Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-12-20 / 51-52. szám
Irodalom 2000. december 20. 19 Kosztolányi Dezső A gipszangyal V aiju Péter, a tanyai tanító már ősz óta töprengett azon, hogy karácsonykor milyen ajándékkal lepje meg a húgát. Ezek Budapesten laktak. Egyre több szívességet tettek neki, s ő az ajándékkal ki akarta fejezni, mennyire szereti őket, milyen nagyra tartja rokoni kedvességüket.- Két évvel ezelőtt vitt nekik egy söröskészletet - kancsót és poharakat -, tavaly meg egy kína- ezüst cigarettatárcát, melynek födelén egy ló ágaskodott. Mit vásároljon az idén? Nehéz volt ezt eldönteni. Voltaképp kevés dologgal lehet meglepni az embereket. Arra gondolt, hogy majd vesz még egy söröskészletet vagy még egy cigarettatárcát, végre kettő is elfér a háznál, de erről a tervről letett. Az ünnepek előtt pár nappal fölutazott Budapestre. Sorra járta az üzleteket, keresett valami megfelelő ajándékot, de nem talált. A kereskedők telebeszélték a fejét, ide-oda rán- cigálták, körülhízelegték és lemosolyogták, ő azonban csak állt a sok holmi között, soványan, mint a piszkafa, garádicsosan nyírt, fölfelé fésült hajával, tűnődött, nem tudott választani, bocsánatot kért és egy másik üzletbe nyitott, így csedett-botlott, határozatlanul. A karácsony előtti napon délután, amint a Rákóczi úton kóválygott, a kirakatokat bámulva, egy izmos, tagbaszakadt „behúzó”, aki télikabátban leste künn az utcán a vevőket, észrevette ezt a cingár, tétova vidéki emberkét, s szeh'd erőszakkal betuszkolta a boltba. Ott egy gipszangyalt mutattak neki.- Gyönyörű! - kiáltotta a tanító, az önkénytelen elragadtatás hangján. Aztán föltette csíptetőjét is és úgy nézegette a gipszangyalt. A gipszangyal nagy volt, akkora, mint egy tízéves lányka, kezeit imára kulcsolta, szemét az égre fordította és mosolygott, oly édesen mosolygott, mintha nem is gipszből, hanem süvegcukorból faragták volna ki. A tanító a szűk homlokát ráncolgatva vissza- mosolygott rá. A kereskedő és a segédek is mosolyogtak, hogy a gipszangyal, mely már régóta a nyakukon porosodott, s a tanító, ily szerencsésen egymásra talált. Huszonöt pengőre tartották.- Nem lesz drága? - kérdezte. A kereskedő és a segédek viharosan tiltakoztak. Máris csomagolták, hogy hazaküldjék. A tanító sietve fizetett - szeretett hamarosan túlesni a kellemetlen dolgokon -, de minthogy nem bízott a pesti emberekben, inkább maga vitte haza. Kebléhez ölelte a gipszangyalt és úgy boda- dozott vele a népes utcákon, közben pedig állandóan reszketett, hátha összetörik a szobor. De nem történt semmi baja. Szállójában kicsomagolta, letette a padlóra, és hosszan bámulta a homályos villanyfényben. A gipszangyal most is mosolygott, szuperédesen és émelyítően, de a mosolyával együtt valami nagy-nagy szomorúságot is árasztott, mint az ízléstelen gyári holmik, melyek a művészekét akarják utánozni. A tanító elszomorodott. Félt, hogy túlfizette és becsapták. Félt, hogy sógorának meg a húgának nem fog tetszeni. Félt, hogy nem tudják majd hova tenni, hiszen lakásuk telis-tele van csecsebecsékkel, tavaly egy szobrot is vettek, igaz, hogy az csak egy öreg szakácsnőt ábrázol és sokkal kisebb, mint ez. Egyelőre a gipszangyalt letakarta az ágyterítővei, hogy ne is lássa. Ez volt az ő rendszere. Nem szeretett arra gondolni, ami kellemeden. Magára se igen gondolt, csak fölkelt és lefeküdt, dolgozott és pihent, élt. Nyáron valami mérges bibircsók nőtt az álián. Altkor hetekig nem nézett a tükörbe, mindaddig, míg a bibircsók le nem száradt, s szentül meg volt győződve, hogy a bibircsók azért múlt el, mert figyelemre se méltatta. A gipszangyal azonban nyugtalanította. Hol levette róla az ágyterítőt, hol megint ráborította. Egyszer tetszett neki, másszor nem tetszett. Még éjszaka álmából is fölkelt, hogy megtekintse. Akkor megint nem tetszett neki. Reggel azonban kisütött a nap. Akkor megint tetszett neki.- Ha nem mosolyogna - mondogatta magában -, akkor nem érne ennyit. De mosolyog. Olyan édesen mosolyog. Ebbe aztán meg is nyugodott. Karácsony este maga vitte rokonaihoz, titokban, anélkül, hogy látták volna előzőleg, a karácsonyfa alá állította. Amint sógora meg a húga megpillantotta az ajándékot, kissé elmosolyodott, de kissé meg is döbbent.- Milyen kedves vagy - mondogatták. - Köszönjük, nagyon köszönjük. De miért vered magad üyen költségbe.- Tetszik? - kérdezte a tanító.- Nagyon szép - biztatgatták, de nem néztek a gipszangyalra, mely a maga gyári ízléstelenségével, mintha elsötétítette volna a karácsonyi gyertyák vidám lobogását.- Az a szép rajta - szólt a tanító zavartan -, hogy olyan édesen mosolyog. Gyászos hangulatban vacsorázott. A villanyok szikráztak körötte, a fánk párája összeölelkezett a fenyőfa s a csepegő viaszgyertyák szagával, a poharakban topázszínű és rubinvörös borok csöpögtek, de ő csak hallgatott, gondolkozott és ivott, egyre többet ivott. Nézegette a sógora nyakkendőjét, s az jutott eszébe, hogy ő sohase tudna üyet kiválasztani. Amit magára vesz, az nem áll jól neki. Bútoraik is milyen furcsák és mégis finomak, fogalma sincsen, hogy miért. Éjfél felé, mikor asztalt bontottak és átmentek a másik szobába, oda, ahol a karácsonyfa alatt a gipszangyal állt, a bortól egyszerre megoldódott a nyelve.- Nézd, sógor - mondotta kötekedve. - Én szeretem az egyenes embereket. Miért nem vagy hozzám őszinte. Érzem, hogy te lenézel engem. Igenis megvetsz engem, te is, a húgom is. Sógora tiltakozni próbált, de ő nem engedte.- Hallgass! - folytatta emeltebb hangon. - Vacsoráztunk. Jól van. A vacsora pompás volt. Megöleltél, amikor idejöttem, szívesek vagytok mind a ketten, tenyereteken hordoztok. A vacsoránál sört ittunk. Hol a söröskészletem? Lásd, már nem is emlékszel rá. Két évvel ezelőtt hoztam nektek egy söröskészletet, poharakat meg egy kancsót, arany betűkkel volt ráírva: Emlék. Hova tettétek? Az üvegszekrényben se látom. Kidobtátok a szemétre. Megkínáltál cigarettával is. A cigarettatárcámat, azt a szép cigarettatárcát se hordot. Szégyelled. Valid be, hogy szégyelled.- Részeg vagy - mondta a sógor.- Nem vagyok részeg - kiabált a tanító. - Én már napok óta nem tudok aludni, mert érzem, hogy ti gyűlöltök engem, igenis, gyűlöltök engem, csak azt nem tudom, hogy miért. Mit vétettem én nektek? Miért nem jók az én ajándékaim? Ezen is mosolyogtatok. Ne tagadd, mosolyogtatok rajta. Legjobban szeretném ösz- szetömi az öklömmel ezt az angyalt, ezt a szegény, szép fehér angyalkát, mely azt mondja nektek, hogy szeredek benneteket... Föl is kelt és karjait fölemelte, a karácsonyfa felé tántorgott, hogy összezúzza a gipszangyalt. Csak a húga tartóztatta föl. Szabó Ottó rajza- Részeg vagy - ismételgette a sógora. - Részeg.- Nem vagyok részeg - rikácsolt a tanító és sírva fakadt. - Csak fáj, nagyon fáj, itt - és a szívére mutatott. - Rátapostatok. Vizet, feketét itattak vele, lassan ki is józanodon: és elcsitult. Akkor egy kocsiba rakták, hazavitték szállójába, ott lefektették. Megígérte nekik, hogy másnap meglátogatja majd őket, de a hajnali vonattal hazautazott, a tanyára. Pár nap múlva levelet kaptak tőle, abban bocsánatot kért, mentegette magát a „karácsonyi botrány” miatt, azt írta, hogy nagyon ideges. Otthon, a szünidő alatt, komoran járkált föl- alá kis szobájában. Abbahagyta a pipázást is. Elővette hegedűjét, próbált valamit játszani, kétségbeesetten tette vissza tokjába. Nem tudott jól hegedülni. Izgalmát mégis legjobban csillapította a bor. Részegen feküdt le, és reggelenként sápadtan, borostás állal ébredt. J anuárban valami gazdához volt híva disznótorra. Akkor is sokat ivott. Egyedül ballagott haza a végtelen pusztán. Sűrű hó esett. A hóra vékony jégréteg fagyott. Ment- mendegélt a fehér éjszakában, lógatva sovány fejét. Gémeskutakat látott, behavazott boglyákat, kukoricagórékat, pajtákat és istállókat. Közben elfáradt. Leült egy fatörzsre. Akkor egyszerre valami elérzékenyülés fogta el és sírni kezdett. Könnye lecsorgott és azonnal megfagyott. De jól esett sírnia. Szürcsölte az édes szomorúságot. Eszébe jutott a söröskészlet, a kancsó, melyre aranybetűvel van ráírva: Emlék, a kínaezüst cigarettatárca az ágaskodó lóval s a gipszangyal is, mely oly édesen mosolyogott. Az is eszébe jutott, hogy valaha a képzőben tanult Michelangelóról, aki haragos és gyönyörű, erős és bajnoki angyalokat faragott, és hogy vannak dalok is, melyek teljesen el tudják mondani, hogy mi fáj a szívünk mélyén. Siratta életét és kicsiségét. Megsiratta a szűk homlokát, garádicsosan nyírt haját, kitérdelt nadrágját, szemét, mely eddig vak volt és nem látta a titkos szépséget, s megsiratta a gipszangyalt is, az olcsó és ízléstelen gipszangyalt, mely oly szomorú és igénytelen volt, mint ő. Édes zsibbadtság bizsergette tagjait és lassan elálmosodott. Álmában a gipszangyalt látta, aki fehéren, mint a hó, feléje mosolyogott és egyre közeledett, egyre nőtt, eleinte csak akkora volt, mint egy ember, később azonban akkora lett, mint egy ház és egy hegység. A gipszangyal szelíden karjaiba fogta, és ő boldogan hanyatlott oda, engedte, hogy magához szorítsa, fölemelje a fatörzsről és vigye- vigye, fölfelé. Veress Miklós Új Szövetség Aki a törvényt föltalálja annak törvénye - rács Nem lehet Júdea királya Jézus apja - az ács hiszen ki fölméri naponta hogyan hasítható a hántolt fából házgerenda s melyikből lesz bitó tudhatja azt is: amit ácsol minek készül a szerkezet és hogy a maradék forgácsból mivégre gyújthatna tüzet ám a fia majd elfelejti hogy miért szabadabb ki önmagát anyagba rejti s mért a szellem a rab hiszen a kínt is megfoganja az emberi remény mikor elkezd vajúdni anyja ki gyönyörre szegény és terhét istállóba hordja hol fölmelengetik állatszagok s a gyönge borja is tőgyhöz emelkedik ahogy a törvény a reményhez: melyből a fény kidől szopik a végtelennek fényes csillagemlőiből Csügged az ács és szája reszket ahogyan nézi az akol gerendáit e sok keresztet mely résnyire nyíl valahol s kihull kezéből a szekerce hiszen amit lát - különös: a nyílás fölött másodpercre fölizzik s elég egy üstökös mint máglya amelyen a tudás sikolya bűze fénye - hit Júdeát így menti meg Judás Galileai - Galileit mert jobban sejti hogy miért van koponyánkon még ennyi hús és a semmiben annyi mértan mely mégis - egocentrikus miért leng két évezred óta- ha megváltásra is silány - mint létünk vadszőlő-bogyója a téli mindenség falán- amelynek vakolata omló akár a törvény szelleme - e véresen kék földi bolygó: az Isten kitépett szeme Kopócs Tibor: Krisztusfej
