Új Szó, 2001. március (54. évfolyam, 50-76. szám)
2001-03-14 / 61. szám, szerda
ÚJ SZÓ 2001. MÁRCIUS 14. Kultúra Czajlik József: „A főiskolai rendezéseim egy-egy színházi probléma körüljárását jelentették. Az Amadeus esetében az a kérdés, lehet-e gyenge darabból erős előadást alkotni" A szó felszínes, kevés teret ad a színésznek Középiskolásként már odafigyeltek rá. Eseményszámba ment, ha a kassai „X”-szel megjelent a Jókai Napokon, vagy feltűnt valamelyik előadói seregszemlén. Részben még mindig „diáksztár” - rendező szakos főiskolai hallgató. Kőszínházi belépője Peter Shaffer Amadeusa. Nála a lehetőség, nálunk a várakozás. Néhányszor már el kellett mondania: nem fogja megváltani a hazai magyar színjátszást. Nem messiás. Czajlik József. LAKATOS KRISZTINA Mennyire foglalkoztat a téged kísérő csodagyerek státus? Amennyire a személyiségemnek szükséges, hogy összefoglaljam az önmagámról alkotott képet, de nem lovalom bele magam. Ez a státus több forrásból fakad. Egyrészt kialakult egy igény bennünk, tulajdonképpen mindnyájunkban, hogy hosszú idő után valaki megjelenjen a színen, aki színházat vezetne nálunk, nem igazgatóként vagy színészként, hanem rendezőként. Másrészt az „X” Iparista Kisszínpad- nak egy nagyon sikeres korszakában léptem a deszkákra, amikor például a Jókai Napokon sorra nyertük a különböző díjakat. Ezzel párhuzamosan Öllé Erikék mellett a vers- és prózamondó versenyeken is gyakran jól szerepeltünk. Ekkor kezdték a zseniséget ránk sütni, de azt gondolom, nem igazán jogosan. Lehet, hogy a felvidéki válogatásban fönnakadok a hálón, de én továbbra is egy rendező szakos hallgatónak tartom magam, aki keresi önmagát. Ez a státus nyilván fokozott elvárásokkal is jár. Gyakran találkozol ezekkel? Néhányan a hullámot lovagolják meg: nem ismernek, vagy nem tudnak emiatt a státus miatt közelférkőzni hozzám. Azokkal viszont, akik abból az időből ismernek, amikor távolról sem voltak ezek a jelzők a nevem mellé illesztve, normális a viszonyom. Segítenek, hogy emberi szinten maradjak, emberi szinten viseljem el a rám irányuló figyelmet. Segítenek, hogy az ember ne lépje át az öntudat egészséges határát? Hajlamosak vagyunk az önbizalmunkat a külvilág ítéleteinek függvényeként kezelni. Csalárd helyzet, hiszen ha ezt elfogadom, már nem önmagam vagyok, hanem egyfajta külső tükörben nézem magam. A járhatóbb út számomra az, hogy egy olyan pozícióból nézem magam, amelyet nem ingat meg a külvilág reakciója. Amennyiben a munka, amit elvégzek, megfelel a saját elvárásaimnak, ha azokat a személyes határokat keresem, amelyeket túl kell lépnem ahhoz, hogy fejlődjek, akkor a külvilág reakciói csak adalékok, de nem meghatározó pontok az életemben. Azért jó ehhez barátokra lelni, mert velük anélkül beszélgethetek minderről, hogy misztifikációval tekintenének rám. Annyiban mindenképpen különleges a helyzeted, hogy sem a Tháliának, sem a Jókai Színháznak nincs állandó rendezője, noha igényelnék. A szóba jöhető személyek száma pedig ugyancsak véges. A jövőt tekintve mennyire szólítanak meg színházaink ajánlatai? Mindkét színháznak nagyon sokat köszönhetek, rengeteg emlék, tapasztalat fűz hozzájuk. Mégis, egyelőre nem érzem úgy, hogy döntenem kellene. Nagyon sok jó ajánlatot kaptam Kassáról és Komáromból is, ezek némelyikéből bizonyára lesz majd kapcsolat, mert semmi okom nincs nem rendezni ezekben a színházakban. De nem rejtem véka alá, hogy egy saját társulat lenne az ideális közeg, amelyben igazán tudnék alkotni. Látsz erre reális esélyt? Azaz milyen keretek között működhetne egy ilyen társulat? Ha csak magyar viszonylatban gondolkodom - ami tulajdonképpen nincs így, mert számomra ebben a pillanatban teljesen mindegy, hogy magyarul, szlovákul vagy angolul fogok-e színházat csinálni -, akkor társulnánk valamelyik színházhoz, illetve oda szerződnénk le tömegesen. Ehhez azonban gyökeresen meg kellene változtatni a színházi struktúrát, amely egy régi modellen alapszik. A másik lehetőség az, hogy független társulást alakítva közösen hoznánk létre produkciókat a színházainkkal. Szóba jöhet az a változat is, hogy a főiskolán frissen végzettekből - szlovákok, magyarok - alakítunk egy színházat. Bárhogy legyen is, nehéz ezt a generációs váltást súrlódásmentesen megoldani. Mindenesetre keresem a lehetőséget: együttműködni a két színházzal, de nem bármi áron. Régi struktúrák, generációs váltás - mit értesz ez alatt? Az állam egyre inkább belátja, hogy a kultúrának szabadságot kell adnia. Ezáltal viszont a támogatottság is egyre csökken, illetve megváltozik a támogatási rendszer. A színházaknak egyre intenzívebb gazdasági tevékenységet kell folytatniuk. Biztos vagyok abban, hogy a színészeknek és általában a színházi dolgozóknak hamarosan vagy egy második állás után kell nézniük, vagy olyan előadásokat kell létrehozniuk, amelyekkel any- nyi pénzt tudnak keresni, hogy megéljenek. A probléma másik összetevője, hogy a színház változik: módosul a formanyelve, módosul a szerepe. Lejárt lemez, hogy nekünk a magyarságot kell megmentenünk a szóval. A politikai érvek helyett vissza kell térni a szakmai érvekhez. Szükség van egy sokkal felkészültebb színészgenerációra, amely jobban ismeri a színházi formanyelvet, a stílusokat. A közönségnek egyre nagyobb impulzus kell ahhoz, hogy egyáltalán színházba járjon. Tulajdonképpen létharcról van szó, amelyben csak a legéletképesebb színházi koncepciók maradhatnak fenn. Mindezek után milyenek az első kőszínházi tapasztalataid? Meg sem fogalmaztam még magamnak a nagy konklúziót. A rendszeres próbáknak van egyfajta gépiességük. Ez már nem az a főiskolai közeg, ahol csak a szerepével foglalkozik a színész, egzisztenciális gondjai nincsenek... Itt már egyfajta munkahelyszellem is benne van a játékban. Aztán a lelkesedés... A főiskolán szóba sem jöhetett, hogy csak a rendező tölti fel a színészt, aki ezt passzív befogadóként tűri. A színházban mintha túlságosan is nagyjogköröket tulajdonítanának a rendezőnek: mintha még a színész alakítását is neki kellene megkonstruálnia. Akik a főiskoláról jöttek, illetve ott végeztek - Öllé Erik, Mokos Attila, Lucskay Róbert, Vincze Emőke, Benkő Géza -, nagyon könnyen ráhangolódnak az önálló szerepalkotásra. A fiatal stúdiósoknál a tapasztalattal van még némi gond. Ennek ellenére nagyon élvezem - főleg most, túl az első ijedtségen -, hogy hogyan is lehet ezt a sok iskolát összehangolni. Mit tud kezdeni ezekkel a problémákkal egy néhány hetes próba- folyamat alatt a rendező? Nem arról van szó, hogy ezek az emberek ne lennének képesek alkotómunkára, csak sokkal több időt kellene együtt töltenünk, hogy a kölcsönös igényeink összehangolódjanak. A vendégrendezők irányításával nem igazán folyik keresés a színpadon, inkább nyújtanak konkrét útmutatást, egyfajta koordinátarendszert, amelybe a színésznek bele kell férnie. Ha elég idő volna arra, hogy ne csak a darabbal foglalkozzunk, hanem a színészállománnyal is, ez a probléma rövidesen megoldódna. Amadeus. Olyan téma, amely, azt hiszem, érdekli az embereket. Nemes téma a zene által, Mozart és Salieri viszonya pedig egy érdekes krimi, mondhatnám. Ugyanakkor ez a darab gyenge, s a hiányosságai egyre inkább megmutatkoznak. Az a gond vele, hogy míg egy klasszikus dráma magában annyira mély és ösz- szetett, hogy nem lehet eléggé kifejezni sohasem a maga teljességében, az Amadeus esetében ennek a fordítottja az igaz. Vannak jól megírt kettősök, de azok is az általánosság szintjén maradnak, primer szinten viszik előre a cselekményt, a tömegjelenetek pedig katasztrofálisak. Ez azt igényli mind a rendező, mind a színészek részéről, hogy a külvüágból, önmagunkból, a munkafolyamat során tegyük hozzá mindazt, ami eredetileg nincs benne. Mi által elfogadható számodra mégis ez a darab? A mostani rendezést tanulmányaim egy részének tekintem. Nem akarok mindent beletenni ebbe az előadásba, amit csak tudok. A főiskolai vizsgarendezéseim mindeddig egy-egy színházi probléma körüljárását jelentették. Weingarten- nál az abszurd színház problematikáját kutattam, Osztrovszkijnál a férfi-női viszonyokat úgy, hogy az előadásban a férfi szerepeket is lányok alakították. A kérdésem az volt, vajon az Erzsébet-kori színházban létezhetett-e illúzió. A mostani produkcióban az a kérdésem, lehet-e gyenge darabból kőszínházi körülmények között erős előadást alkotni. Terveim szerint a következő előadásomban azt fogom kutatni, hogyan tudja másfél órán át két ember fenntartani a figyelmet úgy, hogy tulajdonképpen csak pszichológiai akciók folynak a színpadon. Osztrovszkij Hozomány nélküli menyasszonyának a rendezése, illetve a színpadi illúzió volt a témája harmadévi szakdolgozatodnak is. Amikor elkezdtük, a dramaturgjaim fogták a fejüket. Természetesen benne voltak, mert kalandvágyók, de sokáig ők voltak az opponenseim. Próbáltak rávenni, hogy erősítsük meg a darab gondolatiságát, nehogy elvesszék az illúziót- lanságban. Azután az első nagy próbákon tapasztalhattuk, hogy létezik illúzió, nemtől függetlenül, s a színházban kiváltható. Ettől a felismeréstől jutottam el addig a tételig, hogy a színésznek tulajdonképpen a szerepe ügyvédjének kell lennie. Ügyvédnek, aki olyan közel kerül a szerepéhez, hogy mindent tud róla, tehát bármelyik pillanatban meg tudja védeni, ugyanakkor egy elfogult ügyvéd, mert a szerep is védi őt. Amíg a szerep a színész által megnyilvánul (hiszen a színész ad neki testet és gondolatot), addig a színész is megnyilvánulhat a szerep kapcsán. Az érzéseit, a boldogtalanságát, az összes frusztrációját átadhatja a szerepnek úgy, hogy a szerep közben takarja. Ez egy kettős játék, amelynek a kettejük közötti bizalom adja meg az erejét. Weingarten Nyarában izgalmas, szintetizáló formát találtál az abszurdnak. Igyekeztük megtalálni egy poetiku- sabb abszurd mozgatórugóit: hogyan lehet jelen a színész egy jelenetben úgy, hogy tulajdonképpen semmi értelme nincs annak, amit csinál, amit mond. Megpróbáltuk megkeresni azt a belső történést, amelyet a szövegből nem lehet kibontani. Emellett mindenképpen » Milyen színházi r valóság az, amelyet a néző elfogad, még akkor is, ha olyan témát érint, ame- * * lyet nem szeret? >> szintetizáló az a gondolkodás, amelyet én a színpadon alkalmazok. A színházainkban hagyományosan domináns a szó, holott a szó csak egy a sok formai elem közül, amely egy előadásban jelen van. Mindig igyekszem olyan helyzeteket teremteni, amelyekben más is megszólal. Az Amadeusban nincs erre nagy lehetőség, de szeretnénk, mert a szó felszínes, és kevés teret ad a színésznek az előadásban. Tanulási folyamat ez a színészeknek is, hogy miként lehet ellépni a szöveg buktatói elől. Milyen tanácsokat kaptál a dramaturgjaidtól? Amikor elolvasták a darabot, mindketten közölték velem, hogy nagyon kommersz, nagyon amerikai, nagyon bulvárszagú a drámai vonal. Arra törekedtünk, hogy csak a váz maradjon belőle, ami azután színészileg úgy formálható, ahogy akarjuk. Tisztában voltunk azzal, hogy sem Mozart, sem Salieri életrajzához nem tudunk semmit hozzátenni, nem tudunk belőle elvenni. Salieri legnagyobb gondja, hogy nem elégedett meg azzal, amit elCzajlik József 1975-ben született Dunaszerdahelyen. 1989-től a kassai ipari diákja, az „X” Iparista Kisszínpad tagja (a csapat munkájában később rendezőként is közreműködik). 1993-ban érettségizik, majd három évadot a kassai Thália Színháznál, egyet pedig a komáromi Jókai Színháznál tölt. 1997-től a Pozsonyi Színművészeti Főiskola rendező szakos hallgatója, Juraj Nvota osztályába jár. Vizsgaelóadása másodévben Weingarten Nyár című abszurdja, harmadévben Osztrovszkij Hozomány nélküli menyasszonya. 2001 Negyedévi vizsgaelőadását, Peter Shaffer Amadeusát a komáromi Jókai Színházban rendezi, bemutató március 16-án. ért. Európa legkedveltebb muzsikusa volt, a legnagyobb udvari kitüntetések és posztok tulajdonosa, ennek ellenére mégsem tudott elégedetten önmagára tekinteni. Mozartban próbáltuk megkeresni a zsenit, de nem mint egyfajta különlegességet, csodát, hanem mint tehert. Mozart nem tudott szabadulni az alkotástól. Minél inkább szabadulni próbált, annál inkább hajszolta a zene. Még egy hatalmas fantáziával rendelkező színész is csak kapiskálhatja, mi motiválhatott egy ilyen zsenit. Az idei évadban három magyar színház tűzte műsorára az Ama- deust, Komárom mellett Szolnok és Szatmárnémeti is. A te rendezésed egyik érdekessége, hogy Salieri és Mozart, azaz Mokos Attila és Öllé Erik között nincs kiugróan nagy korkülönbség. Van ennek dramaturgiai jelentősége? Az volt a kitételem, hogy fiatalok dolgozzanak velem. Megkerestük azt a színészt a társulatban, aki a „legfiatalabb öreg”, így esett Mokos Attilára a választás. Csak ezután jött a dramaturgiai munka, amely utólag indokolttá tette a választást. Nem tartottam fontosnak, hogy idős színész játssza Salierit. A mi változatunkban az idős kor nem külső öregedési folyamatként, hanem felülnézetként, bölcsességként jelenik meg a színpadon. Mozart néhány jelenetben sajátos szexuális helyzetekben jelenik meg a színpadon. Megpróbáljátok felkavarni a színházi állóvizet? A színészekkel a próbák folyamán arra ösztönöztük egymást, hogy a fekália csak mint egy jellemvonás jelenjen meg. Mozart Constanze- zal való viszonyában a szerelem dominál, a fekália csak egy hoza- déka a kapcsolatuknak. A darabban meg van írva, nem dobjuk ki csak azért, mert valaki esetleg prűd. Inkább megpróbáljuk úgy kibontani a témát, hogy emberközelivé tegyük. A provokáció amúgy nem kenyerem. Ha valami egy adott helyzetben megszületik, és azt utólag provokációnak minősítik, azt elfogadom, de szándékosan provokálni nem érdekem. A színházakban gyakran esik szó arról, mi az, amit a néző elvisel. Szerintem a kérdést máshogy kellene feltenni: Milyen színházi valóság az, amelyet a néző elfogad, még akkor is, ha olyan témát érint, amelyet ő személy szerint nem szeret? Mindig a színházi minőség tudja megsemmisíteni az előítéleteket. A próbafolyamat finisébe értetek. Mi történik most a darabbal? Ilyenkor hajlamosak vagyunk a pánikra. Nagy káosz van. Elérkezett az a pont, amikor úgy érezzük, egyáltalán nincs humor az előadásunkban. Már nem vagyunk képesek nevetni. Már nem tudunk új ötleteket behozni, a régieknek pedig érniük kell. Kaotikus időszak: ilyenkor kell még inkább a hibákra figyelmeztetnem. Civilben visszafogott, filozofikus alkat benyomását kelted, a rendezői székben viszont maximálisan impulzív vagy... A színházban nekem kell a legha- tározottabbnak lennem. Olyan dolgokban is döntenem kell, amire az életben nincs jogom vagy nincs terem. A magánéletben nem látom értelmét, hogy meg akarjam változtatni valaki életét, vagy egyáltalán kéretlenül hozzászóljak. A színpadon viszont a színész munkáját állandóan minősítenem kell, magamra veszem azt a felelősséget, hogy eldöntsem, mi jó és mi nem. Ha az életben is ezt tenném, olyasmit próbálnék irányítani, ami irányíthatatlan. Nem látok ebben különösebb ellentmondást, sőt. Úgy gondolom, a munkám során megélt pillanatok, az ezekből fakadó energiák a magánéletben nyugodtabb tempóra ösztönöznek.
