Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-07-04 / 27. szám
12 2000. július 4. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Pár-baj Michael Cristofer cseppet sem szokványos filmet rendezett az Amerikai história X forgatókönyvírója, Dávid McKenna szövegkönyvéből. Egy szombat éjszaka történéseit idézi fel a mozidarab. A nyolc főszereplő - négy fiú, négy lány - nekiindul a Los Angeles-i éjszakának, kalandot, szerelmet keresve. Mindannyian napjaink tipikus amerikai huszonévesei: szépek, vonzóak, jómódúak. A night club, ahol kikötnek, remek terepnek bizonyul, hogy alkalmi partnert leljenek, és a bár hírhedett koktélja, a Body Shot (ez a film eredeti címe) minden gátlástól felszabadítja őket. Telik az idő, a hangulat a tetőfokára hág. Néhány pár együtt távozik, néhányan egyedül maradnak. Senki sem tudja pontosan, mi történt a többiekkel másnap reggelig, amikor az alkohol hatása végre elmúlik. A másnapos, kó- tyagos fejekben nehezen áll össze az előző éjszaka. Az egyik lány azt állítja barátnőjének, hogy alkalmi partnere, a focista fiú megerőszakolta. A fiú szerint erről szó sem volt. Amíg a néző szeme előtt lassan, mozaikkockánként összeáll az éjszaka történtek sora, képet alkothat a főhősökről, hiszen valamennyien - mintha interjúkérdésekre válaszolnának, egyenesen a kamerába nézve - vallanak magukról, főként a szerelmi és szexuális szokásaikról, vágyaikról, fantáziáikról. Mondjanak bármit is, legyenek őszinték vagy falsul pózoljanak, a rendező egyértelműen rokonszenvesnek, kicsit sajnálatra méltónak láttatja őket, mert magányosak, miközben mindannyian a szerelmet keresik.. Heti hír Nem is angyalok! Amikor híre kelt, hogy elkészül a Charlie angyalai című tévésorozat moziváltozata, Drew Barrymore azonnal lecsapott a tervre, és óriási lendülettel kezdett munkához. Illetve: kezdett volna, ha egyből sikerült volna a szereplőválasztás. Angyaljelölt ugyan akadt bőven, de Barrymore- nak és producertársainak csak hosszú hónapok alatt sikerült kiválasztaniuk a megfelelő színésznőket. Végül Cameron Diaz és az Ally McBeal-sorozatból ismert Lucy Liu társulhatott Drew mellé. Mindhárman remek színésznők, de az is hamar kiderült, hogy egyikük sem kimondottan angyali természetű: hosz- szasan vitáznak a gázsik fölött, veszekedtek egy sort amiatt, hogy kinek is jár igazán a sztárbánásmód, de még a jelmezek miatt is összekülönböztek néhányszor. Megtörtént például, hogy órákat késett a forgatás, mert Drew Barrymore újraszabatta a ruháját, amikor meglátta Cameron Diaz öltözékét. A mozi amerikai premierjét egyébként novemberre tűzték ki. Gidon Kremer nemcsak játssza, hanem meghallja és követi is a Hangot A meglepetések hegedűse „Nem gondolom magamról, hogy író vagy novellista volnék.” Kanyó Béla felvétele Réfi Zsuzsanna _____________ „L égy hű önmagadhoz!” - számára ez volt mesterének, Dávid Ojsztrahnak a legfontosabb tanítása. Gidon Kremer ugyanis mindig mindenben önmagá akar lenni. A saját egyénisége, értékítélete, elképzelése szerint alakítja pályáját és az életét. S bár az eltelt évtizedek alatt sok kitűnő baráttal, mesterrel találkozott, meggyőződéssel vallja maga is, hogy bármit ért is el az életben, az nem az iskola miatt, hanem az iskola ellen volt. A hegedűvirtuóz generációjának egyik legmeghatározóbb művésze, valamennyi híres hangversenyteremben játszott már, s estéről estére a legkiválóbb együttesek, karmesterek partnereként lép koncertdobogóra. Repertoárja szokatlanul széles, magában foglalja a hagyományos klasszikus és romantikus műveket, valamint huszadik századi szerzők kompozícióit. Gidon Kremer emellett a kamaramuzsika elkötelezett híve, aki Locken- hausban zenei fesztivált alapított, három esztendeje pedig Yehudi Menuhin örökébe lépve a gstaadi zenei fesztivál művészeti vezetője lett. A hegedűművész több mint száz felvételen muzsikál, és lemezei új utakat nyitottak az előadóművészetben. Három évvel ezelőtt pedig ismét új vállalkozásba kezdett, életre hívta a KremerATA Balticát. Volt olyan művész, aki a hegedű- lést szent rabszolgaságnak nevezte. Mi erről önnek a véleménye? Nagyon szép ez a megfogalmazás, de én nem mennék annyira mesz- szire, hogy „szent” embernek tituláljam magam. Úgy vélem, mindezt leginkább a hivatás és elhivatottság összehasonlításával lehet szemléltetni. Ha az ember - s ez nem csak a zenészekre, hanem mindenkire vonatkozik - maga választja meg a foglalkozását, s a munkáját nem csupán eszköznek tekinti ahhoz, hogy népszerű legyen, meggazdagodjon, vagy hatalmat szerezzen, akkor hivatást választott magának. Elhivatottság pedig az, amikor az ember meghallja a hívást, és követi a hangot. Amikor maga is hívővé válik, és úgy dönt, hogy a tehetségét megosztja másokkal. Ezt megteheti zenészként, tudósként vagy bármiként, a lényeg az, hogy nem saját, hanem az ügy érdekében cselekszik. Ekkor persze valóban az adott feladat »rabszolgájává« válik. Bár természetesen ez nagy teher, mégsem jelent negatívumot. Nem lehet előle elfutni, az embernek meg kell küzdenie vele. Hiszen az összes gond, nehézség ellenére így, ilyen »rabszolgaként« tenni a dolgunkat is beteljesedés. Nemcsak hegedül, született-szü- letnek életrajzi könyvei is. Ilyen fontos életében egy másik művészeti ág, az írás? Nem gondolom magamról, hogy író vagy novellista volnék a szó professzionális értelmében. De a legjobbat próbálom akkor is nyújtani, amikor írok. Nemcsak úgy, öncélúan születnek a könyveim. Azért írok, mert egy másik műfajban is ki akarom fejezni magam, ezen a módon is szeretném megosztani másokkal a gondolataimat. Mindazt, ami az eltelt évek, évtizedek alatt történt velem, amit tapasztaltam. Az írásra sosem találtam időt, aztán végül tíz esztendővel ezelőtt nekikezdtem, s hat hét alatt, napi tízórás munkával hét-nyolcszáz oldalas kéziratot készítettem. Jelenleg éppen A gyermekkor forgácsai című kötet folytatásán dolgozom, s az egykori kézirat képezi ennek az új munkának is az alapját. Az én könyveim nem úgy születnek, mintha egy normális író írná őket, egyszerűen nincs elég idő rájuk, s részben ettől is mások. A beszélgetés alatt sokszor mtv solyodik el. Ennyire vidám, jó kedélyű a mindennapokban is? A munka erőt és vidámságot ad, de nem ilyen vagyok. Most a feszített tempó és a sok utazgatás közben egy kicsit pihentebbnek érzem magam, az életem azonban állandó stresszből, folyamatos mozgásból áll, és számos dimenziója mellett tele van kötelezettségekkel. Mindig úgy érzem, túl kevés az időm. Nem szentelek annyi figyelmet a gyerekeimnek, a barátaimnak, amennyit szeretnék. A kiválasztottak útját járom, s ez persze valahol áldozatokkal is jár. S ezen nem tudok változtatni, bár valahogyan meg kellett volna tennem. Sok dolog több időt érdemelne, s vannak olyan tennivalóim is, amelyekre kevesebb figyelmet kellene fordítanom. Valószínűleg egyébként azért látszom nyugodtnak, derűsnek, mert mindig odafigyelek azokra a dolgokra, amelyekkel éppen foglalkozom. S hogy milyen vagyok belül? Nagyon spontán életet élek, és lehet, hogy Schubert vagy Piazzolla zenéje éppen azért áll hozzám annyira közel hozzám, mert érzem a muzsikájukban rejlő szomorúságot. Ez persze nem azt jelenti, hogy humortalan ember vo- nék, vagy az élet örömeit nem tudnám megosztani másokkal. Jó példa erre a KremerATA Baltica is, hiszen az együttesben fiatal emberekkel osztom meg a muzsikálás örömét, de be kell vallanom, kicsit irigylem is ezeknek az ifjú zenészeknek a vitalitását, fiatalságát. Gyerekként a családi hagyományoknak, a muzsikus szülőknek köszönhetően választotta a zenét, ezért kezdett négyesztendősen hegedülni? Igen. A családomban a nagyapám volt a legsikeresebb zenész, de apám foglalkozott velem kilenc esztendőn át, hogy hegedűst faragjon belőlem. Minderről, a neveltetésemről, az édesapámhoz való viszonyomról A gyermekkor forgácsai című kötetemben írok részletesen. Azt ugyanis nem szabad elfelejteni, hogy a tehetséges gyerek sokszor válik mások sikervágyának az áldozatává. Eddig pályám során rengeteg sokra hivatott fiatallal találkoztam, s úgy vélem, hagyni kellene élni őket, hagyni azt, hogy megtalálják a saját hangjukat, útjukat. Az édesapámnak azért vagyok hálás, mert megtanított dolgozni. Nem a tehetség teszi csupán a művészt, szükség van arra is, hogy a tálen- tumhoz kemény munka kapcsolódjon. A kemény munka, a rendszeres gyakorlás ellenére sem akart soha más lenni, mint hegedűművész? Tizenhat éves koromban nagyon érdekelt a színház, és rengeteg minden, például filmrendező is szerettem volna lenni. De aztán úgy döntöttem, kezdenem kell valamit az addigi évek alatt megszerzett tudással, a hegedüléssel. A szegénynegyedek öreg, elhanyagolt házai közt talált gazdag forrásra, és sokszor órákig várakozott a fényképezéshez megfelelő fényre Henry Miller „Párizs szeméinek nevezte a magyar fotográfust CSERBA JÚLIA_________________ Festőnek készült, hosszú ideig újságíróként kereste kenyerét, majd fotóművészként lett világhírű Halász Gyula, ismertebb nevén Brassai, akinek június végéig a párizsi Pompidou Központban látható eddigi legteljesebb, legnagyobb szabású, több mint ötszáz művet bemutató életmű-kiállítása. Az 1899-ben Brassóban szülelett Halász Gyula 1924-ben telepedett le véglegesen Párizsban, ahol elsősorban költőkkel, írókkal, mint például Henri Michaux, Aridré Breton, Jacques Prévert, és festőkkel, szobrászokkal, köztük Tihanyi Lajossal és Csáky Józseffel került közeli kapcsolatba. A kiállítás első részében a barátok, többek között Beckett, Bonnard, Giacometti, Braque negyvenes években készült portréival találkozhatunk. Brassai Párizs másmás arculatú negyedeit, éjszakai világát feldolgozó élvezetes újságcikkeit, riportjait kezdetben más fotósok illusztrálták, majd André Kertész biztatására kezdett el maga is fényképezni. Már harmincéves volt, amikor 1929-ben első fényképezőgépét megvette. Kezdetben a nappali város mindennapi életének jeleneteit, az áru súlyától roskadozó, kétkerekű kocsit toló gyümölcsárust, a pádon alvó csavargót, a kávéházban ücsörgőket, kártyázókat örökítette meg, igazán közel azonban az éjszakai élet állt hozzá. Mint mondta: „Az éjszaka különössége megzavar és meglep bennünket: felszabadítja a bennünk rejlő erőket, amelyeken nappal eluralkodik az értelem.” Az ismert amerikai író, Henry Miller „Párizs szemé”-nek nevezte Brassait, aki fényképezőgéppel a kezében éjszakáról éjszakára rendszeresen bebarangolta a várost, fotózta a rejtelmesen sötét utcákat, a furcsán vibráló fényeket, a bisztrók és bordélyházak vendégeit. A Paul Morand előszavával és Brassai jegyzeteivel kísért hatvankét felvételt tartalmazó album, az Éjszakai Párizs 1932-ben jelent meg, és jelentős sikert hozott számára. Brassai még ugyanebben az évben figyelt fel először a házak falait „díszítő” repedésekre, falfirkákra, a lehullott vakolat által képzett furcsa rajzokra, és „gyűjteni” kezdte őket. Egyszerűségükben az őskori barlangrajzok egyenes folytatását látta, ugyanakkor megdöbbentő modernizmust fedezett fel bennük. Elsősorban a szegénynegyedek öreg, elhanyagolt házai közt talált gazdag forrásra, és sokszor órákig várakozott a fotózáshoz megfelelő fényre. Felvételeihez jegyzeteket készített, megjelölve a pontos címet, ahol a szóban forgó motívumra rátalált. A képeket téma szerint, mint élet, halál, szerelem, maszkok és arcok, állatok, csoportosította. A közönség még sokáig nem láthatta ezeket a fotókat, a művészbarátok azonban jól ismerték, és nagyra értékelték. George Braque, aki elsősorban a halakat és maszkokat ábrázoló graffitiket kedvelte, többet meg is vásárolt közülük, Jean Dubuffet pedig az ötvenes évek elején felajánlotta egy album kiadását, de Brassai ezt nem fogadta el. 1956-ban New Yorkban rendeztek először kiállítást a Graffiti sorozatból, és ezt az anyagot most teljességében láthatja a Pompidou Központba látogató közönség is. A kilenc fejezetből álló sorozat végére érve, az a hatalmas méretű faliszőnyeg fogadja a látogatót, amely az egyik Graffiti-fotó alapján a párizsi Gobelin Műhelyben készült 1971-ben. Szintén New Yorkban, az Öt francia fotóművész címmel 1951-ben rendezett tárlaton állították ki először azt a hatvannégy, Bretagne-ban, Spanyolországban és Marrakechben készített fotót, amelyből most negyvenöt került bemutatásra. Témájuk ebben az esetben is a köznapi élet, de olyan, Brassaira jellemző látásmóddal történő tolmácsolásban, amely újszerűvé teszi az ismert, sokszor látott jeleneteket, helyzeteket. Amennyire megka- póak és emberiek az akár Párizsban, akár máshol ellesett pillanatok Brassai képein, annyira nem hatnak hitelesen előre megkomponált, de spontánnak beállított jelenetei.
