Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-09-20 / 38. szám
Kultúra 2000. szeptember 20. A helyszín, ahol Topol otthonosan mozog, nem csupán Csehország, hanem Kelet-Európa is A káosz harsány színei Egymásba csúszik álom és valóság... Dömötör Ede felvétele RÁcz Vince Koloszár Péter fordításában ismerhette meg a magyar olvasóközönség Jáchym Topol vaskos kötetben megjelenő Nővérem című regényét a Kalligram Könyvkiadó jóvoltából. A Csehországban csakhamar kultuszkönywé váló mű tulajdonképpen vízió a bársonyos forradalom utáni Csehországról, a mitikus ködbe vesző Prágáról. Topol világa szándékosan elrajzolt világ. Szabadjára engedett szellemek közt találjuk magunkat. A helyszín, ahol az író otthonosan mozog, nem csupán Csehország, hanem Kelet-Európa is, a Topol világa szándékosan elrajzolt világ. bolsevik intermezzo által megviselt kelet-európai tudat. Az idő, már az új, a kirobbant idő, amely még sodoija magával a múlt szilánkjait, az örök átmenetiség, mely még nem a már, már nem a még, ahol előtte vagyunk az utánnak. Potok, a beszélő, az underground művészvilághoz tartozó színész, és az ő sajátosan torzult személyiségének prizmáján megtört valóság képe tárul elénk a regény soraiban. Különös emberek villannak fel ebben a kaotikus világban, akik egymás közt szerződést körnek, akiket az etika szabályai vajmi kevéssé befolyásolnak, de egy dologra nagyon vigyáznak, mégpedig arra, nehogy túlzottan megkedvelje őket a Gonosz, lévén nem buta krampusz, hanem sötét erő, akivel nem alkudozik az ember. Élénken foglalkoztatja őket a Gyermek, a Messiás. Bármelyik kisgyermek lehet az, akinek csupán annyi a feladata, hogy egy végsőt rántson a megváltáson, hogy elpusztítsa a fájdalmat, és meggyőzze „faterját, a Vén Bogot”, hunyjon szemet a mocsok felett. Ám félő, nem vettük észre őt, és veszni hagytuk valamelyik menekülttáborban, vagy „azokban a gázkamrákban”, melyek elnémították még a hozzátartozókat is. A háttérben, ott nyüzsög „Ká-Európa”, a hely, amely kitermeli a maga vásárosait, akik erkölcsi felmentést éreznek, ha nem tudják becsületesen megkeresni a kenyérrevalót; a hely, amelyik kitermeli a vitalitásában korlátozott humanizmusát, a félénk kishitűséget és a bámulatos érzékenységet. Olyan kültomác ez a „Ká- Európa”, amely lakásként szolgál, népek találkozóhelyeként, ahol a hatalom azoknak gond, akiknek nincs. Jól megférnek itt a kalmár- lelkek és a kifinomult széplelkek, és hivatalnokok, akik a hivatalt olcsó kompenzációként használják fel a személyes fogyatékosságok elieplezésére, ahogy mindenkor és mindenhol, a lélek nélküli csordaállatok, akiket a mohóság és a pánik vezet csak, hisz ezt tanulták a „Szörnyeteg éveiben”, a „Csatornában”. Itt vannak azok is, akik a tudás helyett a meggyőződést választják, pusztán azért, mert így kényelmesebb, a televízión (Topóinál Sátánláda, esetleg ideológiai debilizátor) felnőtt nemzedék. A homo homini lupus est jegyében cselekednek hősei, bár a „Vén Bog” is megjelenik, amint Potok, a magára maradt ember faggatja, _ mintha nem tudná, Isten az önmagával szembeni ellentmondásban leledzik, és tőle semmi meg nem tudható, akiről semmi sem állítható, noha minden tagadható. Topol vüága helyenként groteszk, eltorzult képet mutat, törvénytelen alakok kószálnak ebben a furcsa karneválban, a fekete és még feketébb piacokon. Hősei néhol keserűséggel emlegetik fel a „Csatorna évei”-t, a reményüket, miképp bíztak és hittek a kommunizmus bukásában, abban, hogy majd megnyílnak az archívumok, és mikor még nem sejtették, „ezek” újra megkötik a szerződésüket, és megint csend lesz. Egymásba csúszik álom és valóság, az álom, melynek Topol a gazdája, a mi álmunk is, olyan álom, melyre felriadunk, ahol, a szerzővel szólva, a rettegés határai eltolódnak, és egy külső démon játszik velünk. Ebben az álomban sosem tudjuk, a következő pillanatban hova kerülünk, a táj idegen ott is, ahol ismerősnek tűnik, a találóan jellemzett dzsungel Prágába, vagy a térképről kifelejtett helyekre, ahol alig civilizált tenyészet buijánzik, a szürreálisnak tűnő Auschwitzba, ahol bemutatkozik a Halál: „Jozef Novák volnák”, egy hajdani, megkínzott rab. Topol nem tulajdonítja kizárólag a betolakodó náci hordáknak a kegyetlenkedéseket, felbukkannak itt a cseh nép fiai is, a Procháskák, nem menti fel őket, ahogy minket, magyarokat felmentett Radnóti „Dér springt noch auf” sora, német, nem pedig magyar nyelvű parancs lévén, mely halálba lökdöste a lemaradó költőt. Megjelenik a regény során a megtörhetetlen ember típusa is, Heroldová tanárnő személyében, akiről még a legvá- sottabb gyerekek is tudják, hogy a tetoválás a bal kaiján nem a telefonszáma. Tanácsokkal látja el Potokot, melyekből kiderül, az élet nem csatorna, kószálni kell, figyelni, tanulni, hogy van szánalmas nyafogás, és van szükséges jajszó is, és a kettő nem ugyanaz. Úgy tűnik, csak a szerelem képviseli Potok számára az egyedüli értéket ebben a darabjaira hullott vüágban, romantikus bolyongó módjára a meghittség szigeteit keresi, dörzsölt naivitással nem veszi észre a kegyeden önzést és a féktelen hiúságot. A harcban egy másik harcra vágyik, a nővérre, aki rendben tartja a kedvesét, mint katona a fegyverét, hogy túlélje a kalandot. A női fényt keresi, hogy kitöltse lelkének sötét zugait. A szerelmet szimbolizáló nővér felé vezet az út. A regény nyelve egyfajta „broken esek”, különböző nyelvi rétegek egymásra csúsztatása folytán kiAz álom, melynek Topol a gazdája, a mi álmunk is. alakuló jassz-rassz. A széttört világ széttört szintaxisban vizslatja önmagát. Topol keserűsége fölött ott függ az epiktétoszi tétel: „Emlékezz a legfontosabbra, az ajtó nyitva áll”, miközben egy torz világ krónikása, tanúja egy karneválnak. Heti kultúra Könyvespolc Bon Grumman min.kolt. (tanulmány) matemakuk (versek) „A minimalista költészet születési dátuma ismeretlen, és azt sem tudni, hogy ki »találta ki«, annyi azonban valószínű, hogy az egyszavas, egymondatos és egyéb hasonló verssűrítmények őspéldányait, más furcsaságokkal együtt, a harmincas évek dadaistái hozták létre. A dadaistákkal egy időben az imagizmus is a sűrítés jelentőségét hangsúlyozta. A minimalista költészet harmadik forrását az ötvenes és hatvanas évek konkrét költészeti mozgalmában kell keresnünk... A haiku nyugati virágzása szintén fontos szerepet játszott. Az én ismereteim szerint azonban Észak- Amerikában a szó szorosabb Bob Grumman min. költ, Mittvtös (ftk'/tsk-X/). litván mdemokuk értelmében vett minimalista költészet csak a hatvanas és a hetvenes évek fordulója óta létezik: ekkor láttak napvilágot Aram Saroyan és Richard Kostelanetz egyszavas versei... A minimalisták még ma is viszonylag szűk csoportot alkotnak, de bizonyos tendenciák már felismerhetőek.” Kalligram, Pozsony A hét fotója Helmut Newton: Áhítat Regény int ahogy még a Szarvas mellett fekvő Szentandrásra sem úgy jöttek őseink, hogy Rudnyánszky báró belefújt volna toborzókürtjébe, s egyszeriben odahurcolkodott Gömör és Hont megyéből egy népes csapatnyi szlovák, hiszen mint agyonsanyargatott jobbágyok sokan már tíz-húsz évvel korábban megszökdöstek hazulról, és például a szécsényi járás uradalmaiban próbálták megvetni a lábukat, hogy onnan mégiscsak továbbszivárogjanak. Ha pedig tehetősebbjeiket befogadta a báró szentandrási tiszttartója, lassan követték őket otthonról a rokonok és ismerősök. A szentandrási pusztát egyébként már korábban, az 1720-as években elkezdték benépesítem, mégpedig bihari református magyarokkal, még a báró anyósának idején, akinek egyik harmin- cas-évekbeli jobbágysanyargató bérlője nem kis részben vált a Péró-féle betyárlázadás kiváltójává. Emiatt meg egy pestisjárvány következtében a lakosság itt ismét megfogyatkozott, ám az újratelepíttető Rudnyánszky, illetve az ő korrupt tiszttartója mégsem örült minden jövevény lutheránus szlováknak. Különösen a gyülevész népeknek, a szökött jobbágyoknak és nincsteleneknek nem, merthogy kiszállt a szellem a palackból, és többen jöttek a kelleténél, meg amúgy is csak a bihari magyarok által pusztán hagyott földeket vehették birtokba. így talán nem is a vallási civódás volt a feszültségek oka, hisz a tiszttartó végül már Milota előadásai a méhekről Závada Pál 8.rész azt mondta, nem lesz itt vége a torzsalkodásnak másképp, csak ha a tótok mind kiűzetnek innen, bármi légyen is a hitük. Eleink, a jámbor szlovák jobbágyok ily körülmények közt a szomszédos Csabacsüd pusztát szerették volna lakhelyül megkapni, hogy ne kerüljenek messzire szarvasi és csabai testvéreiktől. Ezt az igényüket papjuk közvetítette a bárónak, de Rudnyánszky inkább a mi pusztánkat proponálta nekik. Orosházától délre. Ám ezek makacskod- tak mégis, nem hajlottak erre, és állítólag inkább szétszéledtek a szegvári uradalomban, Szarvason, Csabán, Mezőberényben vagy Orosházán. Végül azonban 1746januárjában csak sor került a szerződés megkötésére a báróval, és a szentandrási szlovákok - ha nem is nyolcvan családdal, mint a Tizenkettedik úja, hanem inkább csak a felével - mégiscsak megalapították ezt a falut. Habár ez sem olyan honfoglalá- sos diadallal ment végbe, mint a Feszty-körképen! Kezdve azon, hogy ez a mi honfoglalásocskánk is csak papíron történt akkor, amikorra bejegyezve van. Kisebb csoportok ugyanis már legalább két-három évvel korábban megjelentek ott, ahol ráadásul még saját maguknál is fürgébb előhírnököket, hosszabb-rövidebb ideje már e helyütt tanyázó kaszásokat, vojtárokat, pásztorokat találtak. így hát az ő hajlékaik körül kezdték fölhúzni saját házaikat, továbbá kijelölték, sőt használatba is vették a mai Ótemetőt. Miközben csak a rákövetkező, 1746-os évben került sor a falu megalapítására! Ami hát elég faramuci, hogy falu még nincs is, de a temetője már üzemel. Elég az hozzá, hogy ezen a tavaszon nekilendülő hullámokban ki- sebb-nagyobb telepescsoportok kezdtek étkezni egymás után, hónapok, évek alatt gyülekezve ismét össze, legalább öt-hat hányból, a szétszéledésből. A falu házai pedig nem a hagyományos ólas-kertes halmazfalu-szer- kezetben épültek, hanem sorban, szabályos utcákat alkotva. Na és ki jelölte ki az első két utcát meg a főteret? A bárónak az a korrupt szentandrási tiszttartója! Vagyis állítólag egyáltalán nem úgy volt, ahogy én tegnap meséltem, hanem nehogy aztán később a honfoglalás kétségbe legyen vonva, mint Szentandráson, ezt a megvesztegetendő tiszttartót hívták meg a karóleverések aktusára. Akit aztán közreműködéséért eleink meg is jutalmaztak egy harmadfű csikóval. És különben is tartoznak neki továbbra is engedelmeskedni, kontraktusuk szerint. A valóság - ha mai mesém egyáltalán közelebb áll hozzá, mint a tegnapi - valahogy mindig szürkébb és kiábrándítóbb az elképzelt históriánál. Még szerencse, hogy a Tizenkettedik eligazít minket a nyilván nagyon is helyeselendő kiegyensúlyozott gondolkodásról, szokásomhoz híven most is csak fejből idézem, hogy azt mondja, ne képzelje azonban a mai nemzedék, hogy ezen építkezés valami nagyszerű lehetett, de ne is gondolkozzék kicsinylő- leg e törekvés felől. Építkeztek ugyanis úgy, miként csekély tehetségükhöz mérten építkezhettek. Ki-ki saját erejéhez és szükségletéhez képest gyürkő- zött neki, úgyhogy már 1746-ban s a rákövetkező év tavaszán az új telepítvény hasonlított - na, mit gondoltok, mihez? - azon méh- kaptárhoz, ahol minden méhecske hord, épít, ragaszt. Na jól van, a hasonlatért mindent megbocsátok. H ogy a települési gyökérverés fundamentumai, a zsenge hajtások kicsírázásától a szétbuijánzó virágbaborulásig, kősziklaszüárdan meg lettek vetve, azt eme képzavaron túl az is bizonyítja, hogy alig félszáz év alatt a lelkek száma már ötezer, a házaké pedig hétszáz fölé kúszik, továbbá hogy a község- és egyházgazdálkodási jólét úgy megemelkedik, hogy kétszeri imaházbővítés-építés után harmadjára, a roppant tekintélyű Hatodik Lelkész merész kezdeményezésére 1795-re már nagytemplomot bírnak emelni, nevezetesen szép toronnyal, ugyanebben a pompás formájában, amilyennek ezt a felülmúlhatatlan helybéli alkotást ma is látjuk. Mely hajlékában az Istennek, de tágabban az egyházban és községben is az erkölcs és fegyelem szintúgy elégségesen szilárd, még a Hatodik szerint is, nem számítva a mindkét nemű tacskó fiatalságnak az isteni tisztelethez nem méltó, dévaj suttogását vasárnapokon, mi azonban, amennyire lehetséges, irtatik. De amúgy az egyházi törvénykövetés, melynek érvényt az elöljáróság a saját közegei által szerez, figyelvén és büntetvén az éjjeli csavargókat és Istent káromlókat, a kor kívánalmai szerint átható. A bűnök, mint másutt, mindközönségesek, nevezetesen káromkodás, részegség és lopás, melyeknek keves- bítéséért, hogy ne mondjuk, kiirtásáért a lelkész eleget soha nem tehet. (Folytatjuk)
