Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)

2000-12-20 / 51-52. szám

Irodalom 2000. december 20. 19 Kosztolányi Dezső A gipszangyal V aiju Péter, a tanyai tanító már ősz óta töprengett azon, hogy karácsonykor mi­lyen ajándékkal lepje meg a húgát. Ezek Budapesten laktak. Egyre több szívességet tettek neki, s ő az ajándékkal ki akarta fejezni, mennyire szereti őket, milyen nagyra tartja ro­koni kedvességüket.- Két évvel ezelőtt vitt nekik egy söröskészletet - kancsót és poharakat -, tavaly meg egy kína- ezüst cigarettatárcát, melynek födelén egy ló ágaskodott. Mit vásároljon az idén? Nehéz volt ezt eldönte­ni. Voltaképp kevés dologgal lehet meglepni az embereket. Arra gondolt, hogy majd vesz még egy söröskészletet vagy még egy cigarettatár­cát, végre kettő is elfér a háznál, de erről a terv­ről letett. Az ünnepek előtt pár nappal föluta­zott Budapestre. Sorra járta az üzleteket, kere­sett valami megfelelő ajándékot, de nem talált. A kereskedők telebeszélték a fejét, ide-oda rán- cigálták, körülhízelegték és lemosolyogták, ő azonban csak állt a sok holmi között, soványan, mint a piszkafa, garádicsosan nyírt, fölfelé fé­sült hajával, tűnődött, nem tudott választani, bocsánatot kért és egy másik üzletbe nyitott, így csedett-botlott, határozatlanul. A karácsony előtti napon délután, amint a Rá­kóczi úton kóválygott, a kirakatokat bámulva, egy izmos, tagbaszakadt „behúzó”, aki télika­bátban leste künn az utcán a vevőket, észrevet­te ezt a cingár, tétova vidéki emberkét, s szeh'd erőszakkal betuszkolta a boltba. Ott egy gipszangyalt mutattak neki.- Gyönyörű! - kiáltotta a tanító, az önkénytelen elragadtatás hangján. Aztán föltette csíptetőjét is és úgy nézegette a gipszangyalt. A gipszangyal nagy volt, akkora, mint egy tízéves lányka, kezeit imára kulcsolta, szemét az égre fordította és mosolygott, oly édesen mosolygott, mintha nem is gipszből, hanem sü­vegcukorból faragták volna ki. A tanító a szűk homlokát ráncolgatva vissza- mosolygott rá. A kereskedő és a segédek is mo­solyogtak, hogy a gipszangyal, mely már régóta a nyakukon porosodott, s a tanító, ily szeren­csésen egymásra talált. Huszonöt pengőre tartották.- Nem lesz drága? - kérdezte. A kereskedő és a segédek viharosan tiltakoztak. Máris csomagolták, hogy hazaküldjék. A tanító sietve fizetett - szeretett hamarosan túlesni a kellemetlen dolgokon -, de minthogy nem bí­zott a pesti emberekben, inkább maga vitte ha­za. Kebléhez ölelte a gipszangyalt és úgy boda- dozott vele a népes utcákon, közben pedig ál­landóan reszketett, hátha összetörik a szobor. De nem történt semmi baja. Szállójában kicso­magolta, letette a padlóra, és hosszan bámulta a homályos villanyfényben. A gipszangyal most is mosolygott, szuperédesen és émelyítően, de a moso­lyával együtt valami nagy-nagy szomo­rúságot is árasztott, mint az ízléstelen gyári hol­mik, melyek a művészekét akarják utánozni. A tanító elszomorodott. Félt, hogy túlfizette és becsapták. Félt, hogy sógorának meg a húgá­nak nem fog tetszeni. Félt, hogy nem tudják majd hova tenni, hiszen lakásuk telis-tele van csecsebecsékkel, tavaly egy szobrot is vettek, igaz, hogy az csak egy öreg szakácsnőt ábrázol és sokkal kisebb, mint ez. Egyelőre a gipszangyalt letakarta az ágyterítő­vei, hogy ne is lássa. Ez volt az ő rendszere. Nem szeretett arra gon­dolni, ami kellemeden. Magára se igen gondolt, csak fölkelt és lefeküdt, dolgozott és pihent, élt. Nyáron valami mérges bibircsók nőtt az álián. Altkor hetekig nem nézett a tükörbe, mindad­dig, míg a bibircsók le nem száradt, s szentül meg volt győződve, hogy a bibircsók azért múlt el, mert figyelemre se méltatta. A gipszangyal azonban nyugtalanította. Hol levette róla az ágyterítőt, hol megint ráborította. Egyszer tet­szett neki, másszor nem tetszett. Még éjszaka ál­mából is fölkelt, hogy megtekintse. Akkor megint nem tetszett neki. Reggel azonban kisü­tött a nap. Akkor megint tetszett neki.- Ha nem mosolyogna - mondogatta magában -, akkor nem érne ennyit. De mosolyog. Olyan édesen mosolyog. Ebbe aztán meg is nyugodott. Karácsony este maga vitte rokonaihoz, titok­ban, anélkül, hogy látták volna előzőleg, a ka­rácsonyfa alá állította. Amint sógora meg a húga megpillantotta az ajándékot, kissé elmosolyodott, de kissé meg is döbbent.- Milyen kedves vagy - mondogatták. - Kö­szönjük, nagyon köszönjük. De miért vered ma­gad üyen költségbe.- Tetszik? - kérdezte a tanító.- Nagyon szép - biztatgatták, de nem néztek a gipszangyalra, mely a maga gyári ízléstelensé­gével, mintha elsötétítette volna a karácsonyi gyertyák vidám lobogását.- Az a szép rajta - szólt a tanító zavartan -, hogy olyan édesen mosolyog. Gyászos hangulatban vacsorázott. A villanyok szikráztak körötte, a fánk párája összeölelke­zett a fenyőfa s a csepegő viaszgyertyák szagá­val, a poharakban topázszínű és rubinvörös bo­rok csöpögtek, de ő csak hallgatott, gondolko­zott és ivott, egyre többet ivott. Nézegette a só­gora nyakkendőjét, s az jutott eszébe, hogy ő sohase tudna üyet kiválasztani. Amit magára vesz, az nem áll jól neki. Bútoraik is milyen fur­csák és mégis finomak, fogalma sincsen, hogy miért. Éjfél felé, mikor asztalt bontottak és átmentek a másik szobába, oda, ahol a karácsonyfa alatt a gipszangyal állt, a bortól egyszerre megoldó­dott a nyelve.- Nézd, sógor - mondotta kötekedve. - Én sze­retem az egyenes embereket. Miért nem vagy hozzám őszinte. Érzem, hogy te lenézel engem. Igenis megvetsz engem, te is, a húgom is. Sógo­ra tiltakozni próbált, de ő nem engedte.- Hallgass! - folytatta emeltebb hangon. - Va­csoráztunk. Jól van. A vacsora pompás volt. Megöleltél, amikor idejöttem, szívesek vagytok mind a ketten, tenyereteken hordoztok. A va­csoránál sört ittunk. Hol a söröskészletem? Lásd, már nem is emlékszel rá. Két évvel ezelőtt hoztam nektek egy söröskészletet, poharakat meg egy kancsót, arany betűkkel volt ráírva: Emlék. Hova tettétek? Az üvegszekrényben se látom. Kidobtátok a szemétre. Megkínáltál ci­garettával is. A cigarettatárcámat, azt a szép ci­garettatárcát se hordot. Szégyelled. Valid be, hogy szégyelled.- Részeg vagy - mondta a sógor.- Nem vagyok részeg - kiabált a tanító. - Én már napok óta nem tudok aludni, mert érzem, hogy ti gyűlöltök engem, igenis, gyűlöltök en­gem, csak azt nem tudom, hogy miért. Mit vé­tettem én nektek? Miért nem jók az én ajándé­kaim? Ezen is mosolyogtatok. Ne tagadd, mosolyogtatok rajta. Legjobban szeretném ösz- szetömi az öklömmel ezt az angyalt, ezt a sze­gény, szép fehér angyalkát, mely azt mondja nektek, hogy szeredek benneteket... Föl is kelt és karjait fölemelte, a karácsonyfa fe­lé tántorgott, hogy összezúzza a gipszangyalt. Csak a húga tartóztatta föl. Szabó Ottó rajza- Részeg vagy - ismételgette a sógora. - Ré­szeg.- Nem vagyok részeg - rikácsolt a tanító és sír­va fakadt. - Csak fáj, nagyon fáj, itt - és a szívé­re mutatott. - Rátapostatok. Vizet, feketét itattak vele, lassan ki is józano­don: és elcsitult. Akkor egy kocsiba rakták, ha­zavitték szállójába, ott lefektették. Megígérte nekik, hogy másnap meglátogatja majd őket, de a hajnali vonattal hazautazott, a tanyára. Pár nap múlva levelet kaptak tőle, abban bocsá­natot kért, mentegette magát a „karácsonyi botrány” miatt, azt írta, hogy nagyon ideges. Otthon, a szünidő alatt, komoran járkált föl- alá kis szobájában. Abbahagyta a pipázást is. Elővette hegedűjét, próbált valamit játszani, kétségbeesetten tette vissza tokjába. Nem tu­dott jól hegedülni. Izgalmát mégis legjobban csillapította a bor. Részegen feküdt le, és reg­gelenként sápadtan, borostás állal ébredt. J anuárban valami gazdához volt híva disz­nótorra. Akkor is sokat ivott. Egyedül bal­lagott haza a végtelen pusztán. Sűrű hó esett. A hóra vékony jégréteg fagyott. Ment- mendegélt a fehér éjszakában, lógatva sovány fejét. Gémeskutakat látott, behavazott boglyá­kat, kukoricagórékat, pajtákat és istállókat. Közben elfáradt. Leült egy fatörzsre. Akkor egy­szerre valami elérzékenyülés fogta el és sírni kezdett. Könnye lecsorgott és azonnal megfa­gyott. De jól esett sírnia. Szürcsölte az édes szomorúságot. Eszébe jutott a söröskészlet, a kancsó, melyre aranybetűvel van ráírva: Em­lék, a kínaezüst cigarettatárca az ágaskodó ló­val s a gipszangyal is, mely oly édesen mo­solyogott. Az is eszébe jutott, hogy valaha a képzőben tanult Michelangelóról, aki haragos és gyönyörű, erős és bajnoki angyalokat fara­gott, és hogy vannak dalok is, melyek teljesen el tudják mondani, hogy mi fáj a szívünk mé­lyén. Siratta életét és kicsiségét. Megsiratta a szűk homlokát, garádicsosan nyírt haját, ki­térdelt nadrágját, szemét, mely eddig vak volt és nem látta a titkos szépséget, s megsiratta a gipszangyalt is, az olcsó és ízléstelen gipszan­gyalt, mely oly szomorú és igénytelen volt, mint ő. Édes zsibbadtság bizsergette tagjait és lassan elálmosodott. Álmában a gipszangyalt látta, aki fehéren, mint a hó, feléje mosolyo­gott és egyre közeledett, egyre nőtt, eleinte csak akkora volt, mint egy ember, később azonban akkora lett, mint egy ház és egy hegy­ség. A gipszangyal szelíden karjaiba fogta, és ő boldogan hanyatlott oda, engedte, hogy ma­gához szorítsa, fölemelje a fatörzsről és vigye- vigye, fölfelé. Veress Miklós Új Szövetség Aki a törvényt föltalálja annak törvénye - rács Nem lehet Júdea királya Jézus apja - az ács hiszen ki fölméri naponta hogyan hasítható a hántolt fából házgerenda s melyikből lesz bitó tudhatja azt is: amit ácsol minek készül a szerkezet és hogy a maradék forgácsból mivégre gyújthatna tüzet ám a fia majd elfelejti hogy miért szabadabb ki önmagát anyagba rejti s mért a szellem a rab hiszen a kínt is megfoganja az emberi remény mikor elkezd vajúdni anyja ki gyönyörre szegény és terhét istállóba hordja hol fölmelengetik állatszagok s a gyönge borja is tőgyhöz emelkedik ahogy a törvény a reményhez: melyből a fény kidől szopik a végtelennek fényes csillagemlőiből Csügged az ács és szája reszket ahogyan nézi az akol gerendáit e sok keresztet mely résnyire nyíl valahol s kihull kezéből a szekerce hiszen amit lát - különös: a nyílás fölött másodpercre fölizzik s elég egy üstökös mint máglya amelyen a tudás sikolya bűze fénye - hit Júdeát így menti meg Judás Galileai - Galileit mert jobban sejti hogy miért van koponyánkon még ennyi hús és a semmiben annyi mértan mely mégis - egocentrikus miért leng két évezred óta- ha megváltásra is silány - mint létünk vadszőlő-bogyója a téli mindenség falán- amelynek vakolata omló akár a törvény szelleme - e véresen kék földi bolygó: az Isten kitépett szeme Kopócs Tibor: Krisztusfej

Next

/
Thumbnails
Contents