Új Szó, 2001. február (54. évfolyam, 26-49. szám)
2001-02-10 / 34. szám, szombat
Tudomány és technika ÚJ SZÓ 2001. FEBRUÁR 10. Amatőr rakétaépítő meglepő és fantasztikus ötlete Óriási vízipisztolyból kilőtt űrrakéta terve ÚJ SZÓ-ÖSSZEFOGLALÓ Scott Taylor amerikai amatőr rakétaépítő fantasztikus ötletét már szakemberek is elemzik, adta hírül a New Scientist. A vízipisztoly persze nem lenne hétköznapi, csövének tervezett hossza 1 kilométer! A ma még csak nagyon vázlatosan kidolgozott merész elképzelés szerint az 1 kilométer hosszú, mintegy 10 méter átmérőjű acélcső függőlegesen áll a tengerben, a vége alig emelkedik ki a vízből. Alsó végéhez nagynyomású levegővel töltött kamra csatlakozik. Ez a kamra alulról nyitott, a búvárharangra emlékeztet. A kilövendő rakéta a csőben áll. A rakéta alatti kis légteret és a nagynyomású kamrát szelep választja el egymástól, de a két teret a szelepet megkerülve össze is kötik egy szintén zárható csővel. Ha ebben az áthidaló csőben szabaddá teszik a levegő útját, akkor a nyomáskamrát lezáró szelep kinyílik, a feláramló nagynyomású levegő pedig maga előtt tolja a rakétát. Ekkor alulról nagy sebességgel beáramlik a tengervíz, a kitáguló levegő és a víz hatalmas nyomása a magasba löki a rakétát. Taylor számításai szerint kb. tízezer tonna tömeget lehet1 ne így fellőni, a csőből való kilépésnél a sebesség meghaladná az ezer km/órát. A tízezer tonna kb. öt amerikai űrsiklónak felel meg. Az ezer km/órás sebesség azonban még messze van a néhány száz kilométer magasságú körpályára álláshoz szükséges 28-29 ezer km/órás első kozmikus sebességtől, ezért további gyorsításra van szükség. A rakéta saját hajtóművét a csőből kilépés után lehetne begyújtani, vagyis az óriás vízipisztoly az első rakétafokozat szerepét töltené be. Ehhez az első fokozathoz nem kell üzemanyag, az össztömegen belül javulna a hasznos teher aránya. (N-g) Génkorszak kezdődik a világ gyógyszerkutatásában Valóban testre szabott orvosság kikísérletezése ÚJ SZÓ-ÖSSZEFOGLALÓ Utoljára talán az első antibiotikumok felfedezésekor volt a mostanihoz hasonló optimista hangulat a gyógyszerkutatásban. Akkor a fertőző betegségek gyors legyőzése látszott közeli lehetőségnek, ma. elsősorban a géntechnológiai eljárások kínálnak új távlatokat. A tavalyi esztendő végén egy San Franciscó-i konferencián számoltak be először egy új leukémia-gyógyszerrel kapcsolatos, rendkívül kedvező klinikai tapasztalatokról. A jelenleg használt hatóanyagokkal szemben csupán enyhe mellékhatásokat - hányingert, hasmenést, gyomorégést - okozó szert a rosszindulatú betegség egyik különösen veszélyes, eddig leküzdhetetlennek bizonyult fajtája ellen vetették be, mégpedig az esetek többségében sikerrel. A CML (krónikus myeloid leukémia) évente mintegy százezer embernél lép fel, az eredmény mégis világszerte óriási visszhangot keltett. Egy eddig ismeretlen hatásmechanizmusú készítményről van szó (amely nem a rákos sejteket támadja meg, hanem egy kóros enzimfehéijét, amelyet a beteg sejtek termelnek, és a jelátvitel blokkolásával akadályozza meg újabb rákos sejtek kialakulását), és egy új, most először célravezetőnek bizonyult kutatási filozófiáról. A készítményt felhasználták olyan előrehaladott állapotban lévő leukémiások gyógyítására is, akik az eddig ismert kezelésekkel legfeljebb egy-két évig maradhatnának életben. Azt tapasztalták, hogy 9V százalékuknál javulás állt be, és a vizsgálatok alapján hosszú távú hatásra lehet számítani. Napi 200 milligramm STI-571 (az új szer hatóanyaga) a páciensek többségénél helyreállította a normális fehérvérsejtszámot, nagyobb adagok hatására pedig néhány esetben teljesen eltűntek a kóros fehétjék, amelyek a betegség kialakulásáért felelősek. - A leukémia nem számít igazán gyakori megbetegedésnek, vagyis a sajtó címoldalaira most felkerült szer aligha lesz kiugró piaci siker. A lényeg nem is ez, hanem a szokatlan megközelítés - mondta David M. Coward, a gyógyszeripar legnagyobb európai cége, a Novartis bázeli kutatási központjának vezetője. A kutatók nem az okozatot, hanem az okot - a betegséget okozó hibás programot - vették célba, ha nem is új utat, de mindenképpen új ösvényt nyitva a rákgyógyszerkutatásban. (N-g) Felegyenesedésünk kétmillió évvel korábban kezdődött Újabb ősünkre leltek az afrikai Rift Valleyben ÚJ SZÓ-ÖSSZEFOGLALÓ Az eddigi legkorábbi emberszerű állat maradványai azt valószínűsítik, hogy az emberszabásúak kétmillió évvel korábban kezdtek felegyenesedve járni, mint azt eddig feltételezték. Nemrégiben közös munkát végző kutatócsoportok bejelentették, hogy az afrikai Rift Valleyben hatmillió éves teremtmény maradványait fedezték fel, akit azonnal el is neveztek Millenniumi ősnek. Ez a lelet másfél millió évvel öregebb, mint a korábbi emberszabású leletek. Ez a lény még nem ember, de már nem is majom - jelentették ki a kutatók. Az emberszabású fogazata és felegyenesedett testtartása olyan kulcsfontosságú tulajdonság, amely az emberekhez köti. Kisméretű és vastag zománccal borított fogai arra utalnak, hogy a Millenniumi ős vastag héjú gyümölcsöket evett. A robusztus combcsontok alapján az emberszabású két lábon, kiegyenesedve tudott járni, bár talán nem olyan jól, ahogy a mai ember. Ha ez igaz, az azt jelenti, hogy a két lábon való járás kétmillió évvel korábban fejlődött ki, mint azt eddig gondolták. Ennek igazolásához a kutatóknak még tanulmányozniuk kell a lény térdízületeit és a medence- csontját. A csonton található nyomok alapján az emberelőd élete borzalmas körülmények között - feltehetően egy nagymacska karmai között - ért véget. A kar és a kéz ujj- csontjai azt jelzik, hogy az ember- szabású fára is tudott mászni, nagyon hasonlóan ahhoz a másik híres, hárommillió éves emberszabású rokonhoz, akit Lucynek neveznek. Ez a megállapítás igencsak beleillik az eddigi képbe annak az üledéknek az alapján, amiben a leletet megtalálták. A Millenniumi ős facsoportosulásokkal tarkított, nyílt szavannaszerű környezetben élt. A kutatók bíznak benne, hogy a Luke- ino-képzódménynek nevezett üledékben még több, évmilliókra visszanyúló fosszüiát találnak. A most feltárt csontváz lényeges ismerethiányt pótolhat az emberi evolúció megértésében. A Millenniumi ős a kutatók által olyan időszaknak gondolt időben élt, amikor az ember ősei és a csimpánzok fejlődése szétvált. A humán és a csimpánz DNS-vizsgálata azt sugallja, hogy a szétválás öt-hétmillió évvel ezelőtt kezdődött. (N-g) Hogy zenei képességünk milyen mértékben velünkszületett adottság, azt egyelőre nem lehet tudni Abszolút hallással születünk Gyerekek a zeneiskolában. Léteznie kell az emberben egy speciális zenegénnek is. (Archív felvétel) Mindenki abszolút hallással születik, ám azt gyakorlás, használat híján elveszítjük. Ezt állítja Stefan Kölsch német pszichológus-agykutató, aki új felfedezését korántsem csak a botfülűek zenerajongóvá tételére tartja alkalmasnak. ÚJ SZÓ-ÖSSZEFOGLALÓ „Kísérleteinkből nyilvánvalóvá vált, hogy minden emberben megvan a zene iránti érzék, vagyis minden ember muzikális, még ha ez nem is tudatosul benne” - szögezi le a közelmúltban végzett agyvizsgálatai alapján Stefan Kölsch, a lipcsei Max Planck intézet pszichológus-agykutatója, aki szerint nincs botfülű ember. Hiába tartják magukat sokan alkalmadannak bármifajta zene befogadására - mondja a német kutató valójában minden ember agya rendkívüli érzékenységgel képes reagálni a harmóniákra, illetve diszharmóniákra, észlelni akár egyetlen hamis hangot is. Minderre azok is képesek, teszi hozzá, akik soha nem játszottak semmilyen hangszeren, sőt még csak a zene élvezetéig sem jutottak el soha. Az emberi agy Kölsch szerint,kódolva” van a zene „megértésére”. Az ezt bizonyítani hivatott kísérlet során kétszáz önkéntes vállalkozó fejére afféle „csúcstechnológiai fiirdősapkát” húztak, amelyhez a fej és az arc e- gyes területeire helyezett 64 mérőelektródát kapcsoltak, majd többek között Bach, Mozart és Beethoven komputer által előállított, egyforma hosszúságú és egyforma erősségű dúr és moll hangzatait „adagolták” a kísérleti alanyok fülébe. Mindeközben pedig mérték az agy idegsejtjeinek összerendezett működését, elektromos aktivitását, a neuronok elektromos potenciáljának változásait. A kísérlet lényege abban állt, hogy a zeneileg is képAz emberi agy kódolva van a zene megértésére. zett agykutató a folyamatosan ötak- kordos szekvenciákban „tálalt” zenék közé időnként disszonáns, olykor hamis akkordokat is kevert, hogy megtudja, a különböző korú, eltérő műveltségű és származású személyek közül kinek az agya „észleli” a zenei folyamatba tudatosan elhelyezett „kakukktojás-hangzásokat”, és kié nem. Mivel Kölsch előzetes feltevése is más volt, így ő is meglepődött, amikor a berendezések valamennyi kísérleti személy esetében hasonló reakciókat jeleztek a hamis akkordok észlelésekor. Elsőre nem hívén a saját szemének, Kölsch még azt a „trükköt” is bedobta, hogy időnként más-más hangszer hangján játszotta be az adott dallamot, hátha az agy csak a puszta változást észlelte, nem pedig a disszonanciát vagy a zenei hamisságot. Ám az ellenőrző kísérlet azt mutatta, hogy az agy másképpen reagált a dallamív más hangszeren való folytatására, mint a szándékos rontásra. Csépe Valéria, a Magyar Tudomábyos Akadémia Pszichológiai Kutatóintézetének tudományos fómunkatársa mindezt azzal az élettani sajátossággal magyarázza, hogy az agy képes az egymásra épülő vagy az egymás után bekövetkező „hallási események” megjelenését rövid ideig tárolni, és mindent, ami a tárolási időn belül érkezik, a tárolt ismeretekhez hozzámémi. Ekképpen egy ideig megmarad az éppen hallottnak a lenyomata, a zene esetében a hangnem, s ha ahhoz hasonló érkezik, azt az agy „ismerősként”, az emléknyomhoz illeszkedőként fogadja, ha pedig valami más érkezik, nyomban jelez: ez idegen. „Hogy e képességünk milyen mértékben velünk született, még nem lehet tudni” - vélekedett Stefan Kölsch, hiszen, mint mondta, vizsgálatainak egyik meglep» eredménye, hogy a kísérleti személyek fejében mintha eleve ott lett volna a dúr és a moll tonális hangrendszerek megkülönböztetésének a képessége. Azért, hogy erről többet tudjanak, rövidesen négyhónapos csecsemőkre is kiterjesztik vizsgálataikat. Kölsch eredményei egyébként részben alátámasztani látszanak azt a David Huron amerikai zenepedagógus, az ohiói egyetem tanára által megfogalmazott, megszületése óta támadott teóriát is, miszerint a zenének műiden bizonnyal létezik biológiai eredete, és ha ez igaz, akkor léteznie kell az emberben egy speciális „zenegérí’-nek is. Huron ezt annak alapján állította, hogy nincs a Földön olyan, bármennyire is elszigetelt kultúra, ahol az emberek ne énekelnének, ne dobolnának, ne készítenének valamilyen zenélésre al- kalmasított hang-szerszámot. Sandra Therub, a torontói egyetem tanára a legkülönfélébb kultúrák al- tatódalainak összevetésével jutott hasonló következtetésre, mondván, ezek minden különbözőségük ellenére alkalmasnak tetszenek ugyanarra a célra: a kisgyermekek álomba szenderítésére. Szerinte egyébként a zene nem is feltétlenül emberi találmány, hanem inkább „az anya és az utód közötti kommunikáció egy ösztönös formája, amely azzal a céllal születhetett, hogy a két személy között emocionális kapcsolatot teremtsen”. Sokkal közelebb áll a ma még közkeletű elképzeléshez Steven Pirker amerikai biológus: „a zenét igenis feltalálta az ember. Vagy mert neki örömet szerez, vagy - és ezt sem tudom kizárni - egyszerűen csak azért fejlesztette ki, hogy segítségével a madarak énekét vagy a szél zúgását imitálhassa.” Ha beigazolódik, amit Kölsch állít, akkor azt sem lehet kizárni, hogy a megfelelő zenei érzéken túl esetleg mindenki abszolút hallással születik. Amikor ugyanis zenei hallásról beszélünk, annak két formáját, az abszolút és a relatív hallást különböztethetjük meg. Az előbbi nem jelent mást, mint hogy mindenfajta más környező hang segítsége nélkül meg tudjuk ítélni egy hang magasságát. Ennek szemléletes bemutatására Mozart a leggyakrabban idézett p>élda, ő ugyanis állítólag képes volt akár nyolcad hang különbségeket is helyesen megítélni egy olyan hegedűn, amely másképp volt hangolva, mint egy fél nappal korábban hallgatott másik. A relatív hallás viszont csak arra tesz képessé, hogy a hangok egymáshoz viszonyított hangmagasságát megkülönböztessük. Még így is kérdés marad persze, mi lehet az oka, hogy ezt az ezek szerint egyetemes képességet egyesek megőrzik, mások részben vagy teljesen elveszítik. Egyes mindmáig nem bizonyított - esetleg ezt is befolyásoló - genetikai különbözőségeken túl az egyik kézenfekvő megoldás: a zenével való korai találkozás, még inkább annak aktív művelése segíthet megtartani az abszolút hallás képességét. A kölschi kísérletsorozat lényeges felismerése ugyanakkor - miközben az önmagát a zene befogadására alkalmatlannak vélő elé is tükröt tart - éppen annak a tézisnek az alátámasztására szolgálhat, hogy a zene befogadásának képessége eredetileg esetleg korántsem csak egy szűk csoport kiváltsága. Persze ha valaki a „zenétől elzárt” környezetben cseperedik, később valóságos botfülűvé válhat - mondja Csépe Valéria. Ám, teszi hozzá, mint a legújabb német kutatásokból is kiolvasható, lappangva „még a zenével szemben abszolút közömbös személyek agya is megtartja azt a fajta érzékenységét, hogy a disszonanciát nyomban jelezze”. Kölsch és csapata egyébként lokalizálta a zenefeldolgozásért felelős agyi területet, az úgynevezett Broca-mezőt, ami azért is érdekes, mivel ez a terület a beszéd feldolgozásában is részt- vesz. Talán mert a beszédet, állítja az agykutató, éppenséggel annak zenei jellemzőm - dallam, szünetek, akcentusok - keresztül sajátítja el a gyermek. Mindez aligha különös: a beszéd dallama, a ritmikája, de a beszédhang csengésének, színének variációi is egytől egyig zenei sajátosságok, sőt a különösebb zenei hallás nélkül való emberek is könnyen azonosítják az ismerős hangokat, ami nyilván hasonló technikával történik. A beszéd és a zene ily közeli rokonsága egyébként talán magyarázza azt a korábbi megfigyelést is, hogy miért lehetséges olykor kitűnő eredményt elérni a zeneterápiával kezelt beszédzavaros gyerekeknél. (A HVG nyomán) Az amerikai NEAR elnevezésű műhold a tervek szerint a jövő héten leszáll az Eros kisbolygó felszínén Példátlan vállalkozás Az 1996 februárjában fellőtt amerikai NEAR űrszonda az előzetes tervek szerint február 12-én, hétfőn száll le az Eros kisbolygó (méretei 33-szor 13 km) felszínére. A Földtől 315 millió küométemyire keringő kisbolygó felszíne a csillagászok számára alig ismert, az űrhajózás közel 50 éves történetében ugyanis még egyszer sem került sor kisbolygó közvetlen tanulmányozására. Ezek az égitestek már csak azért is izgalmasak, mert közülük nem egy bolygónk közelében száguld el. Esetleges becsapódásuk akár civilizációnk végét is jelenthetné. Az óriáshüllők 65 millió évvel ezelőtti kipusztulását is egy kisbolygóval történt égi „karambol” okozta. (S) Az Eros kisbolygó, a fehér körrel megjelölt területen száll le a NEAR űrszonda. (Fotó: Sme)
