Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-12-20 / 51-52. szám
18 2000. december 20. Kultúra \ „Sok mindent tudok, de soha senki nem tud meg tőlem semmit ” - mondta az idős Schratt Katalin az őt gyakran felkereső újságíróknak Színésznő a koronás fők zárt világában Schratt Katalin egy osztrák népszínmű szubrettszerepében Vojtek Katalin I. Ferenc Józsefnek semmi érzéke nem volt a romantikához. Egyetlen fia öngyilkosságában is leginkább a romantikus mozzanat irritálta, nevezetesen az, hogy Rudolf rajongó, ifjú szerelmesét, Vetsera Máriát is magával vitte a halálba. „Úgy halt meg a fiam, mint egy szabósegéd” - mondta megbotránkozva egy bizalmasának. Jómaga csak egyszer, egészen fiatalon engedett egy romantikus fellángolásnak - amikor a kiszemelt menyasszony helyett annak vadóc kishúgát, a Sisinek becézett Erzsébetet választotta. Rossz választás volt, de ez csak fokozatosan derült ki. Számos más körülmény mellett kettejük természetének alapvető különbözősége vezetett oda, hogy érett korában Erzsébet nem volt hajlandó vállalni a reprezentálást császári félje oldalán, és véget nem érő külföldi utazásait olykorolykor megszakítva szinte csak vendégként tartózkodott Bécsben. Erzsébet ízig-vérig romantikus alkat volt, Ferenc József fantáziátlan, precíz, száraz hivatalnok, uralkodói kötelességeinek megszállottja. A két ember mégis tisztelte egymást. Ha fájó szívvel is, de a császár tudomásul vette, hogy Erzsébet gyűlöli az udvari élet megkötöttségeit, rideg légkörét, az etikettet, a ceremóniákat, és minden tartózta- tás ellenére menekül Bécsből. A császárné pedig tudta, hogy férje rettenetesen magányos nélküle, hisz erről szólt minden hozzá írt levele. Ezért úgy döntött, helyettesről gondoskodik, megbízható barátnőről a császár számára. Gondos mérlegelés után választása Schratt Katalinra, a Burgtheater népszerű művésznőjére esett. Úgy látszik, Erzsébet jól ismerte Ferenc József ízlését, sőt legtitkosabb vágyait is. A gömbölyded, vidám, élénk, ki- csattanóan egészséges Katalin az uralkodó kedvenc nőtípusát testesítette meg, ugyanakkor merő ellentéte volt a légies karcsúságát drasztikus fogyókúrákkal őrző, betegesen érzékeny, különc Erzsébetnek. A császárné egy komplikáladan, mégis elegendő intelligenciájú bizalmast szánt a férjének, és úgy látta, a színésznő tökéletesen megfelel ennek az elvárásnak. Hogy aztán valóban komplikáladan volt-e Schratt, vagy csak megjátszotta az egyszerűséget, nyitott kérdés marad. Az a mód, ahogy egészen fiatalon, szinte gyereklányként megtervezte és megvalósította karri- eijét, inkább egy rendkívül tudatos, eszes, célratörő emberre vall. Nem volt különösebben szép, de élénksége, bája, természetessége, gödröcskés arca, pajzán-huncut mosolya remekül érvényesült a naivaszerepekben. Ebben a szerepkörben a falusi szendék és a cserfes kis hamiskák egész sorát játszotta el a Burgtheater színpadán - hatalmas sikerrel. A tragédia, a sokrétű lélektani ábrázolás nem volt az erőssége, de mivel tisztában volt saját képességeinek korlátáival, nem is vágyott üyen szerepekre. Schratt Katalin 1855-ben Baden- ben született, egy fuvarozó vállalatjómódú tulajdonosának egyetlen lányaként. Édesanyját nagyon korán elvesztette, így apja egyedül nevelte. Az élénk kislány már hat-hét éves korában nagy átéléssel szavalt, szívesen produkálta magát. Tizennégy éves korában egy társaságban megismerkedett Ludwig Anzeng- ruberrel, a későbbi neves népszínműíróval, aki akkor Baden- ben színészkedett. Ó ismerte fel Katalin tehetségét, tanítgatta, sőt - apja tudomása nélkül - beszerezte statisztának a Sok hűhó semmiért egyik előadására. Amikor Schratt papa ismerőseitől tudomást szerzett lánya nyilvános szerepléséről, drasztikus lépésre szánta el magát: beadta őt a düreni kolostor szigorú nevelőintézetébe. Kata itt is a színpadról álmodozott. Míg társai imakönyvükbe mélyedve imádkoztak a hajnali misén, ő Grillparzer Ahnffau című darabját memorizálta, amelynek lapjait imakönyvébe rejtette. Közben olyan átszellemült, ájtatos arcot vágott, hogy sasszemű nevelőnőit is sikerült megtévesztenie. Mégis hatalmas botrány lett a dologból, mert nem tudta megállni, hogy ne mutassa be a tanultakat osztálytárs- nőinek. A kolostor folyosóján, egy művészi redőkbe vont lepedőbe burkolva szavalta az ámuló lányoknak Grülparzer szárnyaló szövegét, amikor betoppant a zárdafőnöknő. „Magatartása alkalmas arra, hogy kolostorunk tekintélyét aláássa, és növendékeinket a tisztesség útjáról letérítse” - ez állt a levélben, amelyben a zárdafőnöknő felszólította Schratt papát, vigye haza a lányát. Az idős férfi belátta, hogy minden tiltás hasztalan. És mivel imádta a lányát, megengedte, hogy a bécsi Kirschner-féle színiakadémián tanuljon. Később Anton Strakosch színészre bízta, hogy készítse fel a meghallgatásra, amely nem akárki előtt zajlott: Heinrich Laube, a Wiener Stadttheater igazgatója volt hivatott eldönteni, valóban tehetséges-e. Laube tehetségesnek találta, de túl fiatalnak, ezért gondolkodási időt kért. Amikor a rivális színház, a Hofburgtheater megtudta, hogy Laube Schratt felvételét fontolgatja, gyorsan szerződést kínált neki. Végül a berlini udvari színházak főintendánsa győzött, aki épp Bécsben tartózkodott. Azonnal szerződtette és apja tudomása nélkül magával vitte az alig tizenhét éves lányt. A hamvas naiva 1872. áprilisától decemberig nyolc szerepben lépett fel a Königliches Schaus- pielhausban, és a berlini kritikusok nagy elismeréssel írtak természetes játékáról. Legnagyobb sikerét Heilbronni Katicaként aratta. A bemutatón ott volt Laube is, és gratulált sikeréhez. Ennyi elég volt ahhoz, hogy Katalin azonnal felbontsa berlini szerződését, és Bécsben teremjen, Laube színházában. 1873-ban Bécs Ferenc József trónra lépésének 25. évfordulóját ünnepelte. A Stadttheater Shakespeare Makrancos hölgyét adta elő, Schratt-tal a főszerepben, aki nyíltszíni tapsot kapott. A császári pár páholyában fogadta az igazgatót, dicsérte az előadást, de a főszereplőt egy szóval sem említette. „Ügy látszik, Őfelségére nem volt különösebb hatással” - mondta Laube a színésznőnek az előadás után, majd vigasztalóan hozzátette: „Ezzel azonban ne törődjünk, csak dolgozzunk tovább.” Az ifjú művésznőnek sok széptevője volt, köztük olyanok is, akik szívesen feleségül vették volna. Katalin - Laube nyomós figyelmeztetései ellenére, akivel épp ezért megromlott a kapcsolata - a nyalka, jóképű, de könnyelmű ittebei Kiss Miklóst választotta, az Aradon vértanúhalált halt Kiss Ernő altábornagy fiát. Az esküvő után búcsút mondott a Stadttheaternek, és egy főúrian berendezett házban élte a férjes asszonyok megszokott életét. A pénzzel azonban nem tudott bánni, a félje még kevésbé, ő ráadásul spekulációkba is bocsátkozott, így hamarosan elúszott mindkettőjük vagyona, sőt öröksége is. Schratt papa hamarosan beszüntette támogatását, mondván, olyan, mintha egy feneketlen kútba dobálná a pénzét. Katalin huszonhárom évesen anya lett, de a kisfiú érkezése sem tudta megmenteni a házasságot, ahol napirenden voltak a veszekedések, férj és feleség egymást vádolta megromlott anyagi helyzetük miatt. A végleges szakítás után (hivatalosan soha nem váltak el) Katalin visszatért a színházba, de nem sokáig maradt a Stadttheaterben. Dingelstadt, a Burgtheater igazgatója már hosszabb ideje igyekezett saját társulata számára megnyerni őt. A direktor nemsokára súlyosan megbetegedett, de még ismeretlen utódjának szánt, utolsó óráiban tollba mondott végrendeletében is vele foglalkozott: „Schratt Katalin pompás alakítóművész, tele kedéllyel és természetességgel. Laube nagy művésznőt formált belőle. Hasson oda, hogy ezt a nagy tehetséget a Burghoz szerződtethesse.” Schratt huszonnyolc évesen került a Burgtheaterhez. Kollégái gyorsan megszerették nyütszívű- ségéért, segítőkészségéért, és főleg azért, mert sosem vett részt a színházi intrikákban. Schratt papa már nem érhette meg lánya szerencséjét, sem audienciáját a császárnál. Az udvari színházhoz szerződtetett új tagoknak ugyanis kötelességük volt személyesen bemutatkozni a császárnál. A gondosan begyakorolt meghajlás, a „Hofknicks” után felegyenesedve Katalin először vehette közelről szemügyre Ferenc Józsefet. Az íróasztala mellett álló uralkodó barátságosan rámosolygott: „Tehát ön az a - gyors pillantás az előtte fekvő névjegyzékbe - Schratt kisasszony. Orvendek. Aztán játszott már valamit a Burgtheaterben?” „Igenis, felség, Lorle szerepét a Falu és városban.” „So, so” - mondta a császár, és a bemutatkozás véget ért. Ha az etikett engedi, a színésznő hozzátehette volna: „Felséged látott is engem abban a darabban.” A következő találkozás 1885-ben a morvaországi Kroméfízben zajlott, ahol Ferenc József az olmützi érsek egykori nyári rezidenciájában fogadta III. Sándor orosz cárt és az idős német császárt képviselő Bismarck herceget. A súlyos politikai diskurzusok után a magas rangú vendégek kikapcsolódásképpen a Burgtheater színészeinek előadásában megtekintették Shakespeare Szentivánéji álmát. Az orosz cár el volt ragadtatva az előadástól, főleg a Hermiát játszó Schratt Katalintól. Hogy a közelébe férkőzhessen, kifejezte azt az óhaját, hogy hívják meg a vacsorára a társulat tagjait is. Ez az etikett felrúgásának, hallatlan dolognak számított Ferenc József szemében, de teljesítette vendége kívánságát. Vacsora közben észrevette, hogy a cár szárnysegédével egy apró dobozt hozat, majd azt zsebébe süllyesztve a távozó színészek után siet. Másnap reggel Ferenc József saját szárnysegédétől tudakolta, mi lett az ékszert rejtő dobozka sorsa, kit óhajtott vele megörvendeztetni minden oroszok cáija. „Schratt Katalin kisasszonyt” - volt a válasz. „És szerencsével járt cári rokonunk?” - kíváncsiskodott a császár. „Nem, felség, a detektívektől tudom, hogy őfelsége próbálkozása nem járt sikerrel.” Ferenc József olyan jót mulatott a cár felsülésén, hogy feleségének is elmesélte az esetet. A császárné rövidesen megbízta Angelit, a neves festőt, fesse meg Schratt arcképét, s a modellt ülő színésznőt kétszer is meglátogatta a műteremben. Kissé titokzatosan arra kérte őt, bízzon benne, mert tervei vannak vele, majd meghívta Ischlbe, ahol a császár nyári szabadságát szokta tölteni. Erzsébet ezt írta be naplójába Schrattról: „Okos asszonynak látszik. Nagyon örülök az ismeretségének, mert kevés olyan természetes és komplikáladan ember van a világon, mint ő.” A császárné ragaszkodott ahhoz, hogy 33 éves „új barátnője” minél gyakrabban találkozzon az akkor már 58 éves Ferenc Józseffel, s ha rövid időre is, szabadítsa meg őt súlyos gondjaitól, derítse fel remek humorával. Amíg csak élt, Erzsébet gondviselő kegyében részesítette Katalint, gyakran mutatkozott vele nyilvánosan, hogy kétes hitelűvé tegyen minden szóbeszédet férje és a színésznő szerelmi kapcsolatáról. A pletyka mégis megindult, egész Bécs a császári pár és Schratt közös villásreggelijeiről beszélt. Az udvari előkelőségek felháborodottan követelték, hogy a császár „ne hagyja magát behálózni egy komédiásnő által”. De Rudolf trónörökös és felesége, bár másban nem egyezett a véleményük, rokonszenvesnek találták a talpraesett, megnyerő modorú asszonyt, s nemsokára Mária Valéria hercegnő is belátta, hogy anyja gyakori távollétei alatt apja végtelen magányát csak Katalin képes feloldani. Amikor Rudolf halála után Erzsébet az addigiaknál is hosszabb utazásra indult, meghagyta férjének, gondoskodjon arról, hogy barátnőjüknek saját háza legyen. A császár - nála szokatlan bőkezűséggel - hatalmas összeget bocsátott a színésznő rendelkezésére. A Gloriettegasse 9. szám alatti csinos villa szemközt állt a kastély egyik oldalszárnyával, így a császárnak csak át kellett vágnia a parkon, hogy bejusson a házba. Szokásává vált naponta Schrattnál reggelizni. Katalin mindig elmondta a legfrissebb bécsi pletykákat, amelyeket olyan ízesen adott elő, hogy a császárt gyakran sikerült megnevettetnie. A reggeli után elszívott szivar jelezte a polgári idill végét. Ferenc József visszatért schön- brunni dolgozószobájába, és ott visszaváltozott megértést ritkán tanúsító, távolságtartó, rideg uralkodóvá, akitől saját gyerekei és rokonai is féltek. Felesége halála után még zárkózottabb, még munkamániákusabb lett. Katalin bezzeg nem félt tőle. Vele fizettette ki az adósságait, ha Monte- Carlóba kiruccanva vesztett a ruletten. Ilyenkor táviratot küldött a császárnak: „Helyzet kellemetlen.” S mivel az mélyen elítélte barátnője játékszenvedélyét, és gyakran szándékosan késleltette a pénzküldeményt, hamarosan újabb sürgönyt kapott: „Helyzet kétségbeejtő.” Schratt másik nagy szenvedélye az evés volt. Ez meglátszott az alakján is: 45 éves korában kénytelen volt búcsút mondani a színpadnak, mert megjelenése többé nem tette alkalmassá a naiva szerepkörre. Estélyem válogatott finomságoktól roskadozott az asztal. Gyakori vendége volt Johann Strauss, Brahms, Goldmark Károly, Hanslick, Girardi, Hofmannsthal, Arthur Schnitzler. És persze rendszeres látogatói voltak a politikusok, diplomaták. arisztokraták. Nem hiányoztak a koronás fők sem: Ferdi- nánd bolgár cár, VII. Edward angol, Károly román, Sándor szerb király. Az utóbbiak általában közvetítésre igyekeztek felhasználni őt maguk és Ferenc József között. Jól tudták: Schratt minden szavukról beszámol a császárnak, s ezek a beszámolók nem kis mértékben befolyásolják az agg uralkodót. De a császár is sok mindent elmondott barátnőjének, még a legtitkosabb politikai tárgyalásokról is. Hogy aztán sikerültek-e a közvetítések, nem lehet mindig tudni. Schratt maga fejedelmi látogatóinak mindig hangsúlyozta, hogy nem kíván politikával foglalkozni. Tény, hogy VII. Edwardnak minden erőfeszítése ellenére nem sikerült elérnie, hogy Ausztria szakítson Németországgal. Mégis pompás ékszert ajándékozott Schrattnak. (Nem volt egyedül. Négy asztallapot borítottak be drágakövei, ékszerei, a fejedelmi vendégek bőkezű ajándékai.) 1916-ban meghalt Ferenc József. Haldokolva magához hívatta barátnőjét: „Köszönöm!” suttogta a zokogó asszonynak. De- a császárnétól eltérően, aki jelentős összeget hagyott rá - végrendeletében egy szóval sem említette. Úgy látszik, az etikett megszállottja számára megoldhatatlan dilemma volt, milyen minőségben emlékezhetne meg Schratt Katalinról. A háborút követő ínséges években Schratt eladta a villát, majd megvált ékszereitől is. Bécs belvárosába, fiához és menyéhez költözött. Lakása tele volt a múlt emlékeivel. A saját emlékeiről azonban nem beszélt, pedig az amerikai lapok vagyont kínáltak emlékirataiért. „Sok mindent tudok, de soha senki nem tud meg tőlem semmit. Az ember nem teszi pénzzé eltemetett boldogságát”- mondta. Halála előtt a császárra vonatkozó minden írásos emlékét megsemmisítette. 1940. április 17-én halt meg. Utolsó szavai ezek voltak: „Végre! Most majd újra találkozom vele!” Felhasznált irodalom: Joachim von Kürenberg: Schratt Katalin. A színésznő 1879-ben Férje az aradi vértanú, Kiss Ernő szép, de könnyelmű fia volt. Ferenc József nem hagyott rá egy fillért sem.
