Új Szó, 2001. március (54. évfolyam, 50-76. szám)
2001-03-09 / 57. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2001. MÁRCIUS 9. ÉLETMÓD Balzac csak a legnagyobb művészek mértékével mérhető. A kortársak szemében bolondnak tűnő ember valójában a korszak legfegyelmezettebb művész-szelleme volt Több liter kávé és rengeteg óra munka Balzac arcképe FELDOLGOZÁS tefan Zweig élete főművének tartotta Balzac életrajzát, amelyen szinte egész életében dolgozott. Csak egy iró tudja igazi valójában életre kelteni egy olyan óriás szellemét, mint amilyen az Emberi színjáték szerzője volt. Az alábbiakban ebből olvashatnak részleteket. A váratlan és személyes siker mindenkor veszélyt jelent a művészre. 1828-ban, huszonkilenc éves korában, siralmas kis irodalmi kuli Balzac, aki névtelenül robotol és ír, fülig eladósodott, csődbe jutott kereskedő. Egy-két évvel később, ugyanez a Balzac, Európa egyik leghíresebb szerzője. Oroszországban, Németországban, Skandináviában és Angliában olvassák, a folyóiratok és revük unszolják, keresett embere valamennyi kiadónak, csodától levelekkel árasztják el. Nyilván még Balzacnál megfontoltabb embert is megszédítene ez a siker, hát még az olyan szertelen, ábrándozó és optimista természet, mint amilyen ő. Túlságosan sok évet töltött ismeretlenül, szegényen, éhezve, kétségbeesett türelmetlenségtől gyötörve “cellájában”. Tudja, tárva áll előtte a világ nagy színpada. így hát Balzac elhatározza: megmutatja magát a közönségnek és társadalmi szerepet játszik. Balzacnak sohasem sikerült leküzdenie legrosszabb hajlamát: sznobizmusát, bármennyire is tudta, milyen gyermekes és nevetséges ez. Furcsa arisztokrataimádatban szenved az az ember, aki megalkotta az évszázad legnagyobb művét, és ugyanolyan közömbösséggel mehetett volna el a fejedelmek és királyok mellett, mint Beethoven. A reputáció, melyet Balzac személyes fellépésével szerez a párizsi társaságban, végzetes lesz hírnevére. Már testalkata miatt sem remélheti, hogy arisztokratikus külseje és magatartása legyen. Sem Buisson udvari szabó, sem az arany gombok és csipkefodrok nem kölcsönözhetnek igazán előkelő külsőt a tagbaszakadt, elhízott, pirosképű plebejusnak, aki hangosan és folyvást beszél, és úgy robban be minden társaságba, mint egy ágyúgolyó. Olcsó hatást kelt nála mindaz, ami drága, a fényűző holmi kihívó rajta, és ezen a keveréken - bizonyítja ezt a róla fennmaradt számtalan karikatúra - gyakran még csodálói is titkon elmosolyodnak. Ugyanilyen kevés sikert mutathat fel Balzac irodalmi kollégáinál. Érezteti velük, hogy nincs szüksége szívességeikre, és hogy hivalkodó, rikító eleganciájával a társaságban elég ízléstelen jelenségnek bizonyul, naiv és elővigyázadan becsületességével azt hangsúlyozza, hogy őt az irodalmi életben is más mértékkel kell mérni, mint mindenki mást. Balzac, a kor legnagyobb költője a mérges újságírók és szemtelen karikatúrák kedvenc tárgya lesz. Az úgynevezett társaság senkin sem áll olyan elkeseredett bosszút, mint azon, aki megveti ugyan, de mégsem tud élni nélküle. Maga Balzac nem érzi különösebben a sikertelenséget. A gonoszkodó, dühöngő újságíróknak - még bosszúságában is nagyvonalúan és alkotó módon - kicsinyes vita helyett az Elveszett illúziókban az irodalmi korrupció nagy freskójával válaszol. Balzac minden bizonnyal különcködőnek tűnt, mert mihelyt elhagyta szobáját, íróasztalát, a szó szoros értelmében kivetkőzött önmagából. Az igazi Balzac, a fáradhatatlan művész, akit a világirodalom ismer, láthatatlan marad a semmittevők és tekergők előtt, mert nem ismerték alkotó magányának huszonhárom órájában, csak abban az egyben, “melyet a világnak adhatott”. Balzac csak ezzel a mértékkel mérhető, csak életművében ismerhetjük fel igazi életét. A kortársak szemében bolondnak tűnő ember valójában a korszak legfegyelmezettebb művész-szelleme volt. A túlzó, akit ók, az épeszűek, a mértéktartók kicsúfoltak, mert henceg és kérkedik az emberek előtt, a valóságban többet termelt ki agyából, mint valamennyi párizsi kollégája együttvéve. Ó volt talán az egyetlen, akiről túlzás nélkül állíthatjuk: halálra dolgozta magát. Lássunk egy napot Balzac életéből. Este nyolc óra: az emberek már régen bevégezték a munkát, megvacsoráztak, s most szórakozni indulnak. Balzac viszont a tizenhat-tizenhét órás munkától lebunkózva, besötétített szobában alszik. Kilenc óra: megkezdődött az előadás a színházakban, a játékteremben cseng az arany, a szerelmesek jobban összebújnak a fasorok árnyékában, Balzac még mindig alszik. Tíz óra: némely házban már kialszik a fény, elcsendesednek az utcák. Balzac még mindig alszik. Tizenegy óra: a színházakban befejezték az előadást, már csak a hazatérők utolsó hulláma hömpölyög végig a körutakon. Balzac még mindig alszik. Éjfél: Párizs elcsendesedett. Itt az ideje, hogy Balzac munkához lásson. Most, amikor senki sem jöhet hozzá, senki sem zavarhatja, nem kopogtathatnak ajtaján a hitelezők, akik a nyomában vannak, nem siettetik a munkát a nyomdai küldöncök, ő virrasztani fog. Balzac felkel és magára ölti kényelmes munkaköpenyét. Az inas meggyújtotta a hat gyertyát az asztalon álló ezüst gyertyatartóban és teljesen összehúzta a függönyt. Balzac asztalhoz ül. Ahhoz az aztalhoz, amelyet a csődök és katasztrófák idején egyik lakásából átment a másikba, ez az asztal “Látta minden nyomorúságomat, tud minden tervemről, elleste gondolataimat, szinte erőszakoskodva támaszkodott rá karom, midőn megeredtek rajta soraim”. Baljánál ott tornyosulnak a tiszta papírlapok, pontosan meghatározott, gondosan megválasztott, azonos formátumú ívek. A papiros kissé kékes színű kell, hogy legyen, nehogy vakítson és kifárassza a sok órán át tartó munkánál. Legyenek rendkívül simák a lapok, nehogy akadályozzák a száguldó tollat, legyenek vékonyak, mert még sokat kell teleímia ezen az éjszakán. Ugyanilyen gonddal készíti oda a hoUótollakat, a tintatartót, s egy jegyzettömböt, amelybe időnként gondolatokat és ötleteket jegyez be. Balzac megállás nélkül ír és ír, órákon keresztül. Minél többet ír, annál inkább lerövidíti a szótagokat, s csak akkor áll meg, amikor írás okozta görcs kényszeríti erre a kezét vagy elhomályosulnak fáradtságtól káprázó szeme előtt az oldalak. Négy-öt órányi szakadatlan írás után úgy érzi, nem búja tovább. Más ember ilyenkor abbahagyná a munkát, pihenne, megelégedne az ilyen teljes értékű teljesítménnyel. De Balzac, az akarat démona nem enged. El kell érni a kitűzött célt, még annak árán is, ha tönkre lovagolja a versenyparipát. Ide az ostort, ha nem vágtat tovább a lusta dög! Feláll, és meggyújtja a kávéfőzőt. A kávé fontosabb neki, mint minden egyéb élvezet. A kávéról a legszebb költői himnuszt zengte: “A kávé lecsorog a gyomorba, és aztán minden mozgásba jön: előnyomulnak az ötletek, akár a seregek hadoszlopai a csatatéren, megkezdődik a harc. Rohamlépésben érkeznek az emlékek, ezek a felvonulás zászlóvivői. A könnyű lovasság nagyszerű vágtában bontakozik ki. A logika tüzérsége zúdul most oda, trénnel és lőszerrel. Az elmés ötletek lövészekként avatkoznak a csatába. Jelmezt öltenek az alakok, tinta lepi el a papirost, megkezdődik a csata és sodró fekete áradat közepette fejeződik be, ahogy az igazi csatát is végül puskapor fekete füstje takarja el.” Ha az ötvenezer csésze túl erős kávé (egy statisztikus ennyire becsülte) meg is gyorsította az óriás mű, az Emberi színjáték létrejöttét, egyidejűleg mégis makkegészséges szívének idő előtti romlását okozta. Dr. Nacquart, aki mint barát és orvos figyelemmel kísérte egész életét, halála tulajdonképpeni okának kifejezetten ezt mondja: “Régi szívbaj, amit az éjszakai munka és a kávé élvezete, jobban mondva a kávé túlzott élvezete súlyosbított. Ebben keresett menedéket, hogy leküzdje a természetes emberi alvásszükségletet.” Reggel nyolc óra. Balzac elfogyaszt egy könnyű reggelit, feláll az asztaltól. Hogy enyhülést találjon, és felfrissítse kimerült testét, forró fürdőt vesz. Kilenc óra: különböző nyomdák küdöttei jönnek. Az első a friss, ezen az éjszakán megírt kéziratért jött, a többi új korrektúrákat hoz, s az előző korrektúrák korrektúráit. A korrektúra-olvasás Balzac számára teljes átalakítást és újjáalakítást jelent. Lovassági roham lendületével veti magát a nyomtatott négyszögekre. Emitt egy kardvágás a tollal, kiszakít egy mondatot és átdobja jobbra, bal oldalt felnyársal egy szót, egész bekezdéseket tép ki, másokat a helyükbe gyömöszöl. Nemsokára az eredetileg tiszta és áttekinthető oldalt pókháló módjára keresztező, önmagukat újólag korrigáló vonalat borítják, ekkor fordít egyet, és a hátoldalon folytatja a kiegészítéseket. Azonban ez sem elég. Ollóval kivág néhány bekezdést, és egy tiszta papirosra odaragasztja. így kerül vissza a kézirat a nyomdába, sokkal érthetetiennebbül, mint az előző kézirat. S amikor másnap vagy harmadnak a teljesen újraszedett hasábok visszavándorolnak Balzachoz, ugyanazzal a dühvei veti magát az újonnan nyomtatott szövegre. Néha harmadszor, negyedszer, sőt hetedszer is megismétlődik ugyanez. Délben tolja csak félre a halomnyi papirost, hogy valami csekélységet egyék. Ezután rögtön folytatja a munkát, s öt óra tájban dobja csak félre a tollat. Az inas felszolgálja a vacsorát. Nyolckor ágyba fekszik, s erős és álmatlan, mély álomba merül, így dolgozik Balzac megszakítás nélkül heteken és hónapokon át, míg csak be nem végez egy művet. És a megszakításokat is rövidre szabja. . Balzac néha tudatára ébred, hogy az effajta természetellenes, önmagát felórlő életnek, kényszerű módon, önmaga tönkretételéhez kell vezetnie. A pihenő mindig vészesen hasonlít az összeomláshoz. “Napi 18 órát alszom, a fennmaradó 6 órában semmit nem csinálok.” Túlzás, amikor kipiheni a túlzott munkát, s túlzás, amikor egyik művének befejezése után még elegendő ereje van, hogy belevesse magát a szórakozásokba. Kilép cellájából és emberek közé megy. Amikor társaságba látogat - anélkül, hogy másokra figyelne - csak beszél, és dicsekszik, ugyanaz az ember, aki hetekig nem hallotta se mások, sem a maga hangját, gúnyolódva, nevetve, bugyogva árad belőle a felgyülemlett szó. így oldja fel elzártságát, feszültségét, aszkéta életét azon rövid szünetekben, amelyeket magának két mű megírása közben engedélyez. És akkor jönnek a nyomorúságos újságírók, akik nap nap után néhány garasért árulják szánalmas cseppnyi tréfáikat és gúnyolódnak, akár csak Lilliput törpéi a kötelékeitől megszabadult óriás fölött. Feljegyzik az anekdotácskákat, és serényen kinyomtatják azokat, melyek arról szólnak, hogy miféle nevetséges, hiú, gyermekes fickó is a nagy Balzac, és minden tökfejű nálánál okosabbnak képzeli magát. Igazi lényét egyetlen kortársa sem ismerte, mert ahogy a mesebeli szellemek is csak egyetlen órán át kóborolhatnak a földön, ahol illetéktelenek, úgy Balzac is csak pillanatokig élvezhette szabadságát, s mindig vissza kellett térnie a munka börtönébe, (-da-) Balzac jellegzetes „munkaruhájában" és a híres kávéfőző A leletek között megtalálták az atlantisziak legjelentősebb örökségét teremtőiktől: az azonosíthatatlan összetételű és eredetű, jelenleg is sugárzó kristályt, az oreikhaloszt Atlantisz egyetlen nap és éjszaka alatt tűnt el a föld színéről LETŰNT KOROK legendás kontinens létezése ősidőktől kezdve napjainkig foglalkoztatja az emberiséget. PÍatón, a görög filozófus két dialógusában, a Timaioszban és a Kritiászban foglalkozott Atlantisszal. A legenda szerint kb. 9000 évvel ezelőtt az athéni hadsereg legyőzte és elfoglalta Atlantiszt, majd a rövidesen bekövetkező földrengés következtében vele együtt megsemmisült. Platón részletesen vázolja az atiantiszi társadalom felépítését és kultúráját. Az istenek igazságos sorsolással felosztották egymás között a földet, Héphaisz- tosz és Athéné kapta az ősi Görögországot, melynek lakói derék, alkotmányszerető polgárok voltak, Poszeidónnak, a tenger istenének jutott Atlantisz, a csodálatos természeti kincsekkel megáldott kontinens. Poszeidón halandó nőtől, Kleitótól származó gyermekeivel népesítette be a szigetet. A legidősebb fiú lett a király, akinek fényes palotája a legszebb dombon állt, templommal, arany szobrokkal, a kertben hideg-meleg vizes forrásokkal, medencékkel. Az egész országot öntöző és hajózható csatornákkal, vízvezetékekkel, kövezett utakkal látták el. Hajógyárat és kikötőket építettek. A kedvező éghajlatnak köszönhetően évente kétszer tudtak aratni. Az isteni természetükből adódóan törvénytisztelő, békeszerető ás a földi hívságokat megvető emberek rendkívül gazdagok voltak, bár magántulajdonuk nem lehetett. Az idő múlásával azonban hátat fordítottak isteni mivoltuknak, kapzsivá, mohóvá és hatalomvágyévá váltak. Hódításokat indítottak, melyeket végül az athéniak és Zeusz büntetése állított meg. Bár a Platón által leírt történetet sokan csak fantazmagóriának tekintik, mégis a további kutatások őt vették alapul. A pleisztocén kor (jégkorszak) végére tehető katasztrófa a legtöbb kultúra hagyományában szerepel. Az eltűnt kommest tekintjetjük a Paradicsomnak, ahol az ember teremtetett és ahonnan kifizettetett, a földrengés által okozott nagy változásokat a Nagy Ősrobbanásnak, amely előidézte az özönvizet és a tűzvészt. A késői XIX. teozófusai elsőként vetették fel az atlantisziak földön kívüli eredetét és az ebből fakadó igen fejlett technológiai tudást. A XX. század közepén az amerikai hadsereg megkezdte kutatásait az Atlanti-óceán mélyén. A 70-es évektől különböző nemzetek búvárexpedíciókat indítottak a tágyi bizonyítékok feltárására. Piramisok, kupolák, derékszögű épületek, csatornák, kövezett utak, egy- sínes vasutak, eszkozok, ékszerek maradványaira, valamint szobrok romjaira bukkantak, melyeknek anyaga rendkívül erős beton, fém, műanyag, illetve sok arany volt. Ezek az igen modemnek és technológiailag fejlettnek számító leletek egyesek szerint azt támasztják alá, hogy az atlantisziak nem isteni, hanem földön kívüli eredetűek voltak. Ezzel ez elmélettel a “jövő emlékeit” kutató Erich von Danikén, valamint Helena Blavatsky ás Edgar Cayce is foglalkozott. Egyféle nézet szerint óriási földöntúli lények génmanipulációval embereket teremtettek, hogy szolgálóik legyenek. A leletek között megtalálták az atlantisziak legjelentősebb örökségét teremtőiktől: az azonosíthatatína összetételű és eredetű, jelenleg is sugárzó kristályt, az oreikhaloszt. Ez a drágakő képes volt fényt és energiát befogadni, raktározni és sugározni. Sokféle méretben és színben léteztek, és e szerint különbözött a felhasználásuk. Lokátorként használták rádióhullámok, emberi hang, sót képek közvetítésére, prizmaként, napelemként, a gyógyítás, a lelki fejlődés és a fiatalítás eszközeként is szolgáltak. Ez a tudás fellelhető az ősi misztikus és okkultista tudományokban, melyek, lehet, hogy az atlantisziak hódításaik során terjesztettek szét a világ lülönböző pontjain. Ennek bizonyítékául szolgál pédául az az ősi tábla, amelyet Peruban találtak, és a letűnt kontinensek közül Atlantiszt ás Lemuriát ábrázolja. Az azték és maja hagyományokban megörökített történetek is az általuk nyújtott tudást őrzik. Az ősi tibeti és indiai írások is tesznek említést kapcsolatukról az elsüly- lyedt világgal, (-an-)
