Vasárnap - családi magazin, 2000. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
2000-02-16 / 7. szám
Politika 2000. február 16. 3 Tisztelt Ház Nem hunyhatunk szemet Kvarda József _______________ Na pok kérdése csupán, mikor fogadja el a kormány Szlovákia közigazgatási reformjának és korszerűsítésének a koncepcióját, amely a kormányprogram értelmében új területi és igazgatási felosztást is feltételez. Hiszen a jelenlegi kormánypártok annak idején egyként tiltakoztak a harmadik Meciar-kabi- net által megvalósított területi felosztás és igazgatási rendszer bevezetése ellen, mert sem az államigazgatás decentralizációját, sem az önkormányzatok jogköreinek a kibővítését nem hozta magával, a területi elrendezés pedig egészen más célokat követett, mint általában az ilyen reform szokott. León Sokolovsky A közigazgatás története Szlovákiában c. tanulmányában így fogalmaz: „A közigazgatás mindig is elsősorban hatalmi eszközül szolgált. Éppen ezért közvetlenül befolyással voltak rá az állam, illetve a.nemzet kormányzásában bekövetkezett mély változások és törések. Végső soron minden politikai rezsim alapvetően függött tőle. Ezért a re- zsimek igyekeztek saját szükségleteiknek és céljaiknak megfelelően úgy alakítani az igazgatás rendszerét, hogy az elősegítse hatalmi pozícióik megszilárdítását, megkönnyítse az egyes területek és az ott élő lakosság feletti uralmat, lehetővé tegye a hatalommal szembeni erők csírájában történő semlegesítését, szükség esetén akár a fegyveres erőkkel való együttműködés árán is.” Sokolovsky könyve ’94-ben jelent meg, e gondolatok tehát nem vonatkozhattak a ’96-os meciari „reformra”, de mintha az akkori hatalom igazolni akarta volna a szakember addigi tapasztalatainak összegzését. A ’96-os területi felosztás során a járások határainak meghúzásakor az volt a fő szempont, hogy a területi egységek több mint felében a HZDS győzzön. Ezért jöhettek létre néhány száz négyzetkilométernyi területű, 13 ezer lakosú járások, meg ezernél is nagyobb négyzetkilométeresek 150 ezer lakossal. Ugyanakkor a Dunaszerdahe- lyi, a Komáromi, az Érsekújvári, a Lévai járás területén azért sem alakulhattak újjá olyan történelmi járások, mint a So- morjai, Ógyallai, Ipolysági, Párkányi - amelyek már a múlt században is léteztek -, mert Horn Gyula akkori magyar miniszterelnök arra kérte szlovák partnerét, ne bontsa meg e járásokat. Mindennek tudatában vannak jelenlegi koalíciós partnereink is, éppen ezért meglepő, hogy a koncepció minimális változtatásokat tartalmaz csupán a területi elrendezést illetően, ami pedig az új járások kialakítását ilAz új járások kialakítását illetően teljes az elutasítás. leti, teljes az elutasítás. Ezzel kapcsolatban sok mindent számon kérhetnénk partnereinken - többek között a koncepció által is agyonragozott szubszidiaritás s a történelmi és kulturális hagyományok elvét, amit rendező ideaként tüntetnek fel a dokumentum szerzői -, de maradjunk a logika és az ésszerűség talaján. Ha tudjuk, hogy a területi elrendezés során kizárólag politikai-hatalmi okok miatt hozott létre egy kormány gazdasági és szociális feszültségeket is okozó aránytalanságokat, akkor azokat miért nem szüntetjük meg?! Azaz: miért nem hozunk létre olyan járásokat, amelyek nagyjából azonos terheket rónak mind a kiszolgáló hivatalokra, mind a polgárokra a szolgáltatás árát és elérhetőségét illetően egyaránt? A történelmi fejlődés ráadásul sugallja ezt a megoldást, hiszen az úthálózattól kezdve a kommunikációig szinte természétes központjai vannak az ország minden részében egy-egy térségnek. Az MKP tudatosítja, hogy a köz- igazgatási reform következtében jelentősen csökken a járási hivatalok jogköre, de ellenőrzési-koordinációs feladataik így is maradnak, nem beszélve a bíróságról, ügyészségről, a kataszteri hivatalról és egyebekről, amelyek továbbra is járási „szinten” működnek majd. A lakosság szempontjából e szolgáltatások sem mellékesek annyira, hogy most behunyhassuk a szemünket, s utólag szavazzunk meg egy olyan területi elrendezést, amely ellen ellenzéki korunkban - partnereinkkel együtt - őszinte felháborodással tiltakoztunk. A szerző az MKP közigazgatási alelnöke. Ezer Weizman államfő meghívására Rudolf Schuster a múlt héten négynapos hivatalos látogatást tett Izraelben. Mint ismeretes, az Ausztriában kialakult helyzet, Haider pártjának kormányra kerülése miatt Izrael visszahívta bécsi - egyben Pozsonyba is akkreditált - nagykövetét. Schuster ezért felajánlotta: a nagykövetséget költöztessék az osztrák fővárosból Pozsonyba. Weizman válasza az volt, hogy „ez nem rossz ötlet”. TA SR Szabó Tibor, a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke: „A szülőföldön való megmaradást kell ösztönöznünk” Nem turista, de nem is állampolgár Somogyi Tibor felvétele P. Vonyik Erzsébet ________ A Magyar Állandó Értekezleten döntés született a csak státustörvényként emlegetett jogszabály amely hosszú távon rendezné a határon túli magyarok jogállását az anyaországban elfogadásának szükségéről. Erről beszélgettünk Szabó Tiborral, a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnökével. Eldőlt-e már, hogy egyetlen törvény születik, vagy több jogszabály rögzíti a magyarság Magyarországon élvezendő többletjogait? A magyar kormány előtt van egy határozattervezet, amely megbízza az igazságügy- és a külügyminisztert a törvény elkészítésével, a HTMH-t pedig a törvényelőkészítés koordinálásával. A kormányhatározat napokon belül megszületik, utána kezdődik a szakértői munka, amely gyakorlatilag már zajlik is. Ezek lezárultával derül ki, hogy egy törvényről, több törvény módosításáról, esedeg törvénycsomagról lesz-e szó. Most az a legfontosabb, hogy a szakértők a kormány elé terjesszék javaslatukat. A HTMH szerint mi lenne célravezetőbb? Nem a törvények száma a lényeg, hanem az, hogy mely jogosítványok adhatók meg a határon túli magyaroknak. Méghozzá úgy, hogy azok a magyarországi lehetőségek, amelyeket a törvény kínját számukra, ne ösztönözzék őket a Magyarországon való letelepedésre, segítsenek inkább a szülőföldön való megmaradásban. Ezért bonyolult e törvénynek a megalkotása. Alapvetően abból indulunk ki, hogy a határon túli magyarok magyarországi tartózkodása alatt fölmerülő konkrét problémákat orvosoljuk, másrészt pedig kihasználjuk a lehetőségeket. Behatárolható az a kör, ahol ennek a szabályozásnak létre kell jönnie. A határon túlról érkezett magyart jogszabályaink ma ugyanúgy kezelik, mintha bangladesi turista volna. Nem képzelhető el azonban, hogy az állampolgársággal azonos jogosítványokat adjunk, mert ez arra ösztönözné őket, hogy Magyar- országon telepedjenek le. Valahol a turista és az állampolgár közötti státust jelenti a készülő törvény biztosította jogállás. Legfontosabb cél a kulturális önazonosság megőrzése, tehát olyan jogosítványokat kell adni, amelyek ezt szolgálják. A kultúra területén a kulturális értékekhez alanjá jogon való hozzáférést, a múzeumokba, a könyvtárakba való díjmentes bejutást, ami gyakorlatilag most is megvan, de csak a jóindulaton múlik, hogyan működik. Az oktatás terén olyan rendszer kell, hogy részképzésre, posztgraduális képzésre 1-2 szemeszterre gyakorlatilag alanyi jogon érkezhessenek Magyarországra hallgatók, de a hosszabb itt-tartózkodást ne támogassa a törvény. Az egészség- ügyi ellátást, a munkavállalási lehetőséget is olyan határok között kell tartani, hogy minél többen részesüljenek belőle, másrészt ne legyen tartós az ittlét, harmadrészt pedig ne legyen terhére a hazai munkavállalónak, s ugyanakkor az EU-nak se legyen ellenvetése. A készülő státustörvény várhatóan legneuralgikusabb pontja, hogy ki minősül határon túli magyarnak. A koncepció szerint a kulturális kötődés megőrzésének feltételeit kell megteremteni. Ilyen értelemben nem csak és kizárólag arról van szó, hogy a magyarok számára jöhet számításba e lehetőségeknek a megadása, hanem azoknak is, akik a magyar kultúrával és társadalommal szerves kapcsolatban vannak. Ez nem okvetlenül köthető nemzetiséghez, hanem egyfajta kapcsolatként fogalmazható meg a magyarság és a magyar kultúra között. Egyrészt ilyen logikára épül, másrészt a szabad identitásválasztásra, tehát aki úgy érzi, hogy ilyen jogcímen szeretne Magyar- országgal kapcsolatot tartani, az nyilván önmagát jelenítheti meg mint a törvény alanyát. Nem kell okiratokkal bizonyítani a magyar nemzetiséget? Ez összetett probléma, részben területfüggő. Eltérő a nyilvántar- tás az egyes országokban: van, ahol nyilvántartják a nemzetiséget, van, ahol a törvények ezt kifejezetten tiltják. Minden országra egyformán érvényes megközelítést kell találni. Az egésznek a filozófiája: a jogállással élni óhajtó az, aki magát a magyar közösséghez tartozónak vallja. Hogy ennek milyen ismérvei vannak, az szakmai kérdés, szakértők fogják meghatározni, beleértve a szlovákiai magyarság szakértőit is. Ők döntenék el, ki állítja ki azt a bizonyos okmányt arról, hogy ki a hiteles határon túli magyar? Ez közigazgatási kérdés, de szeretnék elkerülni egy félreértést: nincs arról szó, hogy van hiteles meg nem hiteles, papírral igazolt és nem igazolt magyar. Magyar egyszerűen az, aki magyarnak vallja magát. Nem áll fenn annak a veszélye, hogy érdekből bárki magyarnak vallhatja magát? Azt hiszem, a jövőben sem érdek, hanem vállalás lesz az, hogy ki vallja magát magyarnak. Egyébként ha a nem teljesen stabil identitásúak esetében ez egyfajta motivációt jelent magyarságuk megőrzésére, akkor senkinek sem lesz a kárára. Az anyaországiak hogyan fogadnák ezt a törvényt, nem éreznék nyűgnek, amely újabb anyagi terheket ró a magyar államra? Abból az alapállásból kell a törvényt megalkotni, hogy a magyar állampolgárok és a határon túli magyarok érdekei bizonyos ponton találkozzanak. Ha sikerül megerősíteni a határon túli magyar közösségeket, gyakorlatilag a szomszédos országok demokratikus intézményrendszerét is erősítjük. Ha arra gondolunk, hogy az RMDSZ és az MKP kormányzati szerepvállalásával Románia és Szlovákia EU-csat- lakozási esélyei is nőttek, e közösségek megerősödése a magyar polgár számára is hasznos. Van közvetlen érdek is: több tízezer határon túli magyar munkavállaló feketén dolgozik, a magyar adófizető polgár szempontjából is sokkal hasznosabb, ha ezt rendezett körülmények között teszi. Ugyanez a helyzet az orvosi ellátással s a magyar oktatási rendszerbe bekapcsolódó magyarokkal is. 15 ezer határon túli gyerek tanul általános és középiskolában, illetve egyetemen Magyarországon. Aki itt jár alapiskolába, az biztosan nem tér vissza a szülőföldjére, mert nem tanul meg szlovákul, románul. Ugyanakkor az ő képzésüket a magyar adófizetők pénzéből állják. Ha rendezzük ezt a viszonyt, mindenki kölcsönösen jól jár. Nyelvi háború? Ukrajnai Nemzetiségi Fórum Új szervezetet hoztak létre kijevi kongresszusukon az ukrajnai nemzetiségi szervezetek képviselői. Elnökévé Alekszandr Szvisztunovot választották meg. Ukrajnában 128 nemzetiség képviselőjeként 14 millió állampolgár él, azaz a lakosság majd egyharmada nem ukrán nemzetiségű. Szvisztunov hangsúlyozta: az újjáalakított fórum nem alternatív szervezet a már létező, Ilja Levitasz vezette Nemzetiségi Szervezetek Tanácsa mellett, mivel „a tanács tevékenysége a maga kulturális területén” kissé beszűkült. Az új elnök szerint a fórum társadalmi-politikai szervezet, amely világos politikai és társadalmi-gazdasági követelményeket kíván megfogalmazni. A fórum alapvető stratégiai feladataként jelölte meg valamennyi ukrajnai nemzetiségi közösség megszilárdulását, társadalmi-politikai és szociális jogállásuk, önismeretük megerősödését, taktikai célként pedig a létrehozott szervezet irányíthatóságának biztosítását és lehetséges választási partnerek intenzív keresését említette. A kongresszuson 268 küldött, közöttük az orosz, fehérorosz, magyar, lengyel, német, cseh, román és tatár kisebbség képviselői vettek részt; felszólították Leonyid Kucsma elnököt: ne engedje meg az általuk alkotmány- ellenesnek minősített, az ukrán nyelv használatának kiszélesítéséről szóló kormányhatározat elfogadását. Nyilatkozatuk szerint a kormány „lényegében a nyelvi háború új szakaszát indítja meg az állampolgárok egy jelentős része ellen. A határozat nem az ukrán nyelv fejlesztését és támogatását szolgálja, hanem az orosznak és más nemzetiségek nyelvének a társadalmi és a szellemi élet minden területéről való határozott kiszorítását.”
