Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)

2000-10-25 / 43. szám

10 2000. október 25. Kópé Verssarok Nemes Nagy Ágnes A húgom Haja barna, szeme kék, nincs kint minden foga még. Selypít is még egy kicsit, azt mondják rá: csorba csík. Ha én mondom: csorba csík, cini-hangon felvisít. A ruhája burett-ruha, kék, akár a levendula. Kék ruhában ül a réten, gyalogbodza zöld tövében. Bodza szárát meghúzkodja, kisebb, mint a gyalogbodza. Nahát! Hogy ez milyen pici! Fa alatt ül - ő azt hiszi. Egy bálna, két bálna, három bálna... így ért el egészen a partig. Kiugrott a partra, és visszakiáltott a fókának:- Igazat mondtál, fóka: so­kan vagytok még ostoba ál­latok a tenger vizében. Hidat lehet építeni belőletek a ten­geren keresztül! Most pedig ússzatok, ahova akartok, én meg pihenek.- Elúsztak a tengeri állatok, a róka meg levetette a bundá­ját, és felakasztotta száradni egy bokor ágára, a farkát meg letette egy kőre - hadd száradjon. Rab Zsuzsa fordítása Koijak mese A csalafinta róka memmel nem látom! Buk­kanjatok fel, ti tengeri álla­tok mindannyian a mélyből, feküdjetek egymás mellé, sorba, egészen a partig! Én meg majd megszámollak benneteket! Felbukkantak akkor a tenger mélyéből a fókák, a rozmá­rok, a bálnák, és ráfeküdtek a víz hátára, szép sorba, egé­szen a partig. A róka meg lépkedett a há­tukon, mint valami hídon. Lépkedett, és számolta:- Egy fóka, két fóka, három fóka... Egy rozmár, két roz­már, három rozmár... A róka a folyóparton üldö­gélt, és törte a fejét: „Ho­gyanjuthatnék friss halacs­kához?” Nézelődik a róka, egyszer csak látja, hogy egy rönk úszik feléje a folyón, a rön­kön két sirály üldögél. Megkérdi tőlük a róka:- Mit csináltok, sirályok?- Halászunk!- Vigyetek el engem is! -Ugorj! Odaugrott melléjük a róka. Nagyot billent a rönk, a sirá­lyok felrepültek, a róka meg beleesett a vízbe. Sodorta a folyó lefelé a rókát, lesodorta a tengerbe. Nézte a róka a tenger sok vi­zét. így biztatta magát:- Rajta, mancsaim, evezőim legyetek! Rajta, lompos far­kam, kormányrudam légy! Azzal úszni kezdett, mintha csónakon evezne. Mancsai, mint az evezők, csépelik a vizet, farka, mint a kor­mányrúd, forog ide-oda, ide- oda. Csak azt felejtette el a róka megparancsolni a farkának, hogy a part felé kormányoz­zon. így hát a nyílt tengerre kormányozta a farka. Úszott a róka, evezett, de partot sehol sem látott. A tenger kellős közepéig úszott. Nem tudta, hova, merre forduljon. Akkor találkozott egy fóká­val.- Merre tartasz, róka? Elté­vedtél a mi tengerünkben? Innen aligha vergődsz ki a partra!- Tudom én, hová evezek! - felelte a róka. - Meg akarom nézni, vannak-e még állatok a tenger vizében. Azt hallot­tam, igen kevesen maradta­tok!- Rosszul hallottad - felelte a fóka. - Sok állat él még a tenger vizében: mi, fókák, aztán rozmárok, bálnák...- Ugyan? - csodálkozott a róka.- Bizony én azt el nem hi­szem, amíg a tulajdon sze­Magyar atomocska 16. Az itthon maradt marslakó Ozogány Ernő Francis Crick Nobel-díjas tu­dós (a DNS kettős spiráljának felfedezője) örö­kítette meg az alábbi ado­mát. Egy fogadáson Enrico Fermi hangosan elmélkedve arra a következtetésre jutott, hogy miután a Tejútrend­szernek százmillió, Napunk­hoz hasonló csillaga van, ezek közül több százezernek van a Földhöz hasonló boly­gója, szükségszerű hát, hogy némelyiken a miénkhez ha­sonló civilizáció kialakul. A legfejlettebbek előbb-utóbb égi vándorútra indulnak, lo­gikus tehát, hogy hozzánk is eljutnak. Sőt, talán már itt is vannak. „Miről ismerhetők fel?” - kérdezte az olasz. A közelben álló Szilárd Leó megjegyezte: „Itt vannak kö­zöttünk. Kicsit furcsa az an­gol kiejtésük. Magyaroknak mondják magukat”. Tény, hogy olyan kis terület­ről, mint Magyarország, ilyen rövid idő alatt a tudo­mányban ekkora kirajzásra nem volt példa. Terebélyes fa nőtt ki az Eötvös Loránd és Kármán Mór által elvetett magból. Utóbbi, az egyik leg­jobb marslakó Kármán Tó­dornak (akinek nem keve­sebbet köszönhetünk, mint a helikopter, a hangsebesség­nél gyorsabb repülő és az űr­rakéta felfedezése) édesapja, a múlt századi magyar isko­lareform kidolgozója. Neki köszönhető, hogy amikor fia pályaválasztás elé került, a legkorszerűbb ismeretek megszerzéséért nem kellett nyakába vennie a világot: a századfordulón a világ öt legjobb gimnáziumából leg­alább három Budapesten működött. (Ezeket az intéz­ményeket az 1948-as államo­sítással gyakorlatilag meg­szüntették.) Hogyan eshetett meg, hogy egy kis országban valaki jelentős eredményeket érhet el egy olyan tudomány­ban, amelynek művelése na­gyon sok pénzbe kerül? Nos, van egy természetes sugár­forrás, amit ingyen osztogat­nak: a csillagos ég. Csak a fi­zikusok tudják, hogy nincs az a gyorsító, amely olyan ha­talmas erővel tudná egymás­nak ütköztetni a részecské­ket, mint a kozmikus sugár­zás. Az égre feltekintve a hul­lócsillagok jól láthatók. Ha valamilyen csoda folytán sze­münk előtt megjelennének az igazi atomok, elállna a lé­legzetünk a csodálkozástól: milliárdszámra csapódnak be, testünkön akadálytalanul átrepülnek, ráadásul a Fermi által megjósolt, majd épp a kozmikus sugárzásban kimu­tatott neutrínó olyan pici, ám akkora energiát hordoz, hogy játszi könnyedséggel át­repül a Földünkön is! Még 1905-ben hozta nyilvános­ságra Einstein azt a relativi­táselméletnek nevezett dol­gozatát, amelynek egyik megállapítása az volt, hogy az idő nem egyformán telik, hanem a mozgástól függ. Ez­zel (is) új alapokra helyezte a fizikát, hiszen a sebesség (mozgás) az energia egy faj­tája, ami viszont befolyásolja a mozgó test „belső óráját”. Ez a bizonyos nagy vihart ka­vart ikerparadoxon. Einstein az érthetőség kedvéért úgy ábrázolja, hogy egy ikerpár egyik tagja csaknem fényse­bességgel űrutazást tesz. Ma­gával hordott órájával méri az időt. Pontosan egy év múlva visszatér a Földre, ahol meglepetve tapasztalja, hogy testvére (és mindenki más) ötven évet öregedett. Bár matematikailag igazolt az állítás, amely nem is Einsteintől, hanem Hendrik Lorenztől származik, évtize­dekig sokan megkérdőjelez­ték. De ki tudja ezt ellenőriz­ni, hiszen a fénysebesség kö­zelében már csak amiatt sem fognak csak úgy szaladgálni a rakéták, mivel ugyanez az elmélet azt is kimondja, hogy a sebességgel nő a test töme­ge; ez azt jelenti, hogy minél gyorsabban megy, annál ne­hezebb újabb gyorsulásra kényszeríteni. Ekkor jött az ödet: talán a kozmikus su­gárzással lehet valamit kez­deni. Ugyanis amikor egy nagy energiájú részecske épp eltalál egy atomot, az petár­daszerű robbanással alkotó­elemeire esik szét. Ilyenkor nagyon rövid életű részecs­kék is keletkeznek. Ezek közé tartozik a „tau” is, amelynek élettartama a másodperc egymilliomod részének egymilliomod része. Ez a ré­szecske csak a legfelsőbb lég- rétegekben jön létre, így a földön nem volna szabad észlelni. Marx Györgynek si­került a taut a földfelszínen elsőként kimutatnia. Csak­hogy a mi óránk szerint a ré­szecske, miközben eljutott Lukács Zsolt és Rácz Noémi illusztrációja hozzánk, egytized másodper­cig élt, vagyis százmilliárd- szor olyan hosszú ideig, mint ahogy „belső órája” mutatta. Ezzel igazolódott Einstein képtelennek tűnő elmélete, hiszen csak amiatt tudta ön­magát ennyire „túlélni”, mi­vel belső órája hozzánk ké­pest lelassult. Tett mást is Marx György professzor, aki kutatásai mellett tanszékve­zető egyetemi tanár, a Fizikai Szemle főszerkesztője és a Nemzetközi Csillagászati Unió elnöke. Az igazán oszt­hatatlan részecskék közül a könnyűek (leptonok) nagy­részt villamos töltést nem hordoznak, viszont az elekt­ron és ellenpárja, a pozitron, valamint az előbb említett tau igen. Marx György érde­me annak bizonyítása, hogy ezeknek a részecskéknek a töltése nem semmisíthető meg, vagyis az energia-meg­maradás mintájára érvényes a leptontöltés megmaradásá­nak törvénye is. Marx György kapcsán érdemes megemlíteni, hogy könnyen válhat a huszadik század Kármán Móljává: a fizikaok­tatás megreformálásával bíz­ta meg a kormány. Nem is akármelyik: a kínai kormány. Előfordulhat, hogy a harma­dik évezred „marslakói” nemcsak rossz angol kiejté­sükkel árulják el magukat, hanem sárga bőrükkel és mandulaszemükkel is.

Next

/
Thumbnails
Contents