Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-08-09 / 32. szám
[port 2000. augusztus 9. léretezett aprócska széken. ők is játszanának. Nemcsak a tárnokiak, de öt falu óvodásainak a szülei is eljöttek, hogy együtt töltsenek egy nem is annyira szokványos vasárnap délutánt. Amikor még az izgalommal teli előkészületek folynak a bábjáték elkezdése előtt, s a legbiztosabb pont az óvó néni. Mozgás, lendület, és felszabadult öröm. Mindez pontosan látszik az arcokon, miközben a bábjaikat mozgató óvodások A SZERZŐ FELVÉTELEI e8Y teljesen Új világgal ismerkednek meg. „Na, most figyeljetek ide! Abban a rátóti csikótojásban nem is volt semmi. Se nyuszi, se csikó. Csak egy nagy büdösség.” et valószínű, az a pilóta sem tudja, miért kell bombáznia őket. Némának kell maradnunk akkor is, amikor a koncentrációs táborokba hajszolják az embereket, mert mi lenne, ha azokat gyűjtenék, akik nem hallgattak. Szódannak kell lennünk, mert az üzlet előtt csak egy sötét szemű kislányt pü- fölnek. Másoknak egyelőre békét hagynak. Hál Istennek más vagyok. Nem sötét bőrű. Az az általános nézet uralkodik, hogy a felnőtteknek mindig harcolniuk kell. Egyszer az állatok szabadságáért, másszor az atomerőművek építése ellen. Harcolnak is. Nagyobb hecc ez, mint a három borotvált fejű elleni harc. S biztonságosabb is. Most azt kérdezhetik, mit is akarok tulajdonképpen. Mit tehetek a csecsenföldi harcok ellen? Mit tehetünk? Befolyásolhatjuk-e a koszovói háborút? Lemondhatunk az esti pudingunkról, és el- küldhetjük Etiópiába. Butaságok. Hiszen az ember olyan erőtlen, gyenge. Semmit sem tehet, csak szemlélheti azoknak a szenvedését, akiket szüntelenül ütnek-ver- nek és kínoznak. Csak nézi az öregek, anyák, gyerekek haláltáborba vonagló sorait. Bámulja a halálra vert sötét bőrű kislányka testét. Csak nézi, nézi, s hálás lehet, hogy más, mint azok, akiket így ütnek-vernek, kínoznak, ölnek. Időnként a parkba járok korcsolyázni. U-leugrónk is van. Isteni érzés föl-le röpülni. Érezni a biztonságot, hogy korcsolyámon biztosan földet érek, azután újra repülök, akárcsak egy óstromgép. Más vagyok, és mindenki irigyel. Én is irigylem azokat, akik magasabbra röppennek, mint én. Én is olyan szeretnék lenni, mint ők. Másnak lenni. Ezért tréningezek, edzek. A szüleim megőrülnének, ha látnák, mit csinálok. De én magabiztosan röpdösök korcsolyámon az U- pályán. Otthon érzem magam. De vigyázat! Időről időre idelátogatnak a szkinek. Kisebb csoportokban jelennek meg. Nem tudom miért, de hadat üzentek a parknak. Állítólag azért, mert a fegyelem ellenségei vannak közöttünk. Fegyelmezetlenek vagyunk. Ha nem volnánk, biztosan találnának olyanokat, akiket terrorizálni kell. Hanyatt-homlok rohannak felénk. Valaki felkiált: „Vigyázat! Itt vannak a debüek!” Szerencsére a korcsolyáink gyorsabbak. A legmerészebb srácok, akik a meny- nyekbe is képesek repülni, futnak, menekülnek! A park mögötti lépcsőkön találkozunk. Innét jó a kilátásunk. A fiúk előhúzzák mobiljukat. Szüleiket, a rendőrséget hívják. Figyeljük a pályát. Megfogtak-e valakit a borotvált fejűek. Mert ha igen, botjaikkal véresre verik, eltörik a bordáját. Már kétszer megtették. A kis Robo három hétig feküdt a kórházban. Kit vernek ma agyon? Imádkoznunk kell, hogy életfontosságú szerveinket le ne verjék. Életveszélyesek. Nem tudnak repülni, biztosan azért püfölnek bennünket. Meg azért is, mert ők korcsolyázni sem tudnak. Ütik-ve- rik hát a korcsolyázókat, a röpdö- sőket. Ha leborotválnánk a fejünket, ha ellátnánk magunkat láncaikkal, lehet, békén hagynának. Olyanok lennénk, mint ők. De mi mások vagyunk! Tehetünk róla? Lassan arra a felismerésre jutunk, hogy a legnagyobb akaraterőnkkel sem tudunk szürkék, semmitmondóak lenni. Közülünk mindenki a lappangó képességek rabja. És önámítás, hogy nem akar feltűnni. Hitvány önámítása azoknak, akik nem észlelik a horogkereszteket az utcák kopott falán. Nem akarnak hallani a haláltáborokról. Önámítása azoknak, akik a mai barbárságok láttán a televízió képernyőjét inkább a reklámra kapcsolják. Akik szótlanul elnézik, hogyan verik a védtelen kislányt, akik nem gátolják meg a borotvált fejűek dorbézolását, bár azért kapják a fizetésüket, hogy megvédjék azokat, akik azt hiszik, hogy soha semmi bajuk nem történik, ha nem lépnek ki a sorból. Vakok maradnak, arcuk pedig kegyetlenné válik. Csak rohanni fognak az utcákon, s azon lesznek, hogy semmit se lássanak maguk körül. Még azt a napocskát se. Pedig már órájuk is süt. S én? Más vagyok? Egy biztos. Másnak kell lennem! Mindannyiunknak másnak kell lennünk, ha nem akarjuk, hogy egyszer majd valami őrültek csoportja kiűzzön a parkból. Rltzko Béla fordítása A szerző másodikos pozsonyi gimnazista. írásával kategóriagyőztes lett az Open Society Fundation pályázatán.
