Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-07-19 / 29. szám
12 2000. július 19. Kultúra Heti kultúra _____________Filmbemutató Az élet könyve Az amerikai független filmes Hal Hartleyt is felkérték, hogy készítse el a maga verzióját a „2000, ahogyan én látom” sorozat számára. (Enyedi Ildikó ugyanerre a felkérésre forgatta a Tamás és Juli című munkáját.) Hartley a maga eredeti módján adja meg a választ, mi történik 1999 szilveszterén. Szerinte kora délután egy szolidan öltözött, öltönyös, harmincas fiatalember (Martin Donovan) érkezik a New York-i repülőtérre, kíséretében egy feltűnően csinos hölggyel (P. J. Harvey), hogy valamilyen fontos küldetést teljesítsenek. Mint kiderül, Jézus Krisztus jött el a Földre Mária Magdolnával, hogy kinyissák az „élet könyvét”, vagyis hogy beteljesítsék a végítéletet. Ám a városban ólálkodik a Sátán (Thomas Jay Ryan) is, akinek alapvető érdeke megakadályozni az apokalipszis eljövetelét. Neki szüksége van a bűnös lelkekre, például az olyanokért, mint a megrögzött játékos, akivel egy bárban találkozik, és aki a lottó ötöséért cserébe eladja barátnője üdvösségét. Jézus kinyitván az „élet könyvét”, mind rosszabb kedvű lesz, sőt lázadozni kezd az Atya döntése ellen, miszerint 144 ezer arra érdemesen kívül - akiknek lelke a mennybe szállhat - meg kell semmisítenie az emberiséget, a világmindenséget, sőt magát az időt is... Mire lapszámunk „érvényes lesz”, elosztanak a 2000. év beköszöntéhez kapcsolódó félelmek. Ám Hartley sajátos Biblia-értelmezése nem veszít érvényéből, ráadásul technikai kísérlet tanúi lehetünk, a rendező ugyanis most először dolgozott 35 mm-es digitális videóval. Ennek eredményeként a klipekben szokásos trükkfelvételek kápráztatják a néző szemét. És persze remek kísérőzene fokozza a film különös hangulatát. Heti hír Winona is Észvesztő A szolidságában is izgalmas arcból úgy süt ki a hatalmas barna szempár, hogy a férfiembernek mindenféle az eszébe jut. Másodszorra még az is, aminek nem volna szabad: hátha azért olyan sikeres színésznő ez az álcázott őzike, mert a rendezők és a producerek direkt rá osztják a leghatásosabb szerepeket... James Mangoldjó alapanyagból forgatott filmje mindenesetre nem állna olyan jó helyen az amerikai népszerűségi listán, ha nem a szintén remeklő Angelina Jolié mellett nem éppen Winona Ryder játszaná az írónőt, akinek kétévi elmegyógyintézeti tapasztalatai nyomán készült el a Girl, Interrupted című könyv, majd belőle a film. A sikerért társproducerként is sokat szorgoskodó Winonát a feje búbjáig meghódította az önéletrajzi regény: „Amíg olvastam, nem érdekelt a világ. Ha ez a könyv akkor jelent volna meg, amikor javában küszködtem a tinikor hülyeségeivel, biztos, hogy könnyebben legyőztem volna magamban a rosszabbik ént. így is hálás vagyok Susanna Kaysennek, hogy legalább utólag szembesített azzal, mi minden lakhat az emberben.” Fábry Sándor: „Sokszor kérdezik tőlem, miért vágok bele a vendégeim szavába” Küzd a neogagyi ellen Markovics Ferenc felvétele Bóta Gábor__________________ Fábry Sándort az RTL-en látható show-ja tette igazán népszerűvé. Ma úgy véli, hogy a média fölnagyítja a politikát, csillagok háborújává teszi. Pedig sokkal fontosabb, hogy mi történik az ágyban, mit lehet kapni a boltban. Figyelmeztették, hogy mit csináljon, és mit ne? Nem, inkább csendes javaslatok vannak. Az RTL részéről soha egy mondat erejéig senki semmibe nem szólt bele. Nem érzi rosszul magát, hogy riportalanyai vannak, és ők nem érzik rosszul magukat ön miatt? Nem szólózna szívesebben? Talkshow-ra szólt a felkérés. Természetesen a beszélgetés számomra új volt, azért is, mert az emberek nagy részét - valljuk be - unom. Exhibicionista vagyok, de azt hiszem, beletanultam a beszélgetésbe. Sokszor kérdezik tőlem, miért vágok bele a vendégeim szavába. Hát azért, mert muszáj egykét poént belerakni a szövegeikbe. Ezt Pitti Katalin is elismerte, aki eléggé idegesen és »lefagyottan« kezdte a társalgást. Azt hiszem, sikerült felolvasztanom, kivirult, felszabadult. Természetesen én beszéltem többet, de ne gondoljuk, hogy ez azért történt, hogy ő ne juthasson szóhoz. Teljesen reménytelen lenne olyan műsort csinálni, amelyben egyedül állna a közönség előtt? Volt erre is javaslat. Érdekes, kezdetben mindig a monológnak volt jobb nézettsége, ami a beszélgetéseknél leesett. Utána előfordult néhány adásban, hogy a monológ volt gyengébb. Most már elég régóta egyenletes az adás nézettsége, vagyis nézői szempontok nem szólnak amellett, hogy elmenjünk valamelyik hányba. Nem vagyok elégedett a beszélgetések minőségével. Szeretném, ha még mélyebbek lennének, ami tíz percben nehéz. Szeretném, ha érdekes, de nem ismert emberek is szerepelhetnének. És jó lenne elérni, hogy ha Darvas Ivánt hívjuk, ő egyedül lehessen vendég. Úgy tűnt, ragaszkodnak ahhoz, hogy ugyanaz a százötven-kétszáz »agyonismert« ember szerepeljen minden tévécsatorna minden show-jában és reggeli műsorában. Régóta mondom, hogy ezek az emberek el fognak fogyni. A producerem viszont azt állítja, a közönség azt nézi, akit máshol is lát. Ki sem lehet próbálni, mi történ„Úgy érzem, megőriztem magamat.” ne, ha más vendégeket is hívnának? Kipróbáltuk. Ezért pakoltuk például körül szegény Persány Miklóst, az állatkert igazgatóját tevékkel. Attól féltünk, az értelmes szó önmagában nem áll meg. Én hiszek abban, hogy az értelmes szó megáll. Ugyanakkor hiszek abban, hogy ha valaki elmond két történetet - amiket természetesen előre megbeszélünk -, akkor az hat. Miért kell előre megbeszélni a történeteket? A beszélgetések meglehetősen előkészítettek. Küzdők is ellene, mert rajtam rögtön látszik, ha valamit unok. Összedőlne a világ, ha a stúdióban tényleg szót váltanának? Miért kell mindent előre megbeszélni? Mert kint ez így megy. Sokszor eldobom a papíromat, mint Bush elnök a beszédét a parlamentnél. Az adás előtt a szerkesztők a riportalanyokkal előbeszélgetéseket folytatnak, és ebből írásos vázlatot csinálnak. Leírják önnek, mit kérdezzen, s mi lesz a válasz? Igen. Van egy kis sorvezetőm. Súgógépen? Nem. Az asztalomon vannak papírok. És a riportalanyok becsületesen betartják a menetrendet? Hát a Baló Juli például nem tartotta be. Milyen igaza volt... Jó, igen, igen, csak helyette nem történt semmi. Átment destrukcióba, ami baromi nagy nézettséget hozott, és az ország röhögött rajta egy hétig. Megbeszéltük, hogy volt neki egy kis románca Richard Burtonnel, annak idején, amikor fiatal egyetemista lányként tolmácsolt neki. Körülbelül negyvenkét- szer tettem fel ezzel kapcsolatban a kérdést, és ő mindig másról beszélt. Ez hirtelen elkezdte a nézőket érdekelni, mert mulatságossá vált. Egy üyen helyzetet a közönség szeret, én viszont nem. Ebben a műsorban lehet egy kicsit ironikusan csipkedni, de senkit nem ültetünk „forró székbe”. Az a feladatunk, hogy tíz-tizenöt percet hercigen, szeretettel, poénokkal beszélgessünk. Megjegyzem, Hofi engem soha nem szokott fölhívni, a Baló-beszélgetés után viszont csöngött a telefon, és beleszólt, hogy »Richard Burton vagyok«. Ha már szóba hozta Hofit: Régebben beszéltünk arról, valószínűleg soha nem lesz olyan népszerű, mint ő, mert inkább értelmiségi műfajt művel. Most is ezt gondolja? Szerintem ez változott. Bár nem mondom azt, hogy elértem Hofi népszerűségi fokát. Hofi zseni, nincs mese, ő a legnagyobb közülünk. Amit ön is észrevett, kezdetben abszolút nem tudtam sem magammal, sem az idővel, sem a gesztusaimmal gazdálkodni. Honnan tudtam volna? Egy ötletfolyamot mondott, ami hol szétfolyt, hol összekapottabb volt. De nem volt az estje minden perce kidolgozott. Hofinál minden „kiesztergályo- zott”, nála a frenetikus humor színészeten keresztüljön. Egy poént három percig tud görgetni. Én pedig, ha egy percen belül nem volt legalább négy poén, kétségbeestem. Zimre Péter forgatókönyvíró barátom mondta, hogy minden estem egy kétségbeesett sikoly. Ebben volt valami, mert pánikba estem. Ha csönd volt, megijedtem. Nem változott attól, hogy lényegében hirtelen lett népszerű? Nagyon kell magamra figyelnem, ne szaladjon el velem a ló. Ma is benne vagyok a telefonkönyvben, nincsenek testőreim. Nem változott az életem »kerete«. Kevesebbet kell fellépnem, de most is elmegyek az ország különböző pontjaira, mert ezt jó tréningnek tartom. Igyekszem képviselni azt a »rezsimkritikus« álláspontot, ami szerintem minden értelmiséginek mindenkor feladata. Megőrizhető az értelmiségi lét a képernyőn? Próbálok valamilyen módon küzdeni a neogagyi és a hülyeség ellen. A Dizájn Centernek, úgy gondolom, hogy van némi ízlésnevelő szerepe. Amikor tévézni kezdett, azt mondta, nagyon kell vigyáznia, hogy változatlanul visszaköszönjenek a barátai. Visszaköszönnek? Vissza. A harmadik adás után depressziósán ültem otthon, senki nem hívott föl. Tudtam, nem volt jó a műsor, mert a barátaim szeretnek annyira, hogy azért nem hívnak, hogy még aznap este, rögtön melegében elküldjenek a francba. De aztán elmondják a magukét. Ebben a szezonban nem volt olyan adás, hogy ki kelljen ugornom az ablakon. Amikor egy időben adták az ön műsorát Friderikuszéval, csak feleannyi nézettsége volt... Azonban amit vállaltunk, teljesítjük. Sándor régebb óta van a pályán, ott volt nála Koós és Bajor, akiket szeret a közönség. Másnap beszéltünk Sándorral, megnézte éjszaka a műsoromat, gratulált, és ő maga elmondta, hogy szerinte az enyém volt a jobb. Más az, hogy valami szerintünk jó, és más, hogy milyen a nézettsége. Erre a klasszikus példám, hogy azért, mert a Kojak Budapesten című filmet egymillióan megnézték moziban, még nem gondolnám, hogy ez a magyar filmművészet mérföldköve. Lator Lászlónak pontos szavai vannak a berendezési tárgyakra, a megvilágításra, a szoba lakójának kikövetkeztethető szokásaira Nem a vers és az olvasó közé, hanem a vers mögé áll Hogy csinálják? - kérdi az első cikluscím. Mire való a vers? kérdi a második. A rejtőzködőnek, személytelennek éppen nem mondható Szabó Lőrinc vagy Orbán Ottó verseiben is leginkább az „objektív” pontosságot hangsúlyozva teszi Lator világossá, hogy szerinte hogyan, hogy mire. „Mindent tudok a szakmáról, amit tudni lehet, / de a költészet titkáról nem tudok semmit” - idézi Orbán Ottót, és maga is szinte mondatonként adja mesteri bizonyságát ennek a mindent és semmit tudásnak. így, ettől személyes ez a kötet. Módszere lefegyverzően egyszerű. A verseknek nem „a világába”, hanem mintegy a szobájába vezet be, és körbemutat. Pontos szavai vannak a berendezési tárgyakra, a megviNem bánja, ha magánügy marad az a titok. lágításra, a szoba lakójának kikövetkeztethető szokásaira vagy - ha épp jelen van - pillanatnyi pózára vonatkozólag. A szobáknak persze ablakuk is van, és ezek az ablakok valami tágasra, talán épp a titokra nyílnak. De az elemző épp csak kipillant. Nem bánja, ha magánügy marad az a titok. A harmadik ciklus, a Cserebomlás darabjaiban Lator azzal bizonyítja, mennyire őszintén bosszantják a műfordítás lehetetlenségéről szóló paradoxonok, hogy aggálytalanul elemez magyar fordítások alapján Villont, Rimbaud-t, Apollinaire-t. Két régebbi tanulmányában Biokról és Mandelstamról szólva a fordítójukként, de nem a fordításukról beszél. A műfordítás „mint olyan” Latort, a sok-sok éven át seregnyi műfordítót felnevelő nagyszerű mestert nemigen érdekli: „Bevallom, nem nagyon hiszek a fordítás- elméletben. A műfordításnak nem annyira elmélete, mint inkább gyakorlata van. Olyan gyakorlata pesze, amely nemzedékenként, koronként változhatott, változott. Fordítási ars poeticámat szívesebben mondanám fordítói gyakorlatnak. Erről való tudásomat igazán egyetlen mondatban el tudnám mondani: mindig azt kell fordítani, ami az eredetiben van.” Hogy mégis miként lesz a gyakorlat önkritikus(!) elemzéséből valóságos „bevezetés a versfordításba”, abból nagyszerű Montale-esszéjében ad ízelítőt. Mire való a verselemzés? Ha hiszünk a költészetben („a költői mesterségben”), akkor abban is hinnünk kell, „hogy a hibátlanul megszerkesztett vers...közöl velünk valamit, méghozzá azt a valamit, amit költője bízott rá. És ha jól értjük, nemcsak műveltebbek, hanem jobbak, nemesebbek is leszünk”. Lator nem a vers és az olvasó közé, hanem a vers mögé áll. Onnan segít, hogy ige, hogy jól értsük. (Európa, Budapest)
