Vasárnap - családi magazin, 2000. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
2000-05-31 / 22. szám
12 2000. május 31. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Mindent anyámról Pedro Almodóvar tizennegyedik filmje minden létező díjat besöpört már (Cannes: legjobb rendezés, Európa- filmdíj, Arany Glóbusz, Os- car-díj). Sőt, a spanyol rendezőt - aki középkorú lévén bizonyára számos munkájával örvendezteti meg ezután is a közönséget - életműdíjjal is jutalmazták. Hogy mi az oka ennek a díj- özönnek? A polgárpukkasztó, az ízléstelenségig melo- dramatikus, kusza történetek, érzelmi tombolások „prófétája” ezúttal kissé sze- lídebbre vette a figurát. Legújabb opusa szintén nőközpontú - mint eddigi alkotásainak legtöbbje szintén bonyolult, sokszereplős történetet tálal, nagy érzelmekkel, főként abszurd humorral. Manuéla, a fiát egy baleset következtében elvesztő anya története mégis valahogy jobban emészthető, bár ezúttal sem hiányoznak az extrém figurák (transzvesztita apa, gyermeket váró apáca, leszbikus színésznők). A film igazi jutalomjátékot kínál Almodóvar kedvelt színésznőinek, Cecília Rothnak, Marisa Paraedesnek és a többieknek. Heti hír Nicole Kidman és a pánikszoba Bár mindenki igyekezett titkolni, mégis kiderült, hogy miféle új filmterv született a Hetedik és a Harcosok klubja rendezőjének, Dávid Finchernek a fejében. Sokan már a címét is tudják: The Panic Room, azaz: Pánikszoba. A történet hősei, anya és lánya házuknak ezt a szobáját használják arra, hogy rendszeresen elbújjanak a világ elől. A pánikszoba neve akkor kap új jelentést, amikor rablók törnek be a házba, és az otthoniak kénytelenek kedvenc helyiségükben elbarikádozni magukat. Hát ennyi! Bár az is érdekes lehet, hogy Nicole Kidman élénken érdeklődik az anya szerepe iránt. A Fincher- rajongók egy része viszont így is sopánkodik: túl sovány ez a sztori ahhoz, hogy jó mozi kerekedjen ki belőle. Jelena Obrazcova az operákon kívül prózai darabokban is sikert arat A varázslatos vamp „Visszatérek Moszkvába, ahol a Bolsoj Tyeatr két előadásában lépek színpadra.” Szalmás Péter felvétele Refi Zsuzsanna A mezzók varázsos vampja úgy véli, új korszak kezdődött az életében. Hisz a reinkarnációban és abban, hogy teljesíteni kell feladatunkat a Földön. Az énekesnő visszatért fiatalságához, verseket ír, prózai szerepeket játszik, rokizik és kánkánozik, s az operaáriákon kívül operettslágereket is énekel. Jelena Obrazcovát, a legendás mezzoszopránt tavaly a moszkvai Bolsoj Tyeatr és a szentpétervári Mariinszkij Színház közönsége köszöntötte hatvanadik születésnapja alkalmából. Obrazcova ma is aktívan énekel, számos szólóestet ad szerte a világban, s idén több héten át vendégszerepeit a párizsi Bastille Operában, Pro- kofjev Háború és béke című kompozíciójában lépett színpadra. Ma is igaz rá Herbert von Karajan megállapítása, aki mitikus tehetségnek, a természetesség és intelligencia keverékének nevezte, akinek mennyei, ugyanakkor vad természetességű hangja van. Jelena Obrazcova kortalan mezzo vamp, a zene örök nagyasszonya. Hogyan őrizte meg ennyi éven át a hangját? Mi mindannyian nagyon régen születtünk erre a Földre, és mindannyian Isten küldöttei vagyunk. A kozmoszból hozzuk magunkkal az Isten által nekünk adott információkat, ezeket kell továbbítanunk, s ha jól sáfárkodunk velük, akkor hosszú életet élünk. Ha ott fenn tudják, hogy valakinek van még mondanivalója, akkor meghosszabbítják az életét. Amikor ennek vége, és már nincs mit mondani, akkor öregszünk meg, és Isten elvisz bennünket innen. Aztán később lehet, hogy ismét ideküld, azért, hogy továbbra is mondjuk a mondandónkat. Lassan negyven esztendeje énekel. Mennyire változott meg ez alatt az idő alatt a zenével való viszonya? Amikor fiatal voltam, s Isten tehetséget és hangot adott, azonnal meg akartam mindent mutatni. Akkor hangosan és szépen énekeltem. De amikor megértettem, hogy ezzel a hanggal másképpen kell bánni, s hogy van vele mit mondanom az embereknek, akkor elkezdtem halkabban s egyre inkább szívből és lélekből énekelni. Gyakran lép színpadra romlást hozó, mágikus hatalmú öregasszonyként, mint Azucena, Ulrica vagy olyan bűverejű, mezzo »vampként«, mint Carmen, Dellla. Mi a titka az ön hihetetlenül intenzív színpadi jelenlétének, hatásának? Én nem figurákat alakítok, nem játszom a színpadon, hanem élek. Amikor egy szerepre készülök, akkor a mindennapjaim részévé válik az adott figura. Amikor azonban kilépek a színpadra, olyan dolgokat teszek, amelyeken magam is megdöbbenek, hiszen a hétköznapi életben nem volnék képes rá. Ezért is érzem úgy, hogy nagyon-nagyon öreg vagyok, hiszen az eltelt évtizedek alatt rengeteg különféle személyt keltettem már életre. Az operahősnők, a dalok figurái mind-mind belém költöztek, megváltoztattak. S különös, hogy minél hosszabb ideje vagyok a pályán, annál érdekesebbé válók az emberek számára. Született egyébként egy rendhagyó szólóestem is, amelynek az a címe, hogy: Szeretlek! A műsorfüzeten a világ számos nyelvén olvasható ez a mondat. A közönség soraiban helyet foglaló emberek folyton azt kérdezgetik, hogy ki az, akit szeretek, pedig hát ez rájuk, a publikumra vonatkozik. Szokatlan öntől, hogy újabban egyre gyakrabban lép a közönség elé modern művekkel, XX. századi darabokkal. Mostanában az életem minden területén furcsaságok történnek. Újdonságokat akarok ugyanis ajándékozni a nézőknek. Több figyelmet fordítok a kamarazenélésre, a dalestekre. Régebben az erőmet az operának tartogattam, most több a szólóestem. A dalokon át ugyanis sokkal jobban el tudom mesélni a bennem élő finomságokat, titkokat. Tavaly rendezték meg Szent- pétervárott az I. Nemzetközi Jelena Obrazcova Énekversenyt. Milyen eredményeket hozott? Kiváló nemzetközi zsűrit hívtam össze - a bírálóbizottság munkájában részt vett Fedora Barbieri és Renata Scotto mellett számos neves orosz énekes -, s a megmérettetésre több mint háromszázan jelentkeztek. Sok jó hangot fedeztünk fel, viszont rá kellett jönnünk, hogy a fiatalok nem elég kulturáltan énekelnek, nem értik eléggé a stílust. Ezért életre hívtam Szentpétervárott egy társaságot, s azok a nyugati kollégáim, akikkel végigénekeltem az életemet, mesterkurzusokat adnak majd nálunk. Mennyire tanítható, átadható a művészet? Nehéz kérdés, hiszen én magam is huszonöt esztendeje tanítok, s mindig azt szoktam mondani: a technikát meg lehet tanítani, de a zenét nem. Ha az illetőt nem csókolta homlokon az Isten, akkor hiába minden. Budapesten énekelte kétszer Verdi Requiemjét, utána pedig egy dalestet adott Satie-, Poulenc- és Kurt Weill-mű- vekből. Mi lesz a folytatás? Visszatérek Moszkvába, ahol a Bolsoj Tyeatr két előadásában lépek színpadra. A Pikk Dáma a lelkemnek kell, az Aida Amne- risét pedig azért éneklem el, hogy bebizonyítsam magamnak, még minden rendben van a hangommal. Ezt a huszadik századi műsort pedig, amelyet hallhatott tőlem a magyar közönség, Moszkvában több alkalommal is előadom. Emellett készülök egy prózai darabra is, amely arról szól, hogy a szerelem nincs korhoz kötve. Az Antonio Elba szigetéről című műben idősebb primadonnát alakítok, aki beleszeret egy fiatal fiúba, a saját növendékébe. A darabban nagyon sokat énekelek, az operaáriákon kívül operettrészletek is felhangzanak, sőt táncolnom is kell, kánkánozok és rock and rollozok. S egy másik darabban is fellépek majd Román Viktyuk avantgarde színházában. A mazochizmusról szóló mű címe: Vénusz szőrmében. Élvezem ezeket a feladatokat, hiszen imádok improvizálni, de erre az opera sosem ad lehetőséget. A prózai darabokban elengedhetem magam, s időnként azt tehetem, amihez kedvem van. A tudomány és a könyvkiadás mellett az irodalomé, a képzőművészeté, az éneké, a zenéé, a színházé és a táncé a főszerep A (cseh) szlovákiai magyar művelődés története Kocur László ________________ Kön yvismertetésemet nemrég Lacza Tihamérral zártam, e héten hadd kezdjem vele. Ó volt ugyanis az a szókimondó egyén, aki 1979- ben (!) ezt írta: „Ha volnának csehszlovákiai magyar zeneszerzők és zeneművek (igaz is, miért nincsenek?)...” Megállapításába vegyült egy kis esszéisztikus túlzás, de ezzel együtt nagy igazságot mondott ki. A (cseh)szlovákiai magyar művelődés történetének harmadik része a múzsák világába kalauzol, a kötet 368 oldalán a tudomány és a könyvkiadás mellett az irodalomé, a képzőművészeté, az éneké, a zenéé, a színházé és a táncé a főszerep. És most kanyarodnék vissza Lacza bevezető állításához. Ha Duka Zólyomi Emese, a pozsonyi Egyetemi Könyvtár Zenei Szak- könyvtárának vezetője mindössze negyven oldalon el tudja mondani (és el tudja!) 90 év zenetörténetét, akkor valószínűleg Laczának van igaza. A fejezet rendkívül aprólékos, a munkásdalárdák és földművesénekkarok éppúgy tárgyát képezik, mint az operaélet. Említést tesz a kórusmozgalmak intézményesült találkozóiról és a különböző zenei napokról. A csehszlovákiai magyar zenei élet jelesebb művészeinek és teoretikusainak katalógusával zárul. Takács András a csehszlovákiai magyar néptáncmozgalom történetét foglalja össze, s noha a kötetnek - Vqjtek Miklósé mellett - ez a legrövidebb tanulmánya, adatok bőséges halmazát találhatjuk benne. A lényegesebb koreográfusok és koreográfiák mellett az egyes évekhez kapcsolódóan hozza a művészeti fesztiválok statisztikai adatait, a nézők és szereplők számát is. A Szlovák Nemzeti Színház balettegyüttesének egykori magántáncosa, majd dramaturgja, Vojtek Miklós a magyar-szlovák színpa- ditánc-művészeti kapcsolatokat szedi rendbe a kezdetektől napjainkig. Külön fejezetben tekinti át a pozsonyi színpadi tánc történetét, Csehszlovákia megalakulásáig. Fejezete azért „soványka”, mert ezen a téren nem sok mindennel rukkolt elő művészeti életünk. Ennek okai azonban valahol „rendszerszinten” keresendők; ha egy népcsoportnak csak két kőszínháza van... A számtalan kiállítást szervező Farkas Veronika tanulmánya tárja fel képzőművészetünk fejlődését. A komáromi művészettörténész a XIX. századra való kitekintéssel kezdi írását, melyből képzőművészeti életünk sok jelensége levezethető. Bemutatja a két vüágháború közötti lényegesebb képzőművészeti központokat: Kassát, Besztercebányát, Körmöcbányát, Losoncot, Rimaszombatot, Rozsnyót, Nagymi- hályt, Komáromot és természetesen Pozsonyt. Kifejti, a szlovákiai magyar képzőművészet csak saját erejére! számíthat, és csak akkor fog létezni, ha erre képes lesz. Tóth László színház iránti vonzódása közismert, elég arra gondolni, hogy ő volt az, aki (egyedül!) merte vállalni, hogy két kötetben megírja a komáromi magyar nyelvű színjátszás történetét; de a Párhuzamok és kitérők című könyvének is nagyon értékes a színházzal foglalkozó fejezete. Az itt közölt dolgozatában a színházat mint nemzeti létünk és öntudatunk természetes megnyilvánulását értelmezi, s ekként vizsgálja. Tóth László színháztörténet megírására törekszik, de munkája - és ezt nem hibájául rovom fel - bőven tartalmaz politika- és társadalomtörténetet is; a felvidéki magyar közösségnek ugyanis meg kellett vívnia harcát a magyar színházért, az első köztársaság alatt éppúgy, mint a félmúltban. A műsorválasztásba is gyakran beleszólt a politika, a husáki normalizáció színházainkat sem hagyta érintetlenül. S aki színháztörténetet ír, szükségképpen bele kell komponálja a magyar nyelvű színészképzés megoldatlan helyzetét... Filep Tamás Gusztáv a csehszlovákiai magyar tudományosság, könyvkiadás és irodalom nyolc évtizedét próbálja bemutatni. Amit el lehet mondani irodalmunkról, azt elmondja. Összefoglalónak kiváló.
