Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-07-19 / 29. szám
4 2000. július 19. Háttér Milosevics még nyolc évig elnök szeretne lenni, Montenegró kiugrana a föderációból. Lesz ötödik balkáni háború? Alkotmányellenes alkotmánymódosítás Malinak István Július 6-án a jugoszláv parlament módosította a szövetségi alkotmányt. Ez ellen a szerb ellenzék, s különösen a kisebbik tagköztársaság, Montenegró azonnal és rendkívül hevesen tiltakozott, Sőt a montenegrói parlament már másnapi ülésén határozatban el is utasította. Nyugat-Európa és az USA egyetért a Nyugat-barát montenegrói vezetés érveivel, ugyanakkor reagálásaik azt a skizofrén állapotot tükrözik, amely a sorozatos délszláv, főként a legutóbbi koszovói háború után következett be Szerbiához és Milosevicshez való viszonyulásukban. Washington ugyanis óva intette a podgoricai vezetést, főleg Milo Djukanovics montenegrói elnököt, hogy ne ragadtassa el magát. Az EU külügyminiszterei pár nappal később támogatásukról biztosították Montenegrót, s arra hívták fel a podgoricai kormányt, hogy „ne hajoljon meg a belgrádi provokációk nyomása alatt”. Akár erre adott válaszként is felfoghatók Léphaft Pál rajzai Magyar Nemzet Djukanovics szavai, aki - első ízben - arról beszélt, hogy Montenegró szívesen csatlakozna az EU-hoz és a NATO-hoz. Aminek pillanatnyilag semmi esélye nincs, s itt kell rámutatni egy érdekes párhuzamra. Nemrégiben egy podgoricai politikai elemzőtől megkérdezték, miért van az, hogy a vezető nyugati országok nemigen támogatják Montenegró szuverenitását, de az illető nem tudott rá magyarázatot adni. Emlékezzünk visza: 1990-ben és 1991-ben a Nyugat az akkori jugoszláv válság kapcsán szüntelen arról beszélt, hogy olyan megoldást kell találni, amely nem vezet az ország felbomlásához. 1991-ben a titói Jugoszlávia mégis szétesett, elkezdődött a délszláv háborúk sorozata. A nyugati elemzők akkor is rosszul ítélték meg a helyzetet, a válság felkészületlenül érte őket. Valami hasonló játszódik le a mostani Kis-Jugoszlávia esetében is. Hiszen Djukanovicsék szerint az alkotmánymódosítással, amelyet Montenegró megkérdezése nélkül hajtottak végre azzal az egyedüli céllal, hogy Milosevics meghosszabbíthassa hatalmát, Szerbia lényegében maga verte szét a föderációt. Érthető tehát, hogy sokak szerint Montenegróban forró lesz az ősz, egyesek úgy vélik, Milosevics egy Podgorica elleni katonai beavatkozáshoz készíti elő a talajt, hiszen pontosan tudta, hogyan fog Montenegró reagálni. Mások ezzel nem értenek egyet, úgy vélik, Milosevics négy délszláv háborút kirobbantott, az ötödikhez már nem lenne mersze. Az igaz, hogy a Montenegróban állomásozó második jugoszláv hadsereg teljesen Milosevics ellenőrzése alatt áll, viszont a jól felszerelt montenegrói rendőrség Djukanovics pártján van, így valamiféle egyensúly alakult ki a szövetségi katonaság és a köztársasági rendőrség között. A következtetés: a Podgorica elleni villámháborúnak nem lenne sikere, vagy pedig rendkívül véres lenne, s egyik fél sem kerülne ki belőle győztesen. Ehhez annyi megjegyzést érdemes hozzáfűzni, hogy az eddigi háborúk bizonyították, mennyire figyel Milosevics az ilyen érvekre. Szerbiában az ellenzék politikai és jogi erőszakként, parlamenti puccsként értékeli a történteket, Kasza József, a VMSZ elnöke pedig azt nyilatkozta, hogy lényegében alkotmányellenes alkotmánymódosítás történt. Nézzük az erőviszonyokat, a módosítás lényegét, a szövetségi parlamenti felállást, hogy jobban megértsük a történteket. A jelenlegi Jugoszláv Szövetségi Köztársaságot két egyenjogú tag alkotja: Szerbia és Montenegró (Crna Gora). A korábbi, hat szövetségi köztársaságból álló jugoszláv föderáció 1991-ben Szlovénia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina és Macedónia kiválásával felbomlott, egyedül Montenegró választotta a tagköztársasági státus fenntartását. Szerbia lakosainak száma megközelíti a nyolcmilliót, Montenegróban a lélekszá- mot 650 ezerre becsülik, s nagyon fontos szempont, hogy egyedül Montenegró biztosítja Jugoszlávia (Szerbia) számára a kijárást a tengerre. Fura módon hívták össze már a parlamenti ülést is, a képviselőket csak előző nap értesítették, s nem kapták meg előzetesen a módosító javaslatokat sem, hogy áttanulmányozhassák őket. A módosítás ellen csak néhány ellenzéki képviselő szavazott, hiszen többségük, a Vük Draskovics-féle Szerb Megújhodási Mozgalom honatyái a korábbi merényletek, gyilkosságok elleni tiltakozásként nem vesznek részt a parlament munkájában. A jugoszláv szövetségi parlament kétkamarás. Az alsóháznak 138 tagja van, 30 helyet biztosítottak a montenegrói képviselőknek. A kormánykoalíciót három párt alkotja: Milosevics szocialistái, feleségének, Mirjanának a baloldali pártja (e kettőnek 64 mandátuma van), valamint Seselj cset- nikvajda radikálisai (16 mandátum). Mindehhez hozzá kell adni 12 montenegrói honatyát, akik hűek a Milosevics-re- zsimhez. A számok bizonyítják, hogy az alsóházban a minősített többség elérése Milo- sevicséknek nem jelenthet gondot. A felsőház 40 tagú, ide a két tagköztársaság 20-20 képviselőt delegál. Milosevics, akit a hágai Nemzetközi Törvényszék háborús bűnökkel vádol, két cikluson át, 1989 és 1997 között Szerbia elnöke volt, s miután erre a tisztségre többé nem pályázhatott, Jugoszlávia elnöke lett. Addig a jugoszláv elnöki poszt csak formális jelentőségű volt, hiszen a hatalmat szerb elnökként Milosevics gyakorolta. Eddig a jugoszláv elnököt a szövetségi parlament két háza választotta, s Milosevics mandátuma a jövő nyáron lejár. A mostani alkotmány- módosításnak két fontos eleme van. Az egyik, hogy az államfőt ne a parlamentben, hanem közvetlenül válasszák, ami kétségkívül demokratikus módszer, ha nem a Balkánon volnánk, és nem azért találták volna ki, hogy Milosevics is jelöltethesse magát, s akár még két megbízatási időszakon át elnök lehessen. A kis Montenegró az alig félmillió szavazójával nem sok vizet zavar, Szerbiában pedig még mindig Milosevicsnek van a legnagyobb esélye a széthúzó ellenzékkel szemben. Felrúgták a mostani Kis-Jugoszlávia ’92-es alkotmányának azt a kitételét is, amely szerint a felsőház 20-20 képviselőjét a köz- társasági parlamentek - szerb és montenegrói - delegálják, ezentúl őket is közvetlenül kell megválasztani (az alsóházat illetően marad az eddigi rendszer). Eddig a montenegrói parlament olyan képviselőket küldött a szövetségibe, akik a Nyugat-barát podgoricai kormány érdekeit képviselték. A közvetlen választással ez felborul, hiszen Djuka- novicséknak jelentős az ellenzékük, megfigyelők becslése szerint a lakosság közel negyven százaléka a milosevicsi Szerbiához húz. Tehát a lényeg: ez az alkotmányreform a hatalmon lévő montenegrói vezetést megfosztja attól, hogy akár csak minimális beleszólása is legyen a szövetségi ügyekbe. Ezért vetődik fel egyre élesebben a kérdés: akkor minek a közös Jugoszlávia? Ugyanakkor a jelentős Szer- bia-barát montenegrói ellenzék léte választ ad arra a kérdésre, miért nem írták még ki a népszavazást Montenegró függetlenségéről, pedig már jó egy éve beszélnek róla. A két tagköztársaság vezetőinek viszonya rendkívül feszült, Djukanovics többször felszólította Milosevicset a távozásra, támogatja Milosevics szerbiai ellenzékét, a montenegrói elnök szívesen látott vendég Nyugaton, míg Milosevicset csak Moszkva pártfogolja, és ki sem teheti a lábát Szerbiából, mert letartóztatnák. Gazdaságilag sem lenne könnyű Montenegró számára az önállóság, viszont a föderációnak sincs jövője, hiszen lényegében a két tagköztársaságot már csak a „közös” hadsereg köti össze, meg a pénznek kellene, de a jugoszláv dinárt mint fizetőeszközt Montenegróban már csak elvétve használják. Egyvalami menthetné meg Jugoszláviát: a rendkívül gyors fordulat a demokratizálódás irányába és Milosevics mielőbbi eltűnése a politikai színtérről. Egyelőre egyiknek sem nagy az esélye, nemcsak az ellenzéki erők széthúzása és az ellenzéki vezetők viszonylagos népszerűtlensége miatt. Látni kell, hogy a szerb ellenzéki vezérek egy része, pl. Vük Draskovics is ugyanazt a szerb nacionalizmust lovagolja meg, mint Milosevics. Tanulságos eset: a közelmúltban Djukanovics Zágrábban Stipe Mesic horvát elnökkel tárgyalt, s bocsánatot kért a horvát néptől, amiért Dubrovnik rombolásában (az ún jugoszláv hadsereg kötelékében) montenegrói katonák is részt vettek. A bocsánatkérés nemcsak a belgrádi vezetés, hanem az ellenzék köreiben is felháborodást keltett. Itt érdemes idézni Stipe Mesicet, aki amellett, hogy Milosevics rezsim- jét nyíltan fasisztának nevezte, a La Stampa olasz lapnak a következőt nyilatkozta: „A szerbiai ellenzék hibás politikát folytat, mivel azt veti Milosevics szemére, hogy az általa indított háború nem érte el célját (Nagy-Szerbia megteremtése - a szerk.), nem pedig azt, hogy egyáltalán háborút robbantott ki... Pedig éppen ennek a nacionalista szemléletnek kellene eltűnnie.” Egyensúly a szövetségi katonaság és a köztársasági rendőrség között. Milosevicsnek van a legnagyobb esélye a széthúzó ellenzékkel szemben. Évforduló Srebrenica, a szimbólum A múlt kedden emlékeztek meg a második világháború utáni európai történelem legborzalmasabb tömeggyilkosságának ötödik évfordulójáról. A név mindenki számára ismert: Srebrenica. A túlnyomórészt muzulmánok lakta város etnikai szigetként ékelődött be Bosznia szerb többségű keleti részébe. Immár öt éve a Milosevics-rezsim által kirobbantott boszniai háború kegyetlenségének szimbóluma. Az őrült etnikai tisztogatás és a nyomorúság jelképe. A Ratko Mladics tábornok irányította (boszniai) szerb hadsereg 1995. július 10-11-én foglalta el a várost, amelyet két évvel korábban az ENSZ védett övezetté nyilvánított. A harcok idején 13 ezer menekült is meghúzódott Srebrenicában, a szerb előrenyomulás idején többségük a Potocariban kiépített holland ENSZ-támaszpon- ton kért védelmet, a bosnyák hadsereg 28. hadosztályának gyengén felszerelt alakulatai pedig Tűzte felé próbáltak meg kitörni a körülzárt, ostromlott városból. Az évfordulós megemlékezést is a Srebrenica elővárosának tekintett potocari akkumulátorgyár területén tartották, itt állomásoztak ’95 júliusában az ENSZ-katonák - egy száztíz fős békefenntartó alakulat -, akik érthetően képtelenek voltak arra, hogy feltartóztassák a szerb előrenyomulást és az utána következő vérengzést. A NATO gépei pedig a túszul ejtett holland katonák biztonságát féltve nem indítottak légitámadást a szerb alakulatok ellen. A bosnyákok szerint a szerbek mintegy 7-8 ezer bosnyákot gyilkoltak le a város elfoglalása után, az áldozatok többségének holttestét még ma is kutatják. (A srebrenicai menekültek egyesülete szerint több mint 10 ezer bosnyák tűnt el Srebrenica szerb elfoglalása után, míg más statisztikák szerint az eltűntek száma 7412.) Az évforduló alkalmából Kofi Annán ENSZ-főtitkár nyilatkozatot tett közzé, amelyben legmélyebb sajnálatának és bűntudatának adott hangot amiatt, hogy a világszervezet szeme láttára fegyvertelen muzulmán férfiak és fiúgyermekek ezreit mészárolták le boszniai szerb tömeggyilkosok. „Srebrenica tragédiája mindörökre kísérteni fogja a világszervezet történetét. Nem tehetjük meg nem történtté ezt a tragédiát, de az a legfontosabb, hogy levonjuk a tanulságokat, és a jövőben alkalmazzuk ezeket.” Persze az is a tanulságok közé tartozik, hogy a főbűnösök nem nyerték el métó büntetésüket. Sem Milosevics, aki zavartalanul tovább építgeti diktatórikus rendszerét Szerbiában, sem a boszniai szerbek politikai és katonai vezetői: Radovan Karadzsics és Ratko Mladics. Az ENSZ-főtitkár tavaly novemberben készített egy jelentést, amelyben elismerte, hogy a világszervezet hibát követett el a helyzet megítélésében. Szerinte az ENSZ felelős a történtekért, mert a boszniai válságot teljes egészében helytelenül kezelte, amikor a kialakult helyzetre a semlegesség filozófiájával és az erő alkalmazásának elvetésével reagált. De összességében az egész nemzetközösséget is hibáztatja, mert tétlenül szemlélte a tömeggyilkosságokat. „Srebrenicának az a legfőbb tanulsága, hogy a gonoszt természetének megfelelően fel kell ismerni, nem kompromisszumokkal és megalkuvással kell ellene küzdeni, hanem kérlelhetetlenül szembe kell vele szállni.” Már rég vége van a boszniai háborúnak, de a gyűlölködésnek nincs, és megbékélésről sem lehet beszélni. Eddig mindössze három muzulmán próbált meg visszatérni Srebrenicába, ahol ma olyan szerbek élnek, akik maguk is Bosznia más körzeteiből menekültek ide. Ők is csalódottak, elégedetlenek, mert Karadzsicsék annak idején szerb államot, jólétet ígértek nekik. De a házak romosak, vezetékes ivóvíz nincs, nem működik egyetlen gyár vagy üzem sem. A lepusztult muzulmán városka így most a szerbeké. Nincs benne sok örömük. (m)
