Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-12-06 / 49. szám
10 2000. december 6. Kópé Verssarok Tóth Elemér Mese-tájon Öreg kordé nyikorog, nyekereg, elé fogtak három tehenet. Ballagnak a három tehenek, öreg kordé nyikorog, nyekereg. Hová megy a kordé, gyerekek? Hová húzzák, jaj; a tehenek? Ezüst-tó partján Hold tekereg, arany-virágok közt hempereg. Erre jönnek, ni, a tehenek, arany-port vernek a kerekek. Öreg kordé nyikorog, nyekereg, húzzák, húzzák három tehenek. Ballagnak a három tehenek, öreg kordé nyikorog, nyekereg. Gondolkodom, tehat... Szívkereső A figurák között keresd meg azt a két szívet, amelyekre igaz, hogy felettük egy labda, alattuk egy csillag található, a bal oldalukon egy kerék, a jobbjukon egy virág pompázik. Melyik ez a két szívecske? 1 2 3 4 5 ó 7 8 9 10 A B C D E F G H I J © <8? <2 ☆ © <8? 9 9 tó 9 <8? tó ® tó ® tó V 9 <8? 9 9 © <8? tó ® V © <8? % tó © 9 <8? tó © V © 9 © tó V © tó © tó tó © tó tó © ■8? tó tó 9 tó © 9 © <8? '<8? tó 9 tó <v> ® <8? © V Kovács Mada A Kiskígyó A Kiskígyó, miközben barátjára, Egérkére várt, jólesőn sütkérezett a forró nyári napon egy lapos kövön. Úgy nyúlt el, enyhén hullámosán, mint egy odapottyant zsenge ág. Egyetlen gyűrűje sem mozdult sima, hűvös tapintású bőre alatt. Élettelennek látszott. Valójában azonban maga volt a megtestesült éberség. Egyetlen moccanás sem kerülte el a figyelmét. Abból pedig bőven akadt. Föld és levegő élettel volt tele. Forrt, sistergett, zubogott a nyár. Néha csendült is finoman, olykor kondult is mélyen, öblösen. Játszott a kék színnel, aranyat, ezüstöt csorgatott a fák leveleire. Virágok bókol- tak csüingelve, amikor szellő kerülgette őket. Szoknyájuk lobogtatták a piros pipacsok. Egyszerre megrezdült a fű. Egérke surrant elő nedves, fekete pontban végződő orrát mozgatva. Két lábra állt, kíváncsian nyújtogatta finom bundás testét, aztán a csodálkozástól lehuppant. - Szí, te alszol? No de ilyet! - Egérke a Kiskígyót hívta Színek. - Szí, szí - sziszegte a Kiskígyó, ha legyekre vagy szúnyogokra vadászott, kétágú nyelvét villámgyorsan öltögetve. Egérkét is szívesen mulattatta vele. Együtt járták az erdőt, mezőt. Egérke rágcsálnivaló után kutatott, a Kiskígyó pedig rovarokra vadászott. Néha versenyt futottak. Szí roppant gyorsan kúszott, s bár- müyen jó futó is volt Egérke, nem tudta legyőzni. Néha föld alatti üregekben kalóz- kodtak, ami izgalmas volt, és veszélyes, és sokáig lehetett róla beszélgetni. Mert na- gyon-nagyon szerettek beszélgetni. Mindenféléről, akárcsak az embergyerekek. feszült, mozgékony állkapcsai szétnyíltak, s hatalmas, fekete üreggé formálódott szájából, mint sötét viharfelhőből a lángszínű villámok, cikázott elő újra meg újra kétágú nyelve. - Szí, szí, szí - sziszegése betöltötte az eget és a földet. Egy pillanatra elnémult a nyár, s ekkor Szí előrevetette magát. Mintha új játékot akarna kipróbálni, szájüregének rejtekébe zárta Egérkét. Küszködve, görcsösen gyömöszölte magába. Egérke lassan vándorolt lefelé barátja emésztő útjain, labdaként kidudorodva a gyűrűs testen. S ettől az egész úgy tűnt, mintha az új játék csiklandozná őket, és fuldokolva nevetnének. Szí nem érzett megbánást, csak lassan táguló ürességet, ott, ahol azelőtt fellobbant benne az öröm, ha meglátta Egérkét. Körülötte hirtelen kifakultak a színek, eltompultak a hangok. Sivár lett a világ. Csak feküdt mozdulatlanul a kövön, mohó zsigereSzí mindennap itt várta Egérkét, ezen a lapos kövön. S ahányszor meghallotta a fű finom zizzenését, és meglátta Egérkét, átfutott rajta az öröm, amit csak barátok éreznek. A színek ilyenkor nyerték el igazi színüket, a hangok igazi hangjukat, az illatok igazi illatukat, az élet ilyenkor lett igazi élet.- Nem, Egérke, nem alszom - riadt föl Szí a töprengésből. - Csak, amint vártalak... miközben várakoztam itt rád... - Szí elhallgatott, mert rádöbbent, hogy nem tudja elmondani, mit érez. Hogy valami ismeretlen, eddig soha nem tapasztalt érzés lett rajta úrrá. Igen, emlékszik a fekete lobbanásra, amelyből feleszmélve egyetlen ideges várakozás lett belül a zsigereiben, amelynek Egérke örvénylett a közepében. Nem a barát, a versenyfutó, a hancúrozó, a beszélgető Egérke, hanem valami kellemes, ínycsiklandó, szürke puhaság. Ettől megdöbbent, megijedt, és vágyakozni kezdett. S a vágyakozás most, hogy Egérke ott kuporgott előtte, betöltötte Szí egész belsejét. Elnyúló, hullámos teste összerán- dult. Nyakát begörbítve, fejét mellére sunyva nézte az előtte vacogó Egérkét. - Ne! Ne! - kiáltott Egérke, de csak magában, mert hang nem jött ki a torkán, s lassan, mereven Szí szemébe nézve elindult. Vitte az akaratát megbénító félelem. Szí teste egyre jobban megire bízva az emésztést. S mire feljött a hold, teljesen kitöltötte belsejét az üresség. Smaragd szeme hidegen sütött, s már tudta, mint minden kígyó, hogy csak az első egér lehet barát az ifjúság néhány ártatlan pillanatáig, a többi zsákmány, préda. De ekkor már nem volt Kiskígyó. S. Horváth Klára illusztrációja Várak - legendák Vöröskő vára és a bosszús tündérek Élt valaha egy királyné, III. Béla király leánya, Kons- tancia. A testvére II. Endre volt, a férje pedig a cseh király, Ottokár. Amikor Ottokár meghalt, és Konstancia özvegységre jutott, nem találta helyét, ide-oda bolyongott a két országban, de csak nem nyugodott meg. Szeretett volna valahol letelepedni; ha nem is a régi pompában élni, de legalább kicsi udvartartást rendezni be. Pozsonyból utazott egyszer Nagyszombatba, amikor megtetszett neki egy barátságos dombtető. Erdők koszorúzták, ormáról a nagyszombati völgybe lehetett lelátni.- Olyan a teteje, mint egy óriás lepkének az óriás gubó- ja - mondta a királyné, majd amikor találkozott öccsével, Endre királlyal, kérte is:- A Kis-Kárpátokban láttam egy dombtetőt, ott engedj pihennem, építs nekem várat.- Az engedélyt megadom - mosolyodott el Endre király -, de pénzem nincs hozzá, külhoni harcra kell, a Szentföldre megyek.- Pénzem meg nekem van- köszönte meg a királyné az engedélyt -, felépíttetem. Összehívott tüstént tizenkét kőmívest. Nagy asztal köré ültette őket Cseszte falujában, a Gubó-hegy alatt, s azt mondta nekik:- Itt van ez a kerek domb a falu fölött. Erre építsetek erős várat nekem, két kaputoronnyal, négy öregbástyával. Egy esztendő múlva újra erre jövök, fényben ússzon a vár! Körülülték a kerek mesterasztalt a kőmívesek; egyik öregebb s tapasztaltabb volt, mint a másik. Vakarták a fejüket, hogyan lehet ekkora várat egy esztendő alatt felépíteni.- Lenyakaz az úrasszony, ha nem készülünk el - sóhajtotta a legöregebbik. Tűnődtek, tanácskoztak. Megszólalt a legfiatalab- bik, persze, az is elmúlt jó ötvenesztendős.- Nem tanácsolom, hogy oda építsünk, a Gubó- hegyre. Tele van tündérekkel, az óriás gubó takarja lakásuk. Ha háborgatjuk őket, bosszút állnak! Asztalra csapott a legidősebb mester.- Bolond beszéd! Kálmán királyunk megmondta már, hogy sem boszorkányok, sem ártó szellemek nincsenek.- Meglátjátok, igazam lesz- folytatta a legfiatalabb mester -, a tündérek nem tűrik, hogy megzavarjuk őket. Építsük inkább a királyné várát a szomszédos sziklára, a nagy Vöröskőre! Hiába érvelt, az öregek csak legyintettek, s másnap reggel nekifogtak az építésnek. Égett kezük alatt a munka, napnyugtakor már állott két torony. A jó munka sikerének örömével aludtak el, de másnap reggel hiába keresik a két bástyatornyot, nem találják. Megdörzsölték a szemüket, azt hitték, álmodnak.- Ott áll a Vöröskőn! - kiáltotta el magát a legjobb szemű mester, és mind a ti- zenketten reszketni kezdtek, mert ím, csoda történt.- A tündérek műve! - meredt a Vöröskő sziklára a legfiatalabb mester. - Megmondtam én!- Nem a tündéreké, hanem a miénk - dünnyögte a legöregebbik -, eltévesztettük a hegyet. Újra visszahordták a köveket, estére újra felépítették a Gubó-hegyen; másnap reggelre a két torony megint csak a Vöröskő sziklán van. Harmadnap is úgy volt.- Most már ne bosszantsuk őket - egyezett bele a legöregebb mester -, próbáljuk meg a Vöröskőt, hátha beleegyeznek a tündérek. A tizenkét kőmíves otthagyta a tündérek munkáját a Vöröskő sziklán, s ím, lássatok csudát: a tündérek minden éjjel tovább építették. Tizenkét nap múlva állott a vár, mind a két kaputornya, négy öregbástyája, s ahogy a nap a tizenkettedik éjszaka után hajnalra kelve beföstötte sugaraival, szép piros színben ragyogott a szikla, s mert éppen őszidő volt, bíborba borult a cserszömörcétől a messzi hegyoldal is. Mintha lángolt volna. A következő esztendőben hasonlóan bíborló őszi időben megérkezett Konstancia, az özvegy királyné, Endre király nénje a messzi Erdélyből. Keresi a várát a Gubó-hegyen, de nem találja.- Fussatok, szolgáim, a kőmívesekért, a fejüket veszem! Futottak a szolgák, jöttek a mesterek vígan.- Hol van a váram? - kérdezte a királyné.- Kegyes királyné - borult térdre a legöregebb mester- háromszor is megpróbáltuk, de sohasem sikerült, mert a tündéreket zavartuk meg vele. Áttettük a Vöröskő sziklára, s ők még segítettek. Ott áll a várad!- Lássuk hát! - ütött a királyné lovának combjára, merthogy nyeregben ült. - Ha hazudtok, nyakatok az ára! És íme, alighogy átértek az erdők sűrűjén, ott állt előtte Vöröskő. Elámult az úrasszony.- Ilyet nem hallottam! Lám, igazatok volt! Egy vénséges vén asszony bukkant ki a bíborpiros színben úszó cserszömör- cék közül, és megállt Konstancia előtt.- Azt jósolom néked, Konstancia asszony, hogy ez a vár mindig állja majd az időt, sose omlik össze! Ez a tündérek hálája. így szólt a vénasszony, s eltűnt az ösvényen. Mikor már nem látták, megrázta magát, s újból szép tündér lett.
