Vasárnap - családi magazin, 2000. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
2000-07-04 / 27. szám
Kultúra 2000. július 4. 13 Vladimír Nabokov a Lolita ötletét sokáig hordozta magában Könyvespolc Pénzdes Tímea: Egy férfi / A férfi Két nem hagyományos értelemben vett regényt tart kezében az olvasó: regénytesteket, férfi- testeket, férfilelkeket tapogat, fogdos, csupaszít le, öltöztet fel. Nem is regények ezek, hanem regénytöredékek, írói próbálkozásom csonka eredményei. Az Egy férfi-hoz határozatlan névelő kapcsolódik. Az Egy férfi lapjain szereplő férfiak megha- tározhatadan mennyiségben és minőségben tűntek fel életemben. Névtelenség és személytelenség jellemzi őket. A férfi viszont meghatározott személy, méghozzá egy vén kéjenc. A férfi eddigi életem központi magva, a lényeg, a létszükségletem. Az általánostól, a tömegből, férfitestek kavalkádján át jutottam el a Férfihoz. O persze nem tudja: csak sejti, de kételkedik. Sosem magában, csak az én véleményeimben. Mert eddig mindig továbbmentem, tévútra vezettem huncutul. Csa- pongva, csapódva hozzájuk és saját falaimhoz. Azt hittem egykor, hogy örök utazó vagyok, Pénzes Tímea óriási tengeren egy kis Odüsszeuszka, és a szigetek férfiak. Lehorgonyoztam náluk - pár órára. Kellett a téma, mások álmai. De a tenger félté- kenykedett: engedtem kéjes hullámainak. Sosem féltem az elmerüléstől, sosem kapálóztam, önkéntelenül is a felszínen maradtam. A tenger éltetett, s a tengernyi sziget. Aztán meggyűlöltem mindezt. Betűkként élnek tovább cseppjei, porszemei. Piszkok a papíron és a körmöm alatt. Piszokká redukált élmények. Vasárnap Kisgaléria Jure Breceljnik: Látlak A világirodalom nimfája Kocur László ____________ Bot ránykönyv, de olyan igazi kevés van. S ha akadt is ilyennek minősíthető könyv a világirodalom történetében, annak kezelése sokáig rendkívül egyszerű volt. A római katolikus egyház például 1559-től egészen 1966-ig fenntartotta a tiltott könyvek jegyzékét, népszerű nevén az indexet (eredetileg index librorum prohibito- rum), melyen azok a könyvek voltak felsorolva, melyek olvasását nem ajánlja híveinek. Ezt a gyakorlatot az egyházat radikálisan üldöző kommunista diktatúra is átvette. De erre talán még a mai huszonévesek is emlékezhetnek, hisz olykor teljesen ár„Lolita, létemnek lángja, lágyékom vágya” talmatlan gyermekkönyveket is „meghúztak”. A cenzori olló a „pártos” szerzőket sem kímélte. József Attilának például a Nem! Nem! Soha! című ifjúkori zsengéjét 1989-ben közölhették először, mert az, úgymond, „sértette a szomszéd népek érzékenységét5’. A kurtításnál, „meghúzásnál”, rövidített változatok kiadásánál persze volt egy jóval egyszerűbb megoldás is: amikor be sem engedtek az országba bizonyos könyveket. Ez történt a Szentpétervárról Cambridge-en, Berlinen keresztül Franciaországba, majd onnan Amerikába távozó, de meghalni a Genfi-tó partjára visz- szatérő orosz szerző, Vladimír Nabokov Lolita című regényével is, melyet századunk sok egyéb kiváló regényéhez hasonlóan pornográfnak minősítettek, így a Graham Greene által 1955- ben az év legjobb könyvének titulált alkotás sajnálatos módon olyan pozícióba került, mint a labdarúgás vagy a politika: mindenki beszél róla, azt gondolva, hogy ismeri; holott még a könyvespolcon sem látta. Mindezt csak fokozza, hogy bizonyos szociálpszichológiai iskolák nyomán terminusértékLőrincz Zsuzsa: A romlás virága kel honosodott meg a Lolita- effektus mint a pedofűia szinonimája. A könyv (eleinte) negatívnak tűnő) sikeréhez az is hozzájárult, hogy a nem a legjobb hírnévnek örvendő párizsi Olympia Press adta ki, melyet - az állítólagos francia liberalizmuson esett, aligha kiköszörülhető csorbaként, több, a szabad sajtó pártján lévő szervezet tiltakozása ellenére - a De Gaulle-kormányzat egyszer s mindenkorra kitiltott Franciaországból. Ez a kiadó jelentette meg többek között a homoszexuális, börtönviselt tolvaj, Jean Génét könyveit, vagy a Robinson Crusoe szexuális élete című opust, így szinte elkerülhetetlen volt, hogy Nabokov könyvét is hasonlóan minősítsék. Nem csoda hát, hogy magyarul elsőként a titói Jugoszlávia jóval szabadabb mozgásterével élni tudó újvidéki Fórum Könyvkiadó gondozásában jelenhetett meg, Békés Pál fordításában. A Lolita tulajdonképpen Humbert Humbert, az Amerikába vetődött francia entellektüel, irodalomtudor börtönben írt memoárja. Természetesen egy könyvismertetés szerzőjétől nagyfokú illetjenség volna, ha elmesélné az olvasóknak, miért is került a jobb sorsra érdemes (?) irodalomtörténész a rács mögé. A könyvhöz ifjabb John Ray, az irodalomtudomány doktora ír - a szöveg kontextusához képest paródiaként is felfogható, erkölcsi intelmekkel telezsúfolt - előszót, melyből kiderül, Humbert Humbert a börtönben halt meg, néhány nappal a tárgyalás előtt. A memoár pedig az ügyvéd útján került Ray kezébe. Az előszó vége, ill. az első rész kezdete a legélesebb etikai határ a szövegben. Ray így fejezi be előszavát: „Lolita mindannyiunkat - szülőket, gondozókat, nevelőket- arra int, hogy még fokozottabb éberséggel és előrelátással szenteljük magunkat a feladatnak: jobb nemzedéket kell felnevelnünk egy biztonságosabb világban.” „Lolita, létemnek lángja, lágyékom vágya” - kezdi a maga memoárját Humbert. Lolita volt a leggyönyörűbb nim- fácska a maga tizenkét évével, akit a perverz (?) irodalomtörténész életében látott. Hadd ne ecseteljem a Vasárnap hasábjain azt a fehéren izzó szenvedélyt, amely aztán mindvégig átsüt a könyv lapjain. „Én az a fajta szerző vagyok, akinek ha már nekilát könyvének, nincs egyéb célja, mint hogy túl legyen rajta” - írja magáról Nabokov, s csak a tollforgató emberek ismerhetik ezt a fajta kínzó textuális gyötrelmet. A Lolita ötletét sokáig hordozta magában szerzője. A regény őse a párizsi emigrációban orosz nyelven készült novella, melyet az író Amerikába utazva megsemmisített, mert nem tartotta sikerültnek. Pedig orosz nyelven írta. Nabokov húsbavágó személyes tragédiája, hogy írásai orosz nyelvterületen ilyen-olyan (kultúrpolitikai) okokból be voltak tiltva, így kénytelen volt írói nyelvét angolra cserélni, s ez olykor bizony nem ment könnyen. Az angol nyelvű Lolita egyben Nabokov „amerikai íróvá” válásának mérföldköve is. Ennek kapcsán jogosan merülhet fel a tájékozottabb olvasóban a kérdés: melyik az igazi Lolita? Mert Nabokov megalkotta az orosz nyelvű Lolitát is. Vajon fordításról beszélhetünk-e még ebben az esetben, amikor oldalak tucatjai (!) térnek el az angol eredetitől?! E kérdés mellett számtalan egyéb problémát vet fel Nabokov e könyve, ill. a többnyelTöbb lepkefajt nevez- tek el róla, melyeket ő írt le először. vű, több ország több folyóiratában publikált életműve, melynek nyomán tekintélyes Nabokov-textoló- gia bontakozott ki, még a szerző életében.'A Baljós kanyar című regényét, ill. válogatott novelláit magyar nyelven is olvashatjuk már. Azt viszont kevesen tudják a területenkívüliséget szenvedő (nem élvező!) megbélyegzett íróról, hogy képzett entomológus volt, több lepkefajt neveztek el róla, melyeket ő írt le először. Ebben a minőségében a Harvard Egyetem Összehasonlító Állattani Múzeumának munkatársa volt, több rovartani szakcikk szerzője. Heti kultúra Millennium A Nagy Legenda rövi- debb, de igen valószerű elbeszélése megnevezi a betörés sújtotta vidék főhelyét is, az eredélyi Fehérvárt.Mindkét változatban közös, hogy a király álmában tudta meg a besenyők szándékát, és azonnal küldöncöt menesztett a veszélyeztetett vidékre. A Nagyobb Legenda szerint az idejében riasztott lakosság a falak védelme alá tudott menekülni, mialatt a lovas nomádok végigpusztították a tájat. A Kisebb Legendában, amely mind az álomlátást, mind a hírnök kiküldését legendás motívumokkal díszíti, a besenyők körülveszik a falakkal megerősített helyet, de a sereg hirtelen támadása megsemmisíti őket. Az álomlátás, amelyet a legendák csodának tekintenek, ismert parapszichológiái jelenség, és egy olyan bensőséges lelki életet élő és erős, vallásos gyökerű felelősségérzettől áthatott emberről, mint amilyen István király volt, nagyon is feltehető, hogy képes volt ilyen rendkívüli észlelésre. A hírhedt lovas nomádok azonban nemcsak mint ellenség jöttek, hanem mint békés bevándorlók is. Ugyanis a besenyők egykor oly hatalmas törzsszövetsége, amely a 9. század végén elűzte a magyarokat a pon- tuszi sztyeppről, a 11. század elején már felbomlóban volt. A Kisebb Legenda elmondja egy Stephanus rex Történelem és legenda Bogyay Tamás 21. rész 60 férfit számláló csoport történetét, amely az István birodalmában uralkodó igazságosság, ma azt mondanák, jogbiztonság, hírére bolgár földről Magyarországra jött, és szekereken magával hozta minden holmiját, aranyát és ezüstjét. A határvidéken azonban magyar katonák kifosztották és összeverték őket, sőt egyeseket meg is öltek. A legenda persze itt is adós marad az időpont megjelölésével. Valószínűleg azoknak a besenyőknek volt egy töredéke, bizonyára a vezetőrétegből, akik 1017 táján segítették a bolgárokat a bizánciak ellen. A határőrök rablótámadása gazdag besenyők ellen, akiknek arany- és ezüstkincsei messze földön híresek voltak, önmagában aligha lett volna emlékezetre és feljegyzésre méltó. Az áldozatok azonban bíztak a király igazságosságában, és elmentek hozzá, a Kisebb Legenda szerzője pedig felhasználta az alkalmat, hogy bemutassa Istvánt, az igazságos bírót. Amikor a király hallotta a besenyők jelentését, nem mutatta haragját, hanem először a katonák parancsnokát hívatta, és elrendelte, állítsák elő kihallgatásra a tetteseket. A király maga vádolt és ítélt. A katonák áthágták az Isten rendelte törvényt, és Isten a király színe előtt éppúgy fog elbánni velük, mint ahogy ők bántak irgalmatlanul ártatlan emberekkel. A bűnösöket szerteszét az országban a befelé vezető utak mentén kettesével felakasztották, hogy mindenki elrettenjen, aki nem akar belenyugodni az Isten adta igazságos törvénybe. Jellemző, hogy a nagyon szemléletes elbeszélésből teljesen hiányzik a csoda, Isten beavatkozása a földi történésbe, viszont Szent István igazságszolgáltatásának alapelvei is gyakorta sokkal világosabban állnak előttünk, mint a sok törvényben. A harc a belső békéért és az új rendért két évtized elmúltával ugyanis már kétségtelenül el volt döntve. Ezért vannak Szent Istvánnak uralkodása vége felé összeállított második törvénykönyvében már csak novellák, amelyek kiegészítenek és továbbfejlesztenek, de új jogot már nem alkotnak. királyságon kívül azonban felhők gyülekeztek a láthatáron. Délnyugaton kezdődött; István királyt velencei rokonsága belevonta a két egymással versengő császárság nyíltan csak ritkán fellángoló, de állandóan parázsló viszályába. Magyarország helyzete Bizánc és a nyugati császárság között hosszú időn át problémamentes volt. Az évezredforduló táján a két császárság annyira közeledett egymáshoz, hogy III. Ottó nem sokkal halála előtt sikerrel kérte egy bizánci hercegnő kezét. Habár Magyarország csatlakozása a latin kereszténységhez, amit Géza fejedelem indított el, végleges volt, és Istvánnak magának a nyugati császár húga volt a felesége, a magyar király szövetségben állt a bazileüsszel is, és joggal remélte, hogy fiának, a trónörökösnek a házassága biztosítani fogja a szövetség tartósságát. 1022-ben azonban német sógora, II. Henrik, VIII. Benedek pápa segélykérésére haddal vonult Dél-Itáliába, hogy visszaszorítsa a görög terjeszkedést. István velencei sógora, Orseolo Ottó dózse, III. Ottó császár bérmafia a görögöket támogatta, mert sógorságban volt Romanosz Argyrosszal, Konstantinápoly városa prefektusával, a fővárosi tisztviselő-arisztokrácia legtekintélyesebb képviselőjével is, és Bizáncra támaszkodva dinasztikus uralmat akart alapítani a lagúnák városában. A velencei oligarchia mint ellenpárt pedig a németek segítségére számíthatott, főként Poppo aquileiai pátriárkára, a hatalmas császári hűbéresre, aki minden lehető eszközzel igyekezett megsemmisíteni a gradói patriarchátust és ezzel Velence egyházi önállóságát. Úgy látszik, II. Henrik itáliai hadjárata annyira megerősítette az Orseolók ellenzékét, hogy Ottó dózsénak és testvérének, Ursusnak, akit 1018-ban Grado pátriárkájává választott, 1024-ben Isztriába kellett visszahúzódnia, sőt 1026-ban kénytelenek voltak Konstantinápolyba emigrálni. Orseolo Ottó felesége fiával, a mintegy tizenöt éves Péterrel testvére, István király udvarában Magyarországon talált menedéket. Mind a magyar király, mind pedig III. Kresimir horvát király, akinek fia Orseolo Ottó egyik lányát vette el, rokoni kötelességének érezte a beavatkozást. (folytatjuk)
