Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-10-18 / 42. szám
4 2000. október 18. Háttér - Hirdetés Pénzt az újjáépítéshez csak a Nyugat tud adni, Moszkva nem Jugoszlávia - merre? Malinak István ______________ So kan az év legfontosabb külpolitikai eseményének tartják a Milosevics-rezsim bukását, hiszen a balkáni helyzet az európai stabilitás és biztonság egyik meghatározó tényezője. Nevezték már kétnapos forradalomnak, vértelen forradalomnak, békés átmenetnek, rendszerváltásnak. Történészek feladata lesz meghatározni, hogy mi is történt valójában a negyven- nyolc óra alatt, amikor is a népharag elsöpörte a diktátort. De erre csak akkor lesz mód, ha pontosan ismerni fogjuk mindazt, ami nem a tévékamerák előtt zajlott, hanem a háttérben, a kulisszák mögött történt. Minek kellett elhangzania az Ivanov-Milosevics vagy a Kos- tunica-Milosevics találkozón ahhoz, hogy Milosevics 180 fokos fordulatot téve elismeréssel gratuláljon Kostunicának? A jövő szempontjából is rendkívül fontos, s ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a hatalom- váltás első szakasza erőszak- mentesen zajlott. E pillanatban mellékes, hogy kinek vagy minek köszönhetően nem vetették be a hadsereget és a rendőrséget. Az előző négy balkáni háború tapasztalatai sejteni engedik, mekkora pusztítással és az egész térségre kiható veszélyekkel járt volna egy polgárháború, amelynek rendkívül nagy volt a veszélye. Jelenleg átmeneti állapot van, a hatalomváltás még nem fejeződött be, a rendszerváltás még nem kezdődött el. Az előző eléggé hosszú, az utóbbi nagyon hosszú folyamatnak ígérkezik. A belpolitikai helyzet zűrzavaros, az erőviszonyok tisztázatlanok, a gazdaság állapota katasztrofális. Ez utóbbira érdemes odafigyelni, hiszen a gazdasági kényszerpályák a politikai mozgásteret is meghatározzák. Független szakértők becslése szerint Jugoszláviának hathatós nyugati segítség - az EU a szankciók múlt heti részleges feloldása mellett erre is ígéretet tett - esetén is minimum 15-20 évre lesz szüksége ahhoz, hogy elérje a nyolcvankilences színvonalat. Az elmúlt tíz évben folyamatosan romlott a lakosság életszínvonala, az emberek felélték tartalékaikat, a havi átlagjövedelem 80 márka körüli, s ami különösen súlyos: a termelőszféra Szerbiában szétzilálódott, a vállalatokat, amelyekre teljes egészében rátelepedett a Milosevics-rezsim klientúrája, alapvetően át kell építeni. A háborúk, a szankciók éveiben csak a korrupció, a feketegazdaság virágzott; sokan kételkednek abban, hogy az új hatalom képes lesz letörni a gazdasági maffiák befolyását. A békés fejlődéshez néhány alapvető kérdést kell tisztázni az elkövetkező hetekben. Az első, amely megosztja a szerb társadalmat is, meg a nemzetközti közvéleményt is: Milosevics jövője. A másik Montenegró és Koszovó jövője. Ha eltekintünk az előrehozott szerbiai választásoktól, az átmeneti szerb (szakértői) kormány, valamint a jugoszláv szövetségi kormány megalakítása körüli bonyodalmaktól, nyilvánvaló, hogy mindezekben rendkívül fontos szerepet játszik maga Kostunica, az ő A hatalomváltás még nem fejeződött be, a rendszerváltás még nem kezdődött el. tárgyalóképessége, diplomáciai érzéke. Fogadjuk el, hogy Kostunica felvilágosult nacionalista, s hogy az ő nacionalizmusa nem irányul mások ellen, mint Milosevicsé. Az is valószínű, hogy Miloseviccsel szemben csak egy másik (másfajta) nacionalistának lehetett esélye. Ugyanakkor nemegy nyugati szakíró szerint az EU elhamarkodta a dolgot, amikor azonnal a keblére ölelte Kostunicát, mert először neki is bizonyítania kell. Az rendben van, hogy azt ígérte: nem lesznek véres leszámolások, nem lesz általános megtorlás. Az az ígérete azonban, hogy Milosevicset nem adja ki a hágai bíróságnak, erős fenntartásokat kelt. Ha igaz az, hogy Kostunica Európába akarja vezetni Szerbiát, akkor figyelembe kell vennie: az európaisághoz az is hozzátartozik, hogy a háborús bűnösöket, a népirtások fő felelőseit megbüntetik. Washington például ezért nem lelkesedik annyira Kostunicáért (ő sem az amerikaiakért), mint a nyugat-európaiak. Milosevics, bár a fia Moszkvába szökött, szívesen vállalna továbbra is politikai szerepet Szerbiában - ellenzéki pártvezetőként. Az USA határozottan ellenzi, hogy a diktátor bármiféle politikai szerepet kapjon, s pl. a fejére kitűzött vérdíjat sem vonta vissza. Pozitívum, hogy Kostunica új szövetségi alkotmányt ígért, amely új alapokra helyezné Szerbia és Montenegró viszonyát. A milosevicsi diktátummal szembehelyezkedő Podgoricát már csak egy hajszál választotta el a teljes elszakadástól, amely Jugoszlávia megszűnését okozta volna. Úgy tűnik, Kostunica már azt is sikerként könyvelheti majd el, ha sikerül Montenegrót az államszövetségben tartania, valamiféle laza konföderáció keretében - a fizetőeszköz mellett csak a külügy meg a hadügy lenne közös. Hiszen a Dju- kanovics-féle montenegrói erők nem is tekintik Kostunicát egész Jugoszlávia elnökének, mondván: a választások nem voltak legitimek (ők nem is vettek részt), ezért az új hatalom, az új jugoszláv kormány sem lehet legitim. Ami pedig Koszovót illeti, pillanatnyilag az tűnik a legésszerűbbnek, ha senki nem lép semmit, egy időre befagyasztják a kérdést, s a tartomány nemzetközi igazgatás alatt marad. A koszovói albánok, akik gyűlölték a Milosevics-rezsimet, Kostunicát sem fogadják el. Nincs; egyetlen koszovói albán vezető, aki ne akarna elszakadni Szerbiától, s ez az ottani közhangulattal is összecseng. Szeptember 24-én Koszovóban inkább csak a szer- bek szavaztak, az albánok többsége nem. Rendkívül érdekes adalék: egy felmérés szerint az albánok inkább Milosevicsre szavaztak volna, hogy ezzel is biztosítsák Szerbia folytatódó elszigeteltségét, növelve esélyüket arra, hogy valamikor kivívhatják függetlenségüket. Nyilvánvaló tehát, hogy a nemzetközi felügyelet megszüntetése újabb fegyveres konfliktust vonna maga után - de azt már az albánok robbantanák ki. Végezetül az új Jugoszlávia irányultságáról. Természetesen többféle változat létezik, de Kostunicának egyetlen ésszerű választási lehetősége van: a Nyu- gat-Európa felé való orientálódás. Ugyanis a talpra álláshoz szükséges pénzt csak onnan várhatja, nem Moszkvától. Nem volt kétséges, hogy az eddigi államfő, a baloldali Aleksander Kwasniewski (képünkön a feleségével) nyeri a lengyel elnökválasztást, de arra azért senki sem fogadott volna, hogy már az október nyolcadiki ÍS- első fordulóban minden eldől. Elemzők a mostani megmérettetést mára jövő évi parlamenti választások £ főpróbájának tekintik: biztosra veszik a jobboldal bukását és a baloldal visszatérését a o kormányhatalomba. TA SR/EPA
