Vasárnap - családi magazin, 2000. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
2000-05-24 / 21. szám
12 2000. május 24. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Hatodik érzék Ez a misztikus thriller hetek óta az amerikai filmes toplista élén szerepel. A mozidarab - számos mostanában készült társához hasonlóan - az ezredvég emberének halállal kapcsolatos szorongását önti formába. Gondoljunk csak a Miféle álmok jönnek vagy a Ha eljön Joe Black című munkákra. A Hatodik érzék főhőse dr. Malcolm Crowe, a Bruce Willis alakította gyermekpszichiáter, akinek igen furcsa páciense akad. Colé Sear (Haley Joel Osment), a nyolcéves kisfiú halottlátó. Nem álmában, hanem világos nappal jelennek meg előtte régebben vagy a közelmúltban elhunyt emberek. Mindegyik kapcsolatot akar vele létesíteni, hogy elintézetlen ügyeiket a kisfiúra bízzák. A gyerek nem tud megküzdeni ekkora teherrel, ezért szorul az orvos segítségére. De már régen megszokta, hogy titkáról nem beszélhet, mert mindenki dilisnek tartja. Dr. Wrowe eleinte nem tud kommunikálni a végletekig zárkózott gyerekkel, de egy kudarccal végződött esete miatt lelkiismereti kérdést csinál abból, hogy segítsen a fiúnak. Lassan szinte barátság szövődik orvos és páciense között, végül mindketten kölcsönösen hisznek és bíznak egymásban. Mindez persze el is várható egy szabvány hollywoodi produkciótól, de az semmiképpen, hogy a film végére tartogatott váradan fordulatot a néző tudatos megtévesztésével érje el. Bruce Willis nem először alakít lélekbúvárt (Az éj színe), de ezúttal sem remekel e nem kifejezetten az ő alkatára szabott szerepkörben. Heti hír Mira ma már dúskál Mira Sorvino (32), e bájosan szépséges és igazán tehetséges (ráadásul intelligens) színésznő nevét érdemes megjegyeznünk, mert biztosan megjósolható, hogy ígéretes karrier előtt áll. Képességeit az amerikai filmgyártás (azaz néhány jó szemű rendező) is fel-, majd elismerte, méghozzá egy Oscar-díjjjal, amit a Hatalmas Afrodité című Woody Allen-filmben nyújtott valóban nagyszerű alakításáért kapott. Tehetségét föltehetően édesapjától, a szintén színész Paul Sorvinótól örökölte, az pedig biztos, hogy a mesterség iránti szeretetet és alázatot tőle tanulta, valamint olyan, példaképének tekintett nagy színészektől, mint például Marion Brando, akivel volt szerencséje együtt dolgozni. Mira ma már valósággal dúskál a szerep- ajánlatokban, de eddig is több műfajban kipróbálta magát a vígjátéktól az akciófilmen át a romantikus tragédiáig. Nem izgatja különösebben a gyors siker, a világhírű vagy a milliós gázsik; ő az a fajta színész - és ez talán a filmvásznon is látszik -, aki magáért a színészet öröméért játszik. Nem is kerülhette el, hogy föltegyék neki azt a provokatív kérdést, vajon na- gyon-nagyon sok pénzért vállalná-e szerepet igazán gyenge, rossz filmben. így felelt: „Mivel azt a pénzt sok értelmes dologra tudnám fordítani, azt hiszem, igen, elvállalnám.” Száz éve született Háy Gyula, a magyar drámairodalom egyik legjelesebb személyisége Boldogan és boldogtalanul Sükösd Mihály______________ „Egy szép nyári napon, 1934- ben halt meg az apám. Nem kísérhettem el utolsó útjára, mert börtönben ültem Bécsben, mint veszélyes kommunista. Egy őszi napon, 1958-ban halt meg az anyám. Nem mehettem el a temetésére, mert fogdában ültem Budapesten, mint veszélyes antikommunista.” Mi történt e két évszám között? A történelem csapta be ártatlan áldozatát, vagy Háy Gyula közeledett túl naivul a történelemhez? Hős volt-e, balek vagy áldozat? Forradalmár vagy hite- hagyott? Valamennyi együtt és egyszerre? Háy Gyula ahhoz a nagy nemzedékhez tartozott, amelynek tagjai igen fiatalon a magyar és a nemzetközi baloldal mozgalmainak vonzásába kerültek, és felvállalták a kommunizmus kísérA magyar kommün bukása után emigrációba menekült. letét. A magyar, német, osztrák vagy szovjet párt tagjai lettek, sűrűn lépve át egyikből a másikba. Messianisztikus hitük a nácizmus és a sztálinizmus elkövetkező évtizedei során előbb kihűlt, majd elenyészett. Forradalmárt szerepüket levetkőzték, ki harsány hangon, ki halkan. Háy Gyula a magyar kommün bukása után a Budapestre bevonuló Horthy admirális elől emigrációba menekül. Élete 1919 után szakadatlan vándorlás. Előbb Németországba emigrált, átmenetileg visszatér Budapestre, megint Németországba megy, szemtanúja a weimari köztársaság végvonag- lásának. Hitler elől Bécsbe menekül, 1935-ben a Szovjetunióban telepszik le. Soha rosszabb időben, de szerencséjére megússza a nagy tisztogatásokat. 1945-ben visszatér Magyarországra. Néhány évig a rendszer egyik ünnepelt írója, főiskolai tanár, 1951-ben - leggyengébb drámájára, Az élet hídja a címe - Kossuth-díjat kap. Aztán a Nagy Imre köré sereglő írók egyik neves képviselője, publicisztikai dolgozatát - Miért nem szereKalandregénybe illő életet élt. tem Kucsera elvtársat? - feltehetően többen ismerik, mint összes drámáit együtt. 1956. november 4-e hajnalán ő olvassa fel a Szabad Kossuth Rádió hullámhosszán az írószövetség segélysikolyát. 1957-ben letartóztatják, a tárgyaláson a hírhe- dett Vida Ferenc bírósági elnök hatévi börtönbüntetésre ítéli, 1960-ban amnesztiával szabadul, 1964-ben engedéllyel Svájcba távozik, itt él haláláig. Ezt a kalandregénybe illő élet- utat a politikai viszontagságokon túl művészeti okok is meghatározták. Háy Gyula azon kevés és boldog-boldogtalan magyar írók egyike, akik kora ifjúságuktól szinte kizárólag egyetlen műfajt választottak: drámát írtak. Már most köztudomású, hogy verset vagy regényt sem könnyű pusztán az íróasztalfióknak írni, de drámát, mondhatni, istenkísértés. Háy mégis elérte, hogy drámáit a második világháború előtt és után Európa különböző országaiban adták elő, változékony színhelyeken: Németországban, Svájcban, Ausztriában, a Szovjetunió különféle városaiban. Ez a nemzetközi színházi légkör legalább úgy meghatározta Háy Gyula drámacsinálását, mint politikai világképe. Lássunk egyetlen dermesztő pillanatképet. Az Isten, császár, paraszt berlini bemutatója előtt az uralomra még nem került náci párt hivatalos lapja így nyilatkozik: „Tehát erről van szó. A német nép történelmi létének ősmotívumai torzulnak el. És el kell ismerni, Háy Gyula érti a módját, miként lehet az embereket illúzióiktól megfosztani.” Ezeket a mondatokat maga dr. Goebbels írta. Mármost milyen életművet hagyott maga után Háy Gyula? Ma is nehezen megválaszolható kérdés. Leginkább azért, mert dámáinak igen kevés előadását láthattuk színpadon a közelebbi és a távolabbi múltban. A legjobbakat is többnyire vegyes összhatású, félreértett rendezésben és előadásban. Az emlékező főként azt teheti, hogy könyvszövegként olvassa Háy Gyula összes színművét. Ez pedig drámák megítéléséhez köztudottan nem elég. Holott legjobb műveiben feltehetően igen jelentékeny drámaíró. Az Isten, császár, paraszt Lukács György vélekedése szerint világirodalmi rangú színmű, s az amúgy korántsem csalhatatlan esztétának ezúttal igaza lehetett. Háy Gyula balszerencséje, hogy életművének java nem tartozik a magyar színpadi hagyományhoz. Ennek közismerten két fő ága létezik: az egyik Molnár Ferencnek és utódainak dramaturgiája, a másik az Illyés és Németh László által művelt színműírás. Rendezőink többsége a közelmúltban ezeken nőtt fel, ezekben gondolkodik. Háy Gyula viszont ifjúságának expresszionista kezdeteitől jutott el egy korántsem konzervatív, de realista drámatípushoz. Korábban sokat tanult Brechttől, de később egyre inkább vitatta a didaktikusnak érzett tézisdráma értelmét és hasznát. Egyetlen példa. A Mohács könyvszövegként kiváló dráma, nagy rendezési lehetőségeket ígér. Sok év távlatából emlékszem a magyarországi előadásra, már nem tudom, hol és ki rendezte. Csüggesztő látvány volt, a rendező nem tudott mit kezdeni az írói anyaggal, ezért Herczeg Ferenc történelmi drámáinak dagályos teatralitása felé kísérletezett. A legrosszabb lehetőséget sikerült megtalálnia. Önéletírásának címe: Született 1900-ben. Avagy A század gyermeke, hogy a régi hasonlatot használjuk. Háy Gyula érzékletesen tudósít a weimari Németországról, a bécsi munkásfelkelésről, a sztálini Szovjetunióról. Búcsúzóul jobb utókort kívánt a jö- vő század bentlakóinak. Szerető és ironikus látószögből ábrázolja Brechtet, Piscatort, Lunacsarszkijt, Lukács Györgyöt. Aztán Moszkva, a Lux Szállóban a külföldi emigráció jelesei. A nagy perek, s árnyékukban a temérdek kisebb per. „Eleinte még kerestük az okokat és az összefüggéseket, aztán fokozatosan megszoktuk, hogy mindenkire sor kerülhet.” Boldogan és boldogtalanul élte meg korát, nem kápráztatták el a sikerek, nem törték össze a balsikerek. Búcsúzóul jobb utókort kívánt a jövő század bentlakóinak. Ránk fér, Háy Gyula kései olvasóira. Az egyik szerkesztő elmondása szerint a hátsó felén tíz centit vastagodott a bőr, mire elkészültek a munkával... Hihetően hangzik, nem? Erőn felüli kutatómunka eredménye ez az értékes kötet Kocur László ________________ Az elmúlt hetek során tétova próbálkozást tettem, hogy bemutassam az olvasónak A (cseh) szlovákiai magyar művelődés története 1918-Í998 c. monumentális vállalkozást. Aki velem tartott - köszönet a türelméért -, tudhatja, e héten a befejező, negyedik részhez érkeztünk. Ez a kötet némiképp más, mint az előző három. Értelmezhető önmagában, ill. a sorozat segédkönyveként is. A hatalmas, olykor (emberi és anyagi) erőn felüli kutatómunka lezárásaként ebben a kötetben kapott helyet a csehszlovákiai magyar művelődéstörténet részletes és alapos kronológiája, a művelődés történetét alaposabban megismerni szándékozókat segítő bibliográfia, tárgymutató, névmutató, helynévmutató és helynévszótár - ahogy az a kézikönyveknél szokás. A helynévszótárt a vidékünkön az átlagosnál erősebben fújó „történelmi szél” tette szükségessé, mely településeket sodort ide-oda anélkül, hogy ellene annak lakói bármit is tehettek volna. A szótárban ott találjuk a települések lehetséges megnevezéseit, s a megfelelő oldalszámot: hol történik rá utalás művelődésünk történetében. Ennek segítségével bárki könnyen „rákereshet” saját városára, falujára. A névmutató félkövér betűkkel hozza azok nevét, akik különböző fokú (cseh) szlovákiai kötődésük okán valamilyen formában közvetlenül szerepet játszottak társadalmi életünk alakításában, szervezésében. A megfelelő oldalszámokon túl jelzik a személyekhez kapcsolódó legfontosabb tevékenységi területet is. A tárgymutató a cseh/szlovákiai, illetve az 1938-1945 között Magyarországhoz csatolt felvidéki részekre eső magyar intézmények; szövetségek, szervezetek, társulások; tan-, művelődési és tudományos intézetek; műkedvelő és hivatásos művészegyüttesek, -csoportok; kulturális közösségek; pártok; kulturális rendezvények; lapok és folyóiratok; kiadók és könyvsorozatok jegyzéke. Noha a kronológiaírásnak és a bibliográfiakészítésnek megvan a maga módszertana, nyolcvan év történetét a rá vonatkozó irodalommal egyetemben rendszerezni hatalmas munka. Az egyik szerkesztő elmondása szerint a hátsó felén tíz centit vastagodott a bőr, mire elkészültek a munkával... Hihetően hangzik, nem? A kronológia számot ad az egyes évek könyvterméséről, színházi bemutatóiról, kiállításairól, a különböző díjak odaítéléséről, majd pedig napra pontosan bontja le az eseményeket. Ez az első teljes művelődéstörténeti kronológia a felvidéki magyarságról. Szomorú, hogy ez idáig senkinek nem jutott eszébe elkészíteni, így eny- nyit kellett várni rá; de annál nagyobb öröm, hogy végre elkészült. Ahogy a sorozat is. Könyv- ismertetésem első részében feltettem ezt az álnaiv kérdést: sok- e 0,1 iratfolyóméter? (Ekkora terjedelmet tesz ki ez a négy kötet.) Igen, rengeteg, ha az 80 évnyi kisebbségtörténetet zár magába, 80 küzdelmes évet. Igazi sikerként viszont azt lehetne elkönyvelni, ha e kiváló kézikönyvsorozat utolsó kötetének megjelenése nem egy (alkotói) folyamat lezárultát, hanem egy (társadalmi) folyamat kezdetét jelentené; ha különböző szakmai és „műkedvelő” fórumokon vita indulna a sorozatról. Mert a kézikönyvek nem egy állítása erősen vitatható, de ezekre terjedelmi korlátok miatt nem térhettem ki, bemutatásom is csak vázlatszerűre sikered(het)ett. (Talán) legnagyobb irodalomkritikusunk, Roncsol László a Szellemi és kritikai életünk kérdéseiről c. cikkében egyenesen a csehszlovákiai magyar szellemi élet nyomoráról beszél. Ennek (újabb) fényes tanújele lesz, ha közvéleményünk „szó nélkül” hagyja ezt a sorozatot. Befejezésként egy utolsó, (nem biztos, hogy csak) a sorozat kapcsán támadt meglátás: több, européer bölcselő együttes hatására jó ideig „divat” volt a kisebbségeknek a „befogadó” (???) ország és az anyanemzet közötti hídszerepéről beszélni. Aki viszont végigrágja magát a három (négy) köteten, könnyen arra a megállapításra juthat, mint e sorok írója: a lábtörlő sokkal találóbb metafora volna. Archív felvétel