Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-09-20 / 38. szám
2000. szeptember 20. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató A hazafi A békés jövőről álmodó egykori katona, Benjámin Martin (Mel Gibson) megözvegyülve neveli hét gyermekét virágzó farmján. A rég megvívott csaták hőse - ellentétben legnagyobb fiával, Gábriellel (Heath Ledger) - a fellángoló amerikai függetlenségi háborúban mégsem akar visszatérni a harcmezőre. Ám amikor az angol csapatok elérik az ő birtokának határát is, és veszélybe kerül a maga féltett világa, rá kell döbbennie, hogy a kívülma- radással nem mentheti meg családját. Benjámin újra fegyverbe szólítja régi harcostársait, és elindul, hogy az „őrült háborúban” megkezdje a maga „őrült hadjáratát”... A Ryan közlegény- szerzőjének, Róbert Rodatnek legújabb filmje a hazai (Dél-Karolina) hadszíntereken zajló háborúról szól, természetesen sorjáznak benne az akciók és a csaták, egymásnak feszül a jó és rossz klasszikus küzdelme. A történelmi téma ellenére ez a film mégis inkább egy család, azon belül is egy férfi története, akinek egyéni céljai és a fennkölt eszmék között kell egyensúlyoznia. A függetlenségi háború csak háttér, olyan események elindítója, amelyek a szereplőket a dolgok átgondolására késztetik. A rendező, Roland Emmerich szerint „a korhű kulisszák előtt játszódó emberi dráma az, ami mélyen megérinti az embert”. Heti hír Vonzó agglegények A People magazin nemrég feldolgozott felmérés szerint George Clooney a legvonzóbb agglegény. Ross doki azért súrolható ebbe a „hímnemű alcsoportba”, mert tavaly szakított francia barátnőjével, s azóta, úgymond, „hivatalosan nem jár senkivel”. A lista második helyezettje Derek Jeter, a New YorkYankees csatára lett, a harmadik helyre pedig Matt Damon tornászta fel magát. Ryan közlegény azóta számít agglegénynek, amióta véget ért öröknek hitt kapcsolata Winona Ryderrel. Damon jó barátja, Ben Affleck szintén felkerült a százas listára, bár az első tízbe nem sikerült beverekednie magát. Talán azért nem, mert agglegénysége igencsak nem egyértelmű, sőt kér- is volt a voksolók számára: senki nem tudja pontosan, mennyire szoros a kapcsolata Gwyneth Paltrow-val, akivel inkább a se veled, se nélküled nevű társasjátékban vesz részt. Jósé Cura alkotó művészként is szereti kipróbálni magát Az új század tenoristája Réfi Zsuzsanna______________ A Traviata élő, párizsi közvetítésén százmillióan hallhatták énekelni az új tenorsztárt, Jósé Curát. A fiatal argentin művész ma a legnevesebb dalszínházak ünnepelt énekese, lemezei és hangversenyei a világ minden pontján nagy sikert aratnak. A tenoristát a Plácido Domingo Énekversenyen fedezték fel, s hatalmas tetszést aratott, amikor Jósé Carreras helyett ugrott be egy előadáson, ráadásul első lemezfelvételét Domingo dirigálta. Jósé Cura ma az egyik legkeresettebb tenor a világon. A harmincnyolc esztendős művész az éneklés mellett szívesen komponál, s gyakran előfordul az is, hogy koncertjét saját maga vezényli. Verdi operájának televíziós közvetítése milyen nehézségekkel, problémákkal járt? A Traviatánál az élő közvetítés nem jelentett gondot, hiszen mi mindig élőben játszunk. Ugyanolyan volt, mint bármelyik másik előadás. Az énekesek nem olyanok, mint a színészek, akik a filmfelvételeknél addig ismételnek egy-egy jelenetet, amíg az tökéletes nem lesz. Mi mindig »háló nélkül® játszunk, de ebben az esetben nem kétezer ember előtt léptünk fel, hanem százmillióan figyelték a produkciónkat. A Traviata különlegessége számomra az volt, hogy a kamera pontosan húsz centimétemyire volt az arcomtól, így alig mozdulhattam. A felvétel nehézsége abban rejlett, hogy a megfelelő időben a megfelelő dolgokat kellett tenni, hibák nélkül. Az, hogy ezzel a filmmel a komolyzene új sztárja lett, miből mérhető le az ön számára? Egyaránt voltak kisebb és nagyobb változások az életemben. Tegnap koncertem volt, ma öt in- teíjút adtam különböző országok lapjainak, s ez így megy hétről hétre, nincs megállás. Közben hiányoznak a gyermekeim, a feleségem, de utazni kell tovább. A nehézségek mellett a sztárságnak természetesen számos kellemes oldala akad, hiszen az ember ismert, s így könnyebb a pénzkereset is. A csillogás azonban nem minden. Jut ideje azért arra, hogy párizsi és madridi otthonában feleségével és három gyermekével legyen? Az igazság teljesen ellentétben áll „Bajnoki címet sosem szereztem...” azzal, amit az emberek egy népszerű, vüágjáró énekesről gondolnak. Minél ismertebb valaki, annál nagyobb a lehetősége arra, hogy szabadon dönthessen, s ha nincs annyi időt a családjával, mint amennyit szeretne, az nem azért van, mert nem teheti, hanem azért, mert nem akaija megtenni. Sok művészt és üzletembert ismerek, akik a munkájukat alibinek használják arra, hogy elmenekülhessenek a családjuktól. Nálam szerencsére ez egyáltalán nincs így. Gyerekként gitározni tanult, majd tizenöt évesen kóruskarnagyként debütált, s foglalkozott zongorázással és zeneszerzéssel, Mi vonzotta a muzsikához? Nem tudom pontosan megmondani, miért kezdtem el zenélni. Talán a sors vagy a végzet akarta így. Amikor nyolcéves voltam, az édesapám zongoraleckékre járatott, három foglalkozás után azonban a tanárom hazaküldött, és azt üzente a szüleimnek, nincs zenei tehetségem, válasszak magamnak más hobbit. S lám, mára az életem minden perce muzsikáról szól. Úgy gondolom, ha az emberben benne él a tehetség, akkor a megfelelő helyen és időben lehetőségeket is kap hozzá. Ilyenkor az intelligenciáján, a nyitottMarkovics Ferenc felvétele ságán múlik, hogy képes-e megragadni a kínálkozó alkalmakat. Pedig huszonegy évesen, Buenos Airesben még a Teatro Colon Zenei Iskoláját is otthagyta... Azért jöttem el hat hónap után, mert a módszer, ahogyan ott tanítottak, annyira rossz volt, hogy kezdett a hangom rovására menni, kezdtem elveszíteni a természetességemet, a spontaneitásomat, amely számomra nagyon fontos. Szerencsére ezután Horacio Amauir karmesternél folytattam az énektanulást, majd 1992-ben Milánóban megismerkedtem Vittori Terranova tenoristával, és ő ettől kezdve foglalkozott velem. Mostanában sorra valósítja meg gyermekkori álmait, hiszen az éneklés mellett rendszeresen vezényel, zenét szerez, saját dalait adja elő. Miért tartja lényegesnek, hogy minderre időt szakítson? Mert a két dolog, az interpretálás és az alkotás teljesen különbözik egymástól. Amikor valaki más muzsikáját adom elő, az olyan, mintha valakinek babysit- terkednék, amikor viszont a saját zenémet énekelem, az olyan érzés, mintha életet adnék egy gyermeknek. Olyan népszerű operák mellett, mint a Nabucco, a Parasztbecsület, az Otthello vagy a Carmen, rendszeresen szerepel különleges, ritkán hallható darabokban, mint Mascagni írisze, Verdi Stiffeliója vagy Puccini Fecskéje. Miért fontos önnek, hogy ilyen darabokban is pódiumra lépjen? Nem csak én vállalok egyedül ilyen fellépéseket, a színházak időről időre ritkán játszott darabokat is szívesen műsorra tűznek. Rómában például az íriszt élőben vettük fel, Torinóban pedig kuriózumnak számító Mascagni- darabokat adtunk elő. Persze mindez nem rajtam múlik, hiszen nemcsak én akarom ezeket a darabokat játszani, hanem egyre inkább felfedezzük a ritka műveket, s egyre több dalszínház rájön, nemcsak akkor lesz tele a nézőtér, ha a régi, ismert operákat tűzi műsorra. A kihívás éppen abban rejlik, hogy időnként különleges darabokat is mutassunk a publikumnak. Úgy hírlik, ön nemcsak a zenében aratott sikereket, hanem szülőhazájában, Argentínában bodybuilding-bajnokságot is nyert. Bajnoki címet sosem szereztem, bár annak idején a keleti sportok mellett valóban foglalkoztam testépítéssel. Egyébként jelenleg is rendszeresen sportolok, a színpadi állóképesség miatt is szükség van rá. Németországban óriási sikert aratott Verdi Othellójaként, majd július végén Budapesten adott koncertet. Milyen szerepben lép fel legközelebb? Augusztusban ismét egy Puccini- hőst keltek életre, a Tosca Cavaradossiját. Egyébként a németországi Othello-sorozat is folytatódik, de majd csak jövőre. Egyik lemezének kísérőszövegében a következőket írja: "Valamennyien azzal töltjük az életünk nagy részét, hogy próbálunk kitűnni a tömegből, és amikor végre sikerünk lesz, minden más még nehezebbé válik.« Hadd magyarázzam meg ezt egy olyan képpel, amely a mostani életemre is igaz. Ha az ember megmászik egy hegyet, akkor a kapaszkodás is nagyon gyötrel- mes, de a felfelé vezető úton még nem fúj akkora szél, mint a csúcson. Á hegytetőn az orkánnal kell szembenézni, és vigyázni arra, hogy le ne sodródjunk! Azt kapjuk, amit megérdemlünk, mi, balga törtetők, önzők, hitetlen türelmetlenek, kegyetlen Brutusok... Szívünkre tapasztott kézzel Lucifert hívjuk cselszövőnknek Köbölkúti Varga József Müyen furcsa szerzet is az ember! Bizonyos dolgokhoz ragaszkodik, másokat elvet. Például szereti az asztalt, amelynél étkezik, és mennyei finomságokkal tömi tele a gyomrát, hiszen itt sem gyűlölettől izzó, sem kéjtől csöpögő, csupáncsak semleges gondolatok rohanják meg: az evés-ivás vad vágya... De ugyanúgy imádja az ágyat, amelybe mindegy miként: betegen, lelki kínokban vergődve, kiegyensúlyozottan vagy részegen fekszik bele, hogy álmában boszorkányokkal, kalózokkal viaskodjék, illetve csodálatos - félmeztelen, aranykösöntyűkkel teleaggatott - nimfákkal álmodjék... Talán a roskadozó könyvespolc is kedves a számára, amely tele van mindenféle nagyságú és vastagságú könyvvel, térképekkel és prospektusokkal. Ugyanakkor megveti például a palántálás meg az egyelés procedúráját, mert estére már megtörik a hátgerince, felszakadozik az ujjak hámrétege, s a körmök alatt domborúra púposodik a földdel elegy mocsok. És nem kér a trágyahordás undok bűzéből, a csizma alatt cuppogó szennyes törek- keverékből... Vannak azonban olyan dolgok, tárgyak is, amelyek semlegesek az ember számára. Aztán egyszer csak létfontosságú „őselemmé” lépnek elő, mert megkerülhetedenek, hiszen bizonyos napszak idején pótolhatatla- nok... Ha ebéd után mindegyre ugyanabba a fotelba fészkeled be magad, amely se nem kényelmes, se nem bosszantó, s mondjuk, fellapozol egy lexikont, majdnem természetes, hogy hamarosan elnyom az álom, még ha aznap tízkor keltél is fel, mert a megszokás, a nyugalom, a csendes emésztés állapotában az ilyen fotel álom- serkentően csodatevő erő. Történelmi-társadalmi hátterét kár lenne feszegetni, hogy megnyugtató választ adjunk az ok-okozati kérdésre, ám annyi bizonyos, hogy mindehhez hozzájárul még a fásultság, azaz a figyelem lanyhulása és egyéb emberi tényezők (kimerültség, nagyfokú levertség). De mégsem mondhatjuk, hogy mindez babonás megszokás kérdése. Pedig milyen nagyszerű lenne, ha így válna valóra minden irracionális elképzelésünk! Például: kigondolom, hogy most két órát alszom, fél órát tévézem a rekamién, holnap felkészülés nélkül átsétálok egy négyszemeszteres vizsgán, holnapután szilfából fűzfasípot készítek, utána meg fejszenyelet faragok. Vagy: felelősségérzetem tudatában a megtanulandó szöveget a vánkosom alá teszem, s másnapra észkombájn vagyok. Esetleg: hétmérföl- des csizmáimmal a Capitolium kupoláján szánkázgatok, aztán egyet gondolok, és átszáguldok a Niagara-vízesés fölött, s meg sem állok az Eiffel-torony tetejéig, majd Pozsony főterén apát képében békességet és áldást „hintek” a nép közé. No de a hirtelen rám tört álom eltűnik, szobámba tűz a nap, hagyjunk hát fel a megszokásokkal, az álmodozásokkal! Konkrét tények lebegjenek szemünk előtt. Mert csak nagyra törő, merész tervekből születhetnek rendkívüli sikerek. Az isteni szikra mindnyájunk számára nagyon fontos, csak az a kérdés, vajon képesek vagyunk-e kellő időben, kellő körülmények között felismerni és hasznosítani. (Ha történetesen a fotelban szunyókálva áttáncol rajtad játszi könnyedséggel a delejes lidérc- fény.) Pedig hányszor rácsodálkoztunk már saját sorsunkra! Talán Juhász Gyulával csodálattal elmondhatjuk azt a csaknem megmásíthatatlan szentenciát: „Már annyisszor döbbentem meg halálos Mély döbbenéssel a csodán, hogy élek!” Mert valamennyiünk élete a Földön mindössze aprócska kirándulás: hol színesebb, hol tragi- kusabb. Azt kapjuk, amit megérdemlünk, mi, balga törtetők, önzők, hitetlen türelmetlenek, kegyetlen Brutusok... Akik a törvényt csak látszólag tiszteljük, mert belőle élünk, akik gondolatban annyit paráználkodunk, hogy örökké tartó bűnbánatunk is kevés lenne, akik élvezetet, kéjt lelünk a harácsolásban, miközben látszólag az ájtatosság pózába merevedünk, s szívünkre tapasztott kézzel Lucifert hívjuk cselszövőnknek. Pedig tudjuk, nem ezért születtünk a világra!
