Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-10-11 / 41. szám
Vasárnap 58800 Szlovákiai magyar családi magazin Riport _____________ Egy zűrös, erőszakkal teli hét Prágában, amikor a bankárok is metrózni q kényszerültek. O 40 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 2000. október 14-étől 20-áig Sport _____________ Ar cok a Sydneyben megrendezett huszonhetedik nyári ötkarikás játékok csillagai közül. És a nép csendes, újra csendes Zuhanás reménnyel Bodnár Gyula______________ Ha egy fővárosi kórház bejárati ajtaja negyedik éve nyikorog, hogy a rendelő előtt várakozó betegek frászt kapnak, valahányszor belép rajta valaki, akkor abban az országban, ahol ilyesmi előfordulhat, nemcsak az egészségüggyel van baj, morális és esztétikai kérdések úgyszintén felmerülhetnek. Merthogy a vakolat is potyog a felvonó mellett. Nincs ember, aki akár gyufaszállal szétmaszatol- na kevéske kenőcsöt a sarokpánton, megtenné egy csepp étolaj is a konyháról, babaolaj a szülészetről. Egyszer egy beteg megpróbálta kitámasztani az ajtót, ám nyomban olyan huzat keletkezett, hogy jobbnak látta visszacsinálni az egészet. Nem sok kellene a lift tájékának tatarozásához sem, félládányi habarcs, doboz alján megmaradt festék valahonnan. Semmi. Talán mert az idegosztály úgyis a szomszédban van. Ha valaki rohamot kapna a nyikorgástól, a leprás vakolat látványától, a problémát helyben meg lehet oldani, csak legyen szabad műtő, szabad ágy. Valami nagyon rosszul működik. Valami nagyon hiányzik. Valami, ami korántsem pusztán a pénz. Vagy pusztán a pénz? Kilépve a bejárati ajtón, nyugati kocsikon sikankóznak a napsugarak a nyolcvanéves kórház udvarán. Ez itt a magánszféra, az ott bent a közös, az állami. Ez halkan siklik, az nyikorog, omladozik. Természetesen vannak másféle magánszférák is, melyek nem tévesztendők össze a valamikori, mára privatizált, privát kezekbe került közös állami vagyonnal, vállalatokkal. Öregember szántja földecskéjét, két ló baktat a régmúlt időkből előkerült eke előtt, melynek egyik kereke a tarlón zötyög, a másik a barázdában. Hazafelé tartván tárul elém ez az őszi kép, hirtelen Józsi bácsit idézi fel emlékeEz itt a magánszfé- ra, az ott bent a közös, az állami. zetemben, aki az ötvenes években ugyanígy szántotta a kertünket. Fél órával korábban kukorica- és napraforgó-termesztési rendszer bemutatóján jártam, ahol a kísérleti parcellák között kialakított tisztáson mezőgépeket is kiállítottak, nyugati márkájú kombájnokat, szárítóberendezéseket, traktorokat, ekéket. Az öregember két pacija legfeljebb megbámulná őket, ahogy a legtöbb magángazda is, akik képtelenek ötről hatra jutni, gürcölnek és álmodnak, és lassan feladják a reménytelen harcot, különösen, hogy a fiaikban sem találnak segítőtársakra, követőkre. Miért is találnának? Valami nagyon rosszul működik. Valami nagyon hiányzik. Valami, ami korántsem pusztán a pénz. Vagy pusztán a pénz? Ha egy országban a mezőgazda- sági termelő és feldolgozó üzemek tucatjai úgy mennek tönkre, munkások tömegeit bocsátva el, hogy közben az úgynevezett menedzsment szemmel láthatóan gyarapodik, válik multimilliomossá, mit sem törődve már az üzemmel, de az utolsó eladott marha árát azért még zsebre vágja, akkor abban az országban, ahol ilyesmi előfordulhat, nincs törvény, illetve ha van, az az egyenlők közt a egyenlőbbe- ké. Es a nép csendes, újra csendes. Az alulról jövő kezdeményezés lehetőségét szép szavak, nagy ívű ígéretek leple alatt lopták ki a kezéből, megint. A bérével együtt. Vasárnap délelőtt, ömlik a fény Sydneyben. Felemelő pillanatok az olimpia záróünnepségén. Könnyeimet törülgetem, amikor az óra mutatójára pillantva eszembe jut, a szlovák televízióban kezdődik a Tizenkettő előtt öt perccel. Megfogadtam ezerszer, törtöm napjaimból a politikai vitaműsorokat - semmi értelmük, mindig ugyanaz -, nem sikerül. A szokás hatalma. Most azonban vacillálok - kapcsoljak át a fényből a szürkeségbe? Zuhanjak egy nagyot? Zuhanok. Hiába, az emberben örökösen ott munkál az a fránya remény, hogy hall valami biztatót. Hogy legalább unokájának az élete ne legyen már nyikorgó átmeneti időszakok folyama. Emberek százezreit tette hajléktalanná az árvíz. Ez a bangladesi asszony karjában tartja mindenét, amije megmaradt.... TASR/EPA-feivétei Vezércikk Kitől váijuk a megújulást? Vojtek Katalin _____________ Ti sztázatlan halálesetek címmel különös körülmények között elhunyt cseh művészekről sugároz sorozatot a Cseh Televízió. Egyikük-másikuk akár a szocializmus áldozatának is tekinthető. Többségük színész, akit ilyen-olyan okból a rendszer letiltott a színpadról, és ezzel elindított a lejtőn. Jirí Hrzán lezuhanását egy emeleti ablakpárkányról véletlen balesetnek minősítette ugyan a rendőrség, de a tragédiát a letiltás hosszabb időszaka előzte meg. Petr Svojtkát egy villamos gázolta halálra, de előtte mellőzések sorozatát kellett elszenvednie. Minden színész álmát, Hamlet szerepét ígérte neki egy rendező, azt tanulta egész nyáron, végül mégsem játszhatta el. Hogy miért? Csak. Indoklás nem volt. Első pillantásra úgy tűnhet, Milos Kopecky kilóg a sorból, hisz vele betegség végzett. Önbecsülésével azonban már jóval korábban végzett az embertelen rezsim, amikor arra kényszerítette, hogy a tévénézők milliói előtt azok ellen szóljon, akiknek sikerült kiszökniük Husák fojtogató levegőjű rendőrállamából. A depresszióban szenvedő művészt, aki egy hosszabb kezelés után épp akkor hagyta el a kórházat, rendőrautó szállította a stúdióba, és rendőrök felügyelték a forgatást is. Őket persze nem mutatták a kamerák, csak a népszerű színészt, aki saját bevallása szerint évekig nem tudott szégyen nélkül a tükörbe nézni a megalázó „szereplés” után. Ha a reflektorfényben álló, ismert emberekkel ezt tudta tenni a kommunista rezsim, a névtelen kisemberrel még jobban el tudott bánni, ha nem úgy táncolt, ahogy ő fütyült. Persze ez egy velejéig romlott rendszer volt, amely tetszése szerint nyomorított meg embereket, lehetetlenített el sorsokat. Amikor letűnt, fellélegeztünk: demokratikus jogállamunk lesz, kizárható végre a kafkai fantáziát megszégyenítő rengeteg abszurditás, ésszerű, emberi világba lépünk. Mint a rendszerváltáshoz fűzött annyi reményünkben, ebben is csalódnunk kellett. „Ennek az az oka, hogy a társadalom még képtelen volt morálisan megújulni” - mondják sokan. Azt azonban, hogy ennek a morális megújhodásnak honnan kellene jönnie, eddig még senki sem tudta megmondani. Munkavállalók tömegei jöttek rá a rendszerváltás után, hogy jogállam, demokrácia ide vagy oda, jobb, ha munkahelyükön nem élnek a szabad véleménynyilvánítás és jogaik védelme lehetőségével, mert munkaadójuk egykettőre kiteszi a szűrüket. Kezd ismét jelszóvá válni a „Ne szólj szám, nem fáj fejem”, akárcsak a szocializmusban. A munkanélküliségtől való rettegés ideges, vibráló légkörében stresszelt, lapuló emberek teszik a dolgukat, akik egyre jobban beletanulnak a képmutatásba és a megalkuvásba. A munkaadó tudja: elég egy-két öntudatosabb dolgozót kipenderíteni, hogy a többiből kezes bárány váljon. A kipenderítettek pedig mehetnek a sóhivatalba. A munkaadónak pénze és saját jogásza van, a kipenderítettnek semmije, csak fejfájdító gondjai: miből tartja el a családját, képes lesz-e taníttatni a gyerekeit? Persze pereskedhet is, ha akar. Pár év múlva megszületik a bírósági döntés, még az is lehet, hogy az ő javára, de addigra idegeit, egészségét, családi békéjét tönkreteszik az anyagi gondok. „Ne kérdezd, miért kaptam felmondást, mert azt a munkaadóm sem tudta megindokolni. Csak. Valaki más vár a helyemre. Nem biztos, hogy jobb nálam, de biztos, hogy manipulálhatóbb, mint én, és a munkaadómnak ez a fontos. Most telik a felmondási időm. Újabban a kollégáim úgy kerülnek, mint a leprást. Félnek velem szóba állni, nehogy a főnökség ezt szolidaritásnak vélje, és ők is kegyvesztettekké váljanak” - meséli egyik ismerősöm. Hogy is van ez? Az emberek egyik (népesebb) fele kenyerét féltő s megtartásáért sok mindenre kapható munkavállaló, a másik fele emberi sorsokon könnyedén keresztülgázoló, profitért erkölcsöt, emberséget feledő munkáltató. Melyiküktől várjuk a morális megújhodást?
