ne jusson eszükbe eltépni ezt a köteléket. Félő, hogy ez a gond még nagyobb mértékben jelentkezik annál a nemzedéknél, amelynek még kevesebb az ideje a gyerekekre, ellenben igyekszik megvehető dolgokkal kárpótolni őket. A rossz példakép Gyakran panaszkodott a lányára édesanyám idős szomszédasszonya. Sajnáltam szegényt, együtt- éreztem vele egy ideig. Mindig mondta, hogy a lánya cselédnek használja, mindent szóvá tesz neki, soha semmi nem jó úgy, ahogy azt ő csinálja. Aztán szép lassan kiderült, hogy amikor a lánya kicsi volt, ők a férjével alig voltak otthon. Színházba jártak, társaságba. Sokat utaztak. Olyankor egy néni vigyázott a gyerekre. Csak az volt a fontos, hogy ne legyen vele semmi probléma, és jól tanuljon. Az is kiderült, hogy annak idején ő is házvezetőnőként kezelte az anyósát. A gyerekben ez rögződött meg, ez a negatív példa. Ezt adta tovább, a rossz örökséget. Persze mindenki más, más az otthoni példa. Egyik ismerősöm mesélte, hogy édesapja megbetegedett, és felesége, aki falun nőtt fel egy igazi nagycsaládban, magától értetődően vállalta apósa ápolását. Nagy terhet vállalt magára, mert az idős férfi nagyon beteg volt. A sógornője ugyanakkor a saját édesanyja betegségét nem volt képes elviselni. Mindenkit megdöbbentett az önzésével. A kisiskolás keresztlánya egyszer meg is kérdezte tőle: „De hát a te anyád, nem?” A békés öregség titka a békés fiatalság Az ember állandóan változik. Ezt a változást néha nem is tudatosítjuk. Az idős ember már nehezebben jegyez meg új dolgokat, de a régi, felhalmozódott tapasztalatok kikristályosodnak, jobban el tudja dönteni, mi fontos, mi nem. Felerősödnek jellemtulajdonságaik. Ha valaki jó természetű volt, később még jobb lesz, és megfordítva. A békés öregség titka tulajdonképpen a békés fiatalságban rejlik. Az ember persze változik. Idővel kicsit merevebb lesz, nehezebben alkalmazkodik, elveszíti rugalmasságát, kevésbé terhelhető. A környzettől való elszigetelődés, az, hogy nem jár munkába, elhalnak a barátai, gyengébb, lassúbb, romlik a látása és a hallása, ritkábban találkozik a családjával - gondolkodásának beszűküléséhez, befelé forduláshoz vezethet. Nem tudja felvenni a versenyt azzal a ritmussal, amelyet a mai világ, főleg a fiatalság diktál. Most olyan a társadalmi felállás, hogy szinte lehetetlen, hogy két nemzedék, amelynek mások az igényei, elvárásai, ritmusa, békében éljen egymás mellett. Talán nem ők tehetnek róla. „Csak ne legyek kiszolgáltatott!" Nem arról van szó, hogy ha szeretem az anyámat, akkor boldogan élek vele, ha meg nem, akkor igyekszem megszabadulni tőle. Két szobában élünk öten, kicsi a konyha, egy vécénk van. A férjemmel sokat dolgozunk, fáradtan, Illusztrációs felvétel idegesen megyünk haza. Nagyon sokszor előfordul, hogy ingerült vagyok az anyámmal, és bár mindig megbánom, újra és újra előfordul. - fakad ki az egyik ismerősöm - Mert mondjuk reggel, amikor nekem rohannom kellene, hogy elérjem a buszt, ő szegénykém olyan lassan csoszog ki a fürdőszobából, hogy majd megpattannak az idegeim. A múltkor rászóltam, hogy siessen már, aztán végigbőgtem az utat a buszon, mert annyira bántott, hogy így viselkedtem. De délután, amikor hazamentem, megint hiába fogadtam meg, hogy másképpen fogok vele viselkedni, mert láttam, hogy hiába kértem, ne tegye fel az ételt. Mivel nem jól lát, leégette a rántást, kifuttatta a tejet. És igazán nem lehet okunk panaszra, mert ő többé-kevésbé egészséges. Nem kell őt ápolni, napközben magára tudjuk hagyni. Nem is tudom mi lenne, ha ágynak dőlne. Nem maradhatok itthon, mert akkor miből élnénk. Állandó ápolónőt nem tudunk megfizetni, elhelyezni meg szinte lehetetlen a beteg öregeket. Kiszolgáltatott helyzetben van ő is és mi is. Sok idős ember él egyedül. Szeretnének gyakrabban találkozni gyerekeikkel, unokáikkal. De megértik őket, mert tudják, hogy jönnének ők, ha tehetnék. Ha nem lenne ilyen feszült a tempó, ha nem lenne ilyen rohanó a világ. Margit néninek is csak egy kérése van: „amíg élek, el tudjam magam látni, ne legyek kiszolgáltatva senkinek, ne szaporítsam a család gondját azzal, hogy ágyban fekvő beteget kell ápolniuk. Sokat vagyok egyedül, de tudom, hogy úgyis jönnek, ha tudnak. Addig meg várok. Várok.” (béres)- Na végre, hogy beszélhetek veled. (Dömötör Ede felvétele) Színházi előadások előtt, hangversenytermekben a mobilok kikapcsolására figyelmeztetnek Egymás életének fültanúivá válunk PÉTERFI SZONYA Mobiltalan vagyok, noha sokan nem értik, hogy tudok így élni. Nemcsak a családom tagjai, akik lépten-nyomon SMS-ek segítségével „létfontosságú” üzeneteket küldözgetnek egymásnak (pl. lányom a barátnőjének, hogy elromlott a troli, ezért késni fog, a férjem a lányomnak, hogy vegyen elemeket a fényképezőgépbe), hanem főleg a különféle sajtóügynökségek alkalmazottai, a barátokról már nem is szólva. Elérhetetlen vagy - vetik a szememre, s amikor közlöm velük, hogy a „rendes” vonalon megtaláltak volna, úgy érzem, nem értik miről beszélek. Ennek ellenére makacsul ellenállok a korszerű vívmánynak. Előfordul persze, hogy akaratom meginog, főleg akkor, ha tényleg sürgősen telefonálnom kell, és a városi nyilvános telefonok vagy foglaltak, vagy nem működnek. De amint elkezdek tömegközlekedni, és a járműben folyamatosan csengeni kezdenek a maroktelefonok (kárörvendve szemlélem, amint egy-egy dallamra táskájukban többen is bőszen keresni kezdik a szerkentyűt) dicsérem kitartásomat. Ugyanis nem szándékozom magán- és hivatalos ügyeimet mások füle hallatára intézni! Mert bármennyire is nem akarok odafigyelni a mellettem álló, ülő beszélgetésére, óhatatlanul kihallgatom. Ahogyan a minap is. Egy nagyon elegáns, precízen kisminkelt hölgy ült le mellém, s nyomban telefonálni kezdett. Mondanom sem kell, hogy a busz tömve volt, ám ez őt láthatóan nem zavarta. - Na végre, hogy beszélhetek veled. Képzeld, busszal kell mennem a szervizbe a kocsiért, mert megjött János. De az a hülye két nappal korábban érkezett, mint ahogy jelezte. Péter pedig nálam volt. Hát persze, hogy egész éjszaka. Csak nem gondolod, hogy kihagyjuk az alkalmat? Reggeliztünk éppen, rajtam az a szexi selyeming volt, amit együtt vettünk, Péteren pedig csak egy boxeralsó, amikor az az ökör ránk nyitotta az ajtót... Hagyd ezeket a hülye kérdéseket! Miért hagytam volna a kulcsot a zárban, amikor csak két nap múlva kellett volna megérkeznie? Na de mondom tovább... vett újra lélegzetet a csapodár menyecske, mialatt a buszban ülők és állók néma csendben várták a sztori folytatását. Hallottam, amint a hátam mögött ülő a társához szól:„nekem le kell szállnom, de te figyelj csak jól, és csörrents rám, ha befejezte”. A páiját felszarvazó feleség pedig csak mondta a magáét. Megtudtuk, hogy János egy pipo- gya fráter, mert ahelyett, hogy cirkuszt csapott, vagy felpofozta volna Pétert, netán őt is, annyit mondott, mire tíz perc múlva visszajön, a szerető ne legyen a házban. - Nem is tudom, a tokája, vagy a pocakja remegett-e jobban - jegyezte meg gúnyosan. A barátnője, de mi is megtudtuk, hogy amikor visszatért, müyen jól eljátszotta a bűnbánó feleség szerepét, és hogy az apuci megbocsájtott neki. Sőt, megígérte, hogy ezentúl nem fog annyit dolgozni, reggelente együtt úsznak majd házuk medencéjében, és hogy rendbe jöjjenek köztük a dolgok, a jövő héten elutaznak valahová. - Hogy mondod? Miért nem vittem el János kocsiját? Képzeld, nem adta oda. Ezzel büntet. Kit érdekel? Tudod, úgy volt, hogy Péterkével megyünk az autóért, Ráadásul nincs is készpénz nálam, ezért nem hívhattam taxit sem. De sebaj, legalább elmondhattam, mi történt velem. Ja, nem tudod, melyik utazási irodában kínálnak egzotikus utakat? Mert mérget vehetsz rá, hogy a legdrágább helyet választom! - közölte a barátnőjével, akivel ezt követően a legújabb divatirányzatok megvitatásába fogott. Bevallom, a buszról nemcsak én, de több utas is felemás érzésekkel szállt ki. A maroktelefonoknak „köszönhetően” hallottam átkot szórni a diákokat bezúgató tanárokra, az igazságtalan főnökökre, fültanúja voltam egy-két szerelmi vallomásnak, vagy annak, amint a férj, esedeg a feleség kiadta párjának az utasítást, mit vásároljon a boltban, de amit az aranygyűrűkkel ékesített hölgy produkált... Gondolataimat telefoncsöngetés szakította félbe. A mellettem álló férfi elővette a mobilját és (egyáltalán nem csendesen ) beszélgetni kezdett. - Nyugi, csak most szálltam ki a buszból. Hát képzeld, az a szerencsétlen János...